A közeledő jelen

Fuldokló lavinában csúsztam együtt

egy egész fenyőerdővel, gyanútlan

sétálókkal és síelőkkel, hallottuk

egymás szívét dobolni, voltunk egy

álomi Amadinda. Tüdőmet lángok

mardosták, és olyan egyedül voltam, mint

egy elő-halálban, nem segített, hogy

ugyanezt érzik a többiek is. Túléltem, és

egész nap annyira cvíder vagyok –

Mintha fiatal anyám szólna rám

gyermekkorom múzeumából. Úgy

látszik, reggel a forró vízbe olyan

teafiltert lógattam véletlenül, amit

már nem gyártanak, és csak a harmadik

korty után éreztem ínyemen a régi, furcsa ízt.

Hát ideje van a teának is?

Akár az újság-előfizetésnek. Mintha

az tett volna végképp nagykorúvá, hogy

más lapot választottam, mint amit apám

olvasott. Aztán amikor hagytam lejárni, és

pár napig még reggelente kiballagtam a

postaládához, furcsa volt, hogy üres, de

megszoktam, és már nem hiányzik.

Megszabadultam egy fogságból, amit húsz

éven át nem éreztem annak. Belevágni valami

másba, új kölcsönből a régi kamatait? Mintha

egy iskolaigazgató azon törné a fejét, kivel

tudná a helyettesítő tanárt helyettesíteni.

Aztán a gondot félrelöki, és bezárja az iskolát.

Mégis mintha egy végtelen körbetartozás

működtetné a világot, melyben mindenki

ígér és követel. A polip-büró szakadatlan

ülésezik a virtuális térben, szívó és fojtó

csápjaival mindenhová elér. Az egyik

kistérség lassan elszikesedik, a másik egyre

ingoványosabb. A harmadikban mindig reng

a föld. A negyedikről nincsen semmi hír.

Ha majd egyszer eljutok a legmélyebb

szurdokvölgybe, és lesétálok egy fordított kilátó

lépcsőin, szememhez tartom a közellátót, s mint

távoli bolygókat, nézem és csodálom a lencsén

sötétlő porszemeket, érzékeim utolsó lobbanásait.

Együtt, állás

Micsoda térkép! a tengert mutatja,

ám a hullámokról megfeledkezik.

És az a kis nyíl is lemaradt róla, ami

azt jelezné, hol állunk most.

Elevez előlünk a víz, nélkülünk

úsznak el a cet-hajók. A nyálkás,

emésztő sötétség helyett agyunk

szirmait tépdesi egy kéz: nem szeret.

Dühödt kazán a nap, fűti az izmot,

a vért, de vajon tudja-e, hány fokon

forr az ember a fénybe ájult partokon?

Papír

A szöveg gyártósorain

éjjel megáll a folyamat,

A vers bioritmusa kihagy,

reggelig várnak az amino-szavak.

Vagy mégse? Álmomban

megszületik egy város,

papírból vannak a házai.

Ahogy felébredek, azonnal

elmondom neked, mit láttam,

s mielőtt indulnék le a műhelybe,

hogy beindítsam a gépeket,

gyorsan kitalálunk egy nevet neki,

és egy darabig közösen

hajtogatjuk, hogy

Origami,

Origami.

Mind, végig

Amikor végre a pénztárhoz ért,

elhúzták előtte a függönyt, aztán

ahogy ellépett csöndben,

a mögötte álló megkapta a jegyét.

Kóválygott az álmos délutánban,

szerette volna tudni a szerepét,

egy jelet követett a járdán, ami

elfogyott egy park közepén.

Valahol rebbent egy pillangószárny,

itt ledőltek az árnyékok tornyai.

A zsebe kiszakadt közben, és

szétgurultak mind, a vigaszgyöngyei.

Aztán egy holtág, szenteltvízzel teli.

Letérdel, mohón iszik. Rájön, hogy

mindvégig szomjazott, míg eljutott

a gyermekkerttől a békeudvarig.