Egy lány a Lóbordáról

- Ilyen jó dolga se lesz soha többé - mondta Für Margit néni.

- Soha többé - visszhangozta anyám.

Uzsonnánál ültünk. Pontosabban: csak én kaptam uzsonnát. És Margit néni, ha esetleg pont olyankor toppant be, amikor anyám elém tette a kis tálcán a pöttyös bögrémben a kávét, vajas pirítóssal, időnként egy szelet kaláccsal. (Margit néni szeretett „pont olyankor” betoppanni. Hallottam, amikor anyám megjegyzést tett rá apámnak.)

- Nem értem - folytatta Margit néni, - miért nem befelé keres férjet magának? Egy ilyen mutatós teremtés!... Miért kifelé?

„Kifelé”: ez azt jelentette, hogy a gödrök felé. Ellenben „befelé” a főút irányába kanyarodott a Lóborda. Kicsit kajla utca volt, görbe. A gróf Szapáry utcához közelebbi épületek szinte olyanok voltak még, mint a többi parasztház. De ahogy mentünk kifelé, mind kisebbek, szegényesebbek lettek a porták, már nem cseréppel, hanem zsuppszalmával voltak fedve a házak, már kerítés sem húzódott az udvarok közt, az az egy-két tyúk háborítatlanul kapirgált az agyagos talajon. Még néhány lépéssel kijjebb, a falu végén lépcsős piramisokká rendezve álltak a vályogtéglák, odébb egyenletes téglamezővé kiterítve hevertek.

A cigánysoron élők kenyérkeresetére ugyancsak következtetni lehetett abból, hogy közelebb laktak-e a főútvonalhoz, vagy messzebbre tőle. Viszont az én szememben, ahogy sétáltunk a nevelőnőmmel kifelé, egyre izgalmasabbá vált a világ. A középtájon vad burjánzásba kezdett, a járda is elfogyott. Az egyik ház előtt cigány férfiak nagy fejszével, kis baltával hámozták a fát, vájták ki a törzsek öblét, s a földön ugrándoztak a puha, hosszú, felkunkorodó végű forgácsok. Amott, ugyancsak kint az utcán, kosarat font néhány férfi, s a fehér bélű vesszők, a Tisza-menti ártéren nyesett fűzfavesszők engedelmesen hajladoztak, hagyták magukat ki-be fűzni a gyors, kemény, vastag körmű kezek által. Már kívül a falun sokszor combközépig sáros vízben, feltűrt nadrágszárral dolgoztak a vályogvetők a vermekben; ezek a kisebb-nagyobb gödrök lépcsőzetesen voltak kivájva, hogy le lehessen ereszkedni beléjük. Errefelé, világunk végén, bizony már kellemetlenül szurtosak voltak a korombeli gyerekek, a kisebbek közül némelyiken épp csak egy ingecske, az alól egészen takaratlanul bukkant ki a pucér vágás, lógott ki a fiúgiliszta. Ezek a gyerekek vágyakozva nyújtogatták felém ragacsos kis kezüket, én meg rémülten húzódtam érintésük elől az öreg osztrák kisasszony szoknyája mögé.

A Lóbordáról származott az a lány is, aki nálunk „lakott” néhány évig: a Tina. Sötét szeme villogni tudott a szeme fehérjében, fényes erőt sugárzott a haja, s még anyám is meg volt elégedve vele, mert ragyogóan tiszta volt, s igen tanulékony. „Példát vehetnél róla - mondta anyám néha -, neki semmit sem kell kétszer mondani!" Szégyenkeztem, hisz nem akartam én engedetlen lenni, de annyi minden vonta el a figyelmemet...

Csak addig marad nálunk, amíg össze nem gyűlik a kelengyéje vagy a kelengyére valója - valami ilyesmit hallottam mondogatni róla, de ez olyan távolinak látszott. Pedig ismertem is látásból azt a legényt, aki elveszi majd. Széles vállú, jó növésű fiatalember volt, egyszer véletlenül arra keveredtem a kertben - a málnás előtti padon üldögéltek, halkan beszélgettek, és a férfi Tina arcát becézgette: egy ujjal simogatta. Határozottan érdekes volt.

Akkoriban már megengedte anyám, hogy kézbe vegyem a házhoz járó divatlapokat. Sokszor méláztam fölöttük, s mivel az osztrák Fraeulein érdektelennek mutatkozott - ő csak dirndliben járt, fényes fémgombokkal -, nem egyszer Tina guggolt le mellém, amikor kiterítettem a lapokat a szőnyegre. Még ma is látom őt magam előtt, még a nyaka vonala is szép... És tudta a női divat fortélyait, magyarázta nekem, hogy ha a felsőrész szűk, legyen a szoknya bő, ha a kosztümkabát hosszú, legyen a kosztümszoknya rövid! Észrevette, hogy a kormányzóné divatba hozta a férfikalapot, s megtárgyalta velem a kiskormányzóné által viselt, parafa talpú szandált is.

Aztán egy napon megtudtam, hogy időnk lejárt. Tina esküvőjének órája ki van tűzve. Anyám óvatos kérdésére, hogy jól meggondolta-e, kifakadással felelt:

- Az a bajuk, hogy az én csávóm nem fehér cigány? Én sem vagyok fehér cigány!

Amiben számomra az a szó volt új, ami dühében a szájára jött. Mert szülőfalumban egyébként a cigányok nem beszéltek cigányul. „Az én csávóm..." Ahogy ezt mondta! Könnyben úszott a szeme mélybarna közepe, szikrát vetett szinte a szeme fehérje.

Anyám barátnői között téma maradt Tina eljövendő sorsa:

- Ennek a szegény lánynak sejtelme sincs róla, milyen jó dolga van most. Még vissza fogja sírni.

Elhatároztam, hogy közbelépek.

- Muszáj neked férjhez menned? - kérdeztem. Soha többé nem lesz ilyen jó dolgod, mint most nálunk. Még vissza fogod sírni.

Ellenségesen meredt rám.

- Már a Marika is kezdi?!

Azután évek jöttek, évek. Nem is hallottam róla. Amikor visszakerültünk a deportálásból, s anyám, mint akkoriban szörnyű szokása lett, a tenyerébe ejtett állal, félig lecsukott szemmel ült az egyetlen vaságyunk lópokróc fedte sodronyán, egy sokbeszédű szomszédasszony társaságában egyszer csak beállított Tina. Kis köcsögben tejfelt hozott ajándékba, s abból a szép, magas, kerek alföldi fehér kenyérből egy felet. Régi divattudó énjéből látszólag semmi sem maradt, gyűrött kötény lógott előtte, arra kapott fel egy ujjatlan bőr mellényt. És meg volt vastagodva erősen, nemcsak derékban, hanem arcban is.

- Tán babát vár, drágám? - kérdezte anyám fáradtan, s aztán hozzátoldta: - ... megint?

- Hála annak a jó Istennek... - felelte Tina, s én máig sem tudom, restelkedve mondta-e, dacosan, esetleg az égi hatalmakkal perelve vagy talán komolyan gondolta?

Vissza a tetejére