Vagy-ok

Milyen kár, hogy nem vagy cigány, mondta nemrégiben Sarkadi Béni egy törökszentmiklósi kocsmában, amikor vagy harminc év után véletlenül összetalálkoztunk. Általánosba jártunk együtt, mégis azonnal megismertük egymást. Emlékszem, azok közé a cigány gyerekek közé tartozott, akikről, nem tudom, miért, de úgy gondoltam, hogy tán még én is meg tudnám verni, így aztán soha nem verekedtünk. Sőt, egyszer éppen az ő közbenjárására menekültem meg egy nagy veréstől, amikor az iskolai szünetben az utcája-béli felsőbb évesek támadtak rám. Lassanként szinte minden cigány gyereknek barátja lettem az iskolában. Többször előfordult, hogy a magyarok veréseitől ők védtek meg.

Te jó ember vagy, szeretsz minket, soká fogsz élni, folytatta, amikor már harmadik vagy negyedik kisfröccsünket ittuk ugyanabból a borzalmasan rossz borból, de tudd meg, manapság nagyon nyomnak minket. Nem panaszkodott, csak elmesélte addigi életét.

Nagyjából azidőben történt, hogy a kibédi cigányok maguk közül valónak néztek. Amikor aztán már cigányul kérdeztek valamit, társaságomban levő barátaim világosították fel őket arról, hogy nem vagyok az.

Egyszer Bécsben vidám spanyol társaság hitte, hogy én is spanyol vagyok. Asztalukhoz invitáltak, s mikor kiderült, nem beszélem a nyelvüket, angolul érdeklődtek, honnan jöttem. Az egyszerűség kedvéért azt mondtam, Budapestről. Mivel továbbra is értetlenül néztek rám, hozzátettem, hogy Hungary. Ekkor nekiláttak szállodai reggelijükhöz, én pedig maradtam továbbra is egyedül asztalomnál. Párizsban vagy Amszterdamban történt, hogy franciák sötét hajam és őszülő szakállam ellenére svájcinak néztek.

Budapesten zsidók kezeltek zsidóként legalább egy órán át. Nagyon megkedveltük egymást, többször találkoztunk azóta is. Lvovban boszorkányt idéző kancsal nénike magyarázta - persze ukránul - a „muzsszkij matocsnyik” nevű gyökér teájának elkészítési fortélyát, Lappföldön pedig jobban élveztem a csikorgó hideget, mint az ott lakók.

Csíkszeredában román katonatiszt beszélgetett velem legalább tíz-tizenöt percig, mint Esti Kornéllal a bolgár kalauz, merthogy nem tudván románul, mindenre csak annyit válaszoltam, „buna”, vagyis, „jól van”. Igaz, éppen Mikulás-ruhában voltam.

Sarkadi Béni, velük ellentétben, tudja, ki vagyok. Most már én is szeretném tudni. Ám ehhez, úgy látszik, valóban sokáig kell még élnem.

Vissza a tetejére