Néha eljátszom a gondolattal: és ha vennénk egy lovat? Még ha remek vérvonalbelire nem is futná... A lányom lovagol, ez minden vágya, és hivatásául is a lovakat választotta. Bejelöltünk néhány hirdetést, és elkezdtem telefonálni. Meglepetésemre mindjárt az első kínálat a szomszéd faluba invitál. A vonal másik végén komoly üzletemberhang, egyáltalán nem érti, miért érdeklődöm a lovak neve iránt. Mi úgy gondoljuk: „nomen est omen”, a név előjel. Kijelenti, több eladó lova is van, de azokért, melyek a hirdetésben szerepelnek, már délután eljönnek. Amelyikőnk előbb ér oda, annak adja. A hirdetés kettőszázezer forintra tartja őket, darabonként.

Megtaláljuk a telepet, a karámban álldogál egypár szép állat. A kapu előtt ezüstmetál autó, körülötte jó néhány ember. Ahogy közelítünk, elénk siet egy középkorú, tagbaszakadt férfi, X. József. Bemutatkozunk: úgy fogad bennünket, mintha régről ismernénk egymást. Mindenesetre pontosan tudja, hol lakunk. Viszont nem vele beszéltem meg a „randevút”, nem ő adta fel a hirdetést, és a telep sem az övé. A bátyjáé, X. Jánosé. Természetesen ezt nem ő tudatja velem, én silabizálom ki az eléggé ködös helyzetből. X. József bekísér X. János lovaihoz, és értékeli őket. Elkeltek már, jelenti ki, darabonként egymillióért. A kétszázezerre hirdetett lovak! Meglátunk egy gyönyörű csikót, rettentő kedves, azonnal bele tudnék szeretni.

- Ötszázra tartja a bátyám közli azonnal -, már kérték négyszáznyolcvanért, de nem adja. Ötszáz, és kész.

Igyekszem visszafogni az érzelmeimet, nem szabad beleszeretnem. Az sok érte. Beinti a fiát. Húsz év körüli, vékony dongájú srác. Észreveszem, hogy a bejáratnál nyakörvénél fogva egy kampóról lóg a puli kutya. Szóvá teszem.

- Csaholt a nyavalyás és kapdosott a lovak lába után, amikor behajtottuk őket a legelőről. Ez a büntetése - közli velem, majd szinte rátámad a fiára: - Melyik ló volna ide jó, ugye, hogy nem ezek?

- Nem ezek. Nem ezek. Hanem a Szellő, otthon, a miénk - feleli készségesen a fiú.

- Na, ugye! Az egy kőteszelid ló. (?) Az mindent tud. Az be van tanítva. Az mindenre jó. Hátasnak, fogatba, ugratni. Azon lehet csak igazán oktatni! Az olyan kőteszelid! És csak háromszázötvenezer az ára. Majd megegyezünk.

Ügyesen elterel bennünket a szép arcú csikótól, a jómódú telepről, javasolja, menjünk, nézzük meg az ő Szellőjét, az való nekünk. Elhaladunk a kutya mellett, kérdem, nem kellene-e már leakasztani. A fiú megrántja a vállát:

- Nem a mienk.

Lovaskocsival vannak, egy ló van eléje befogva, felülnek rá, s intenek, hogy kövessük őket. Visszaérünk a község főútvonalára, megyünk, megyünk, ki a falu vége felé. „Csak nem a szeméttelepnél laknak?” - teszem fel magamnak a költői kérdést, amikor elfordulunk. De most már egyértelmű. Szívesen elinalnék, bár roppant nagy udvariatlanság lenne. Most már benne vagyunk. Hősiesen haladunk a nyomukban. Végre megérkezünk. Tűrhető ház, nem kifejezetten putri, újonnan épült istálló és szín, benne három nyeszlett csikó meg az a bizonyos nekünk való Szellő. Kanca. Valami folyásos betegsége van, mindjárt látni. S csontos faráról azt is, hogy nincs túl jó állapotban. Előjön egy idősebb nő, arca tele barázdával, ő a feleség, ő gondozza a lovakat, mint megtudjuk. A mellette álló tizennégy éves lány a legfiatalabb ivadékuk, már anya, két év körüli fiúgyermeke ott ül a karján. A gazda átveszi tőle a kisfiút, és sorra ráülteti valamennyi lóra, bizonyítandó, mennyire szelíd valamennyi. A legsilányabb csikót a tata neki neveli. Szellő nem engedi magára tenni a kantárt.

- Kölcsönadtam a szüreti bálra, kicsit elvadult - magyarázza a lótulajdonos -, amúgy kőteszelid, higgye el.

Kínkeservvel fölnyergelődik a nyomorult kanca, lányomat az égiek kegyébe ajánlom, elindulnak kipróbálni egymást. Kérek-e kávét, kérdi az asszony, elfogadom, mondom, bemegy a házba, hogy megfőzze, a férfi mutogatja a rengeteg takarmányt, a ló mellé vegyek azt is, s érdeklődjek már a házára vevőért, eladó, háromszázötvenre tartja azt is, akár a kancát. Nagy nekik ez a ház, a gyerekek kirepültek, csak ez a kettő, a fiú meg a lány maradtak itthon. És az unoka. Szeles idő van. A szél fölkapja a nejlonzacskókat s a papírdarabokat a szeméttelepről, és vágtat velük körbe-körbe, szállnak a levegőben, teli velük a határ. Aggaszt, hogy birkóznak meg egymással ló és lovasa, arrafelé fürkészem a láthatárt, amerre eltűntek.

- Jól megüli a lánya a lovat, nem kell félni - nyugtatgat X. József. - Csak elfelejtettem megmondani neki, hogy ez a ló megijed a papírdaraboktól, s olyankor oldalra ugrik.

Meregetem a szemem, néznek a messzeségbe ők is.

- Baj van! - kiált föl a fiú - nincs már a hátán a lánya!

Rövidlátó vagyok, meregetem a szemem, csak foltokat látok belőlük.

- De vezeti, ott szalad mellette - állapítja meg.

- Akkor jó! - nyugszom meg.

A fiú eléjük szalad, átveszi a lovat, fölugrik rá és elnyargalnak. Az apja majd elolvad, úgy bámulja.

- Nézze, micsoda irama van! Nem hiába: remek vérvonal!

És híres nevű lóősöket sorol fel nagyszülőkként. Valóban jól mutatnak, a fiú meg a lobogó farkú ló, amint versenyt futnak a szél által hajszolt tárgyakkal.

Visszaér gyalogosan a lányom. Látom rajta, hogy udvariasan igyekszik megfogalmazni, miért volt kénytelen leugrani a kordában tarthatatlan, teljesen idegbeteg táltosról:

- Kényelmetlen az ülése... és semmi másra nem hajlandó, csak a rohanásra...

Az a kőteszelid ló. Talán nem Szellőnek, hanem Szélvésznek kéne hívni.

A gazda azonban nem adja fel. Elengedi füle mellett a bírálatot, s tovább eszményíti az eladandó lovat. Egészen megrészegül a családfája elemzésétől. Egy kicsit mentegeti is:

- Még csak fél éve van nálunk.

A felesége behív bennünket, letelepszünk a konyhában, finom a kávé. Barátságos légkör vesz körül. Elég nyilvánvaló, hogy eszünkben sincs megvenni a lovat, de a gazda nem hajlandó más témára térni. Elmeséli, hogy a hétéves kancának most lesz negyedszer csikója, hogy mindig tavasszal hágatja, hogy nyárra már dolgozni lehessen vele s kísérhesse a csikója, mert az ő lovának dolgoznia is kell, hiszen ő szegény ember, nem úgy, mint a bátyja. Elfelejti, hogy az imént azt állította, még csak fél éve van nála. Vagy nem felejti el, csak az a mese is tetszetős, meg ez is. Megadóan hallgatjuk s örülünk, hogy megúsztuk a nem éppen veszélytelen kalandot. S furcsamód a találkozásnak is örülünk. Van-e a marketing szakmában, aki ekkora szenvedéllyel kínálja az áruját? És főleg, aki ennyire őszintén, mély belső indulattal szereti a portékáját?