A saját név

Én, aki annyi ember vagyok, egyetlen név szorításában

hullok ki magamból. Mindig letaglóz, amikor a saját

nevemet hallom. Amikor olvasom újságban, könyv

borítóján, nagyapám fejfáján. Nem lehet megszokni. A

sors, mely úgy elegye a felismerésnek és megszokásnak,

ahogy ultramarin keveredik a tiszta, hűvös csempekékkel,

tréfákat űz velem. Gyakran kijátssza ellenem a név

betűinek számértékében elrejtett kétes bizonyosságot. A

hit algebráját. Hogy amit megkaptam, el is veszítem:

kitartás kérdése az egész. Önmagaimnak állhatok útjába

csupán. Máskor engedi, hogy megmutatkozzék bennem

a nevem. Feltáruljon a saját misztérium. Eredendő

gesztussal engedi, hogy testet öltsek, vörös gyapjúsállal

csuklómat hétszer körbetekerjem, és hétszer körüljárjam

a nagyapám ültette szentjánoskenyérfát. Csak közben

semmit se túl magasztosan.

Száz év Vas

Tegnap az emléklakásban jártam. Vas István 100;

kegyetlen számtan. Megidézni őt, amíg lehet, bárhogy

nevezzük a végzetet. Nem támpont többé a múlt, a táj, bár

egy napra megint visszafáj, amíg a miénk, vérünk, hitünk,

s amit majd persze elveszítünk. Az idő bársonyán

átragyog, ahogy Piroskával angyalog. Mintha minden kép

mögött egy verse állna, hadd teljesedjen be az álma.

Körülöttünk így csak ők tudták járni a minden testnek útját.

Örökkévaló csupa-kezdet: vigaszt találni, csönd-keresztet,

kijönni jól a múlás-maccsból, kifogyni minden bűntudatból,

hol eszmét keresve kóborol ezer jézus és egy lator. Nehéz

nagyon. Aki ma ünnepel, holnap olvasatlan süllyed el. Vele

süllyed egy faragott világ, és elégnek mind az elégiák.

Ezért, barátom, olvasd és szeresd ezt a kedves, bölcs líra-

ószerest. (Előbb eljöttem, hamar leterít, ha rossz színész

zengi Pista verseit.)