Ha megkérdeznék, milyen emlékképeim vannak a gyerekkoromról, alighanem a Mecsek szélfútta erdőrengetegének sötétzöldjét, anyám és apám szobába beszűrődő, fojtott beszédét meg a fekete-fehéren villódzó tévéképernyőt említeném az elsők között..., na és persze Saskát.

Saskáék, vagy ahogy eleinte neveztük, Sáska krapekék valamikor a hetvenes évek elején költöztek az utcánkba - mit mondjak, fergeteges bevonulás volt. Egy lehetetlen, a túlérett, már-már rothadófélben lévő szilva színéhez hasonlatos, lógó lökhárítójú Skoda szuszogott be az utcába, ütött-kopott utánfutót rángatva. A hátsó ülésen, velünk korú kis krapek mellett magnó bömbölt boldog, jajongó cigányzenét, a parkolóhelyet kereső férfi gutaütéses ábrázattal és virító fehér fogsorral szidta hollófekete hajú kedvesét.

Az erdő felé rúgott labdáról megfeledkezve, tátott szájjal közeledtünk a tiritarka hóbelevancot hurcoló autóhoz. A vad fékezéssel egy időben a férfi kiugrott az ajtón. Vaskos nyaka, borotvált koponyája meghátrálásra késztette az élen nyomulókat. Végre a bő szoknyás, rengő mellű asszonyság is kikászálódott a kavicsos gyalogjáróra. Savanykás, meleg testszag csapta meg az orrom. Tipegő, tűsarkos lépteinek némileg ellentmondott élénk, rikácsoló hangja.

- Melyiktek segít, csöppnyi pupákok?

Egymás kezéből szaggattuk ki a konyhaeszközökkel telegyömöszölt dobozokat, lábtörlőt, olvasólámpát, és nyerítve üdvözöltük a koda nyomán megérkező teherautót.

A kis krapek, emlékszem jól, szótlanul cipelte föl az emeletre a még mindig bömbölő magnót.

- Hogy hívnak?

- …

Az utcavégi kocsányos tölgyóriáson ücsörgött órák óta, megbújva a fülledt, augusztusi hőség elől. Magam se értettem, miért faggatom olyan rámenősen a neve felől, amikor otthon már halottam, hogy Kalányosnak hívják őket. A vörösréz névtáblájuk se mutatott mást.

- Mi a neved, kis krapek?

Följebb csimpaszkodott, és összerágott, sárgászöld levélpépet pökött a lábam elé.

- Az én apám mérnök. A tiéd?

- Buszsofőr - vágtam rá büszkén.

- Van autótok?

- Nincs.

- Milyen sofőr az, akinek nincs autója?

Felszökelltem az alsó ágra, és majomtempóban igyekeztem elégtételt venni a sérelemért, ám fürge, kiszámíthatatlan mozdulatokkal leereszkedett a tüskés, boglyas kökénybokrok közé, ahonnan rémült cinkék rebbentek a levegőbe, és nyoma veszett.

Kalányosék!... Ki beszélt már Mázliékról, akik egy elzsírosodott disznóbőr bőrönddel érkeztek a telepre a szeles, jeges télelőn, s mára taxival furikáznak, szovjet, vitrines szekrénysoruk van, meg telefonuk?! Mázli a focicsapat kapuját védte, ám túl Marseillen, ez közel sem számított akkora dicsőségnek, mint Kalányos mérnök találmányai.

- Kilóra megvennék nyugaton - magyarázta apám a konyhában, abban a hiszemben, hogy javában húzom a lóbőrt. - Csak cigány lehet ilyen ütődött, hogy nem pattan meg, mint a köröm közé fogott bolha!

Saska az utcavégi tölgyfán töltötte a nyarat. Ahogy ritkultak körülötte a levelek, úgy húzódott egyre följebb: iskolakezdésre a csúcson himbálózó ágak közül elláthatott az esőben ázó, csatakos hátú hegyeken túlra, ha ugyan nézelődött, mert kíváncsinak aligha lehetett mondani.

A fiúk ekkoriban fedezték föl maguknak, ám egyiküknek sem volt mersze utána kapaszkodni. Alulról kiabáltak neki szépeket.

- Kis krapek, fészket raksz?

- Ez zabálja a leveleket!

- Sáska!

A patakról jövet, vizes üstökkel, hőzöngve letáboroztak a fa alatt.

- Sáska krapek!

- Mit eszel majd a télen?

Ám Saska már nem tartózkodott a terebélyes tölgyön. Talán nem voltak ínyére a fonnyatag levelek, vagy meglelte őket a fák alatt is.

A búcsúnapi zsinatolás, fölajzott tolongás a zsírban sülő pecsenye illatában, mindenféle papírszeméttel és törött, szárnyaszegett forgókkal a talpunk alatt, szintén elevenen él az emlékezetemben. Szeptember lévén már ereje volt a szélnek, ahogy be-bevágott az árusok sátorutcái közé; rázta, csattogtatta a ponyvát, és forgatta, pörgette a madzagon függő mézeskalács tükröket és parázsszemű ördögöket: megcsavarta az orrom, és könnyet csalt a szemembe.

Saskát láttam meg a rodeómotorosok sátránál várakozni: béléses, galléros bőrdzsekije megóvta a csípős széltől. Időnként felfújta és eldurrantotta a rágógumiját, különben csak akkor mozdult, ha előrébb araszolt a sor, vagy taszított rajta egy-egy arra andalgó részeg. Szlovák motorosok keresték sanyarú kenyerüket a gömb alakú vasketrecben: őrjítő sebességgel és legalább akkora hangerővel kerülgetve egymást, fölfelé és fejjel lefelé is arcpirító magabiztossággal. Tökmagnak, összerágott papramorgónak éreztem magam a nyaktörő mutatvány megtekintése után, amikor kiszédelegtem a benzingőzből a szabad levegőre.

A dzsekijét irigyelve követtem Saskát a sátorsoron: rálegyintett a műanyaghalas szerencsedézsára, a céllövöldénél elpukkasztotta a rágógumiját, majd zsebre vágott kézzel figyelte, hogyan tekeredik a szakállassá olvadt cukor az ügyesen forgatott hurkapálcára. Az édeskés, émelyítő szagok közelebb csaltak Saskához.

Most rikító színű, csillogó autómütyürökre vetett szemet: szembogara kékesfeketén sziporkázott, ahogy beléjük szerelmesedve próbálgatta a futóművüket a tenyerén, és vizsgáztatta a rugózásukat, rá se hederítve a le-föl bukdácsoló, torlódó sokadalomra.

Rémisztő kiáltás térített magamhoz a révületből; a felbőszült árus igyekezett átvergődni a sátorközbe szorult vásárlókon.

- Piszkos kis tolvaj!

Lábakon átgázolva, ágálva és átkozódva, a szembejövőkkel hadakozva máris fülön ragadta Saskát. A könyöklésekkel, szidalmakkal érdekeltté tett tömeg gyűrűt vont körénk, alig maradt időm meghátrálni.

- Adod elő a kocsikat, te mocskos...

A fagyoskodástól kivörösödött ujjak ráfonódtak a sápadtan vergődő Saskára; az alkalmi nézősereg két pártra szakadva mondta a magáét, míg egy öblös, mindenkiénél öntudatosabb hang, egy ellentmondást nehezen tűrő basszus csöndet nem parancsolt:

- Mit akar a gyerektől?

Kalányos mérnök homlokán kidagadtak az erek, húsosan csüngő alsó ajka vörösen, nyálasan fénylett.

- Forgassa ki a zsebeit!

- Nem úgy van az, elvtárs...

- A tanúk láttára!

Az árus eleresztette Saskát, kezét kék köpenyébe, majd borostás állához dörzsölte.

- Emberek vagyunk...

- Gyerünk a rendőrségre! - hadarta Kalányos.

- Tévedhetek én is - fogta könyörgőre az árus. - Miért kell mindjárt a másikra támadni?... Adnék ingyen is a fiúnak, mert amúgy jóképű legényke...

A szétszéledő tömeg magával sodort a hullámvasút felé, szólt a zene, harsogtak a sípok. Ott, a vágtató vonathoz guberálva elő a pénzt a zsebem mélyéről, lepődtem csak meg igazán.

Másnap szemerkélt az eső.

Az iskolából tartottunk hazafelé, a szélborzolta tócsák képlékennyé, nevetségessé tették a tükörképünket. Lehajtott fejjel bandukoltunk. Gondoltam, ideje megköszönni a kocsikat.

- Kösz’ a tegnapi, Sáska krapek.

- Viccelsz?... Amit nagyon akarunk, csak úgy megterem, akár a zsebünkben is.

A bérházi lakások sajátossága, hogy a konokul múló évek során akarva-akaratlanul is többet tudunk meg a szomszédainkról, mint a közelebbi hozzátartozóinkról. Ha Saskáék Skodája hörögve fékezett a ház előtt, felkészültünk a lépcsőházat betöltő, váltakozó hevességű lármára, ajvékolásra. Az asszony, mintha örökké csak tanúkat toborozna a képzelt vagy valóban elszenvedett sérelmeihez, fennhangon szentségelt és acsargott, világgá kürtölve a házaséletük sikamlós részleteit is.

Talán a következő nyáron (úgy összemosódnak az emlékezetemben az esztendők, mint gombóccá gyúrt, színes gyurmák egy maszatos gyerekkézben), messzi útról érkeztek haza Saskáék; elcsigázott, verejtékező ábrázatuk átfénylett a poros szélvédőn.

A lépcsőházi fordulók a szokásosnak mondható, idegenek számára talán parázs, ám nekünk immár meglehetősen ismerős csatarászást hozták. A lakás hűse sem hozott enyhülést; kitört a ribillió: tányérok törtek és ajtók csapódtak, Kalányos mérnök fejvesztve menekült le a kocsihoz.

- Mi a fészkes fene rágja őket megint? - üzengettek egymásnak az erkélyre, ablakokba gyűlt házbeliek.

A tokás, pocakos Vandáné, aki a legközelebb lakott a fortyogó gócponthoz, közkinccsé kiáltotta az ismereteit.

- Nincs otthon patron! Az asszony meg szódát inna!

- Akkor nyomhatja a pedált a szaki - így Bálint bácsi a második emeletről -, mindjárt zárnak a boltok!

S nevettek bolondul.

Saska tizenkét-tizenhárom éves lehetett ezekben az időkben. A szokása nem változott, mert megint egy fa tetején leltem rá. Akácvirágot szemezgetett, és fütyült a világra.

- Sáska krapek, azt beszélik, válnak a szüleid!

- Kérsz kaját?

- Dobjál.

Kibontottam a fehér virágokat, és fölszívtam a nektárt. Saska gyorsabban haladt: fürtöstől falta az édeskés eledelt.

- A tieid nem veszekednek?

Az esti, fojtott hangú, ingerült suttogásokra gondoltam, és elment a kedvem a beszélgetéstől.

- Sáska krapek mászik föl a toronyra!

Szutykos képű, klottgatyás kölykök talpa csattogott az aszfalton. Guvadt szemű szószólójuk fölmutatta a kisujját.

- Ekkorának látszik, ni!

Gyerekes fecsegés, gondoltam, mégis nekilódultam az erdei tisztásra vezető, girbegurba ösvénynek. Négy vastag acélsodrony tartotta egyenesben a felhők közé szökő víztornyot a négy égtáj felől a homlokzathoz és egy-egy jókora, földbe ágyazott betontuskó közé feszítve. Ezek egyikén, úgy fél távon csimpaszkodott Sáska krapek, felülről gusztálva az ínycsiklandó gyertyán- és hárshajtásokat.

- Azonnal gyere le! - ripakodott rá Vandáné, a riadóztatott utca szócsöve.

- Másszanak utána, mert kitöri a nyakát!

- Szólni kell a szüleinek!

A villanyszerelő, oszlopmászásban járatos Bodor Gyurka végre nekidurálta magát: megköpködte, aztán a nadrágszárában szárazra törölte a tenyerét (ennek a logikáját sosem értettem), és fölrugaszkodott a sodronyra. Lajhármászásban és ahhoz hasonlatos megfontoltsággal indult a mentésre. A percről percre gyarapodó nézősereg türelmetlenül morajlott a mélyben.

Gyurka sziszegett, vágta, égette a tenyerét az acélsodrony, ám szégyenszemre nem visszakozhatott. Sáska krapek vigyorogva följebb húzódzkodott pár öllel. Mondani akartam valamit, kiáltani neki, ám elakadt a létezgetem; kiszáradt számban nehezen forgott a nyelvem. Így már valóban kicsinek, utolérhetetlennek látszott; könnyűnek és testetlennek, akit fölfognának akár a lenge szélben bókoló faágak is.

- Kalányosék nincsenek otthon!

- Ma van a válóperes tárgyalásuk - mondta valaki.

- Telefonálni kell rendőrökért!

- Tűzoltókért!

Gyurka reszkető inakkal, a száját harapdálva ereszkedett alá. A talpa alatt érezve a jó öreg anyaföldet, nagyokat szusszant, és megint a tenyerét pöködte.

- Átkozott kölyke. Átkozott, büdös kölyke.

Leáldozott a nap, s egyszeriben megcsapott a hűs erdei levegő. Sáska krapek unottan csimpaszkodott, néha a csuklóját lazítva lelógatta, s megrázta az egyik kezét. A mélybe pökött. Az emberek elcsöndesedve topogtak, Gyurka leült a betontuskóra, és a combját csapkodva csóválta a fejét.

Üvöltő szirénázással megérkezett a tűzoltókocsi. A rohamsisakos, veres orrú parancsnok mindjárt hátrébb parancsolta a szájtáti, lábatlankodó tömeget.

- Vigyék haza a gyerekeket! A szentségét maguknak, nem cirkuszi látványosság ez!

Olyan elánnal mérgelődött, hogy nekem is ez lett a vesztem. Apa egy csattanós pofonnal eliramított, ő meg nagy élvezettel cigarettára gyújtott. Végigporoztam az ösvényen, föl az emeletre, valamit odavetettem a lépcsőházban fontoskodó szomszédoknak (pimasz kölyke, még válaszolni se tud tisztességesen), és becsörtettem a szobaablakhoz.

Sáska krapek a fölnyúló tűzoltólétra elől menekülve, egészen a toronyfőig mászott, közben két egyenruhás, kalapácsos flótás a toronyajtóról igyekezett leütni a lakatot. Durr! ! Durr! !... S a legyezőszerűen szétterülő visszhang a szürkületben. Sáska krapek megragadta a korlátot. A zsigereket átjáró boldogság vérbuborékai gurguláztak bennem: sosem éritek utol!

Reflektorfény vágott a toronyra, ide-oda cirkált, majd megállapodott két sisakos, viaszos képű tűzoltón, akik éppen lefejtették Sáska krapek ujjait a rácsról. Apa mesélte késő este a konyhában, hogy remegett a lábuk, amikor leértek a vaslétrán.

- Az a pofátlan kölyke merengett bele a poharába -, ahogy lazult a szorítás a csuklóján, kitépte magát, és beslisszolt az erdőbe.

Azon az őszön láttam utoljára Sáska krapekot, pontosabban Saskát, mert a toronymászást követően valahogy lemaradt a nevéről az ékezet. Tar feje elő-előbukkant a zörgő, zizegő levelek közül.

- Elmegyek - szólt le két falat között. - Utazom.

- Hová, Saska?

- A Balatonra, haver. Millióan fordulnak meg ott évente. Tárt karokkal várják az idegeneket.

Másnap már nem jött iskolába. Innen megint homályosak az emlékeim. Az apja földúlt arccal, sokat autózott azokban az időkben, ám egyedül lévén, semmi se szivárgott ki a gondjaiból. Talán két-három hétre rá csomagolt, és elköltözött.

Gondolom, Saska után, a Balatonra.