Család

Mit hoztál, szatyor, mi van benne, kérdezte. A szatyrot is kérdő hangsúllyal ejtette, mintha négyéves létére nem tudná pontosan, hogy mi az. Egy kis álnaiv játék is volt ebben, a négyévesek már képesek ilyesmire. Mindennek egy volt a lényege, azonnal mutassam meg a szatyromat, hátha talál benne valami kedvére valót. Házunk udvarán álltam, próbáltam továbbmenni, de egy négyéves útonálló nem engedett. Megrántottam a szatyrom, Carola a fenekére esett, elfelejtett sírni, csodálkozva maradt a szája.

Nem és nem, elegem van belőletek, mondtam magamban. Az útonálló a nyomomban volt. Túró Rudi, kérdezte. Nyafogott és selypített. Vasárnaponként, amikor pihenni szerettünk volna, gyakran hallottuk ezt a nyafogást. Megölöm egyszer ezt a kis dögöt, sóhajtott a férjem. Jól teszed, mondtam, és én is sóhajtottam. Carola, hagyd abba, állt meg a seprűvel egy pillanatra az anyja, de Carola nem hagyta abba, mert ahhoz volt szoktatva, hogyha valamit akar, nyafogjon, hisztizzen, előbb-utóbb megunják körülötte, és teljesítik minden kívánságát.

Carola nem értette, hogy én miért fütyülök a nyafogására, és főként hogy lehet az, hogy ő mégis vonzódik hozzám. Adjál cukrot, mondta, a kezét az ajtónyílásba tette, nem tudtam becsukni az ajtót. Pakoltam a konyhában, kezet mostam, nem nagyon foglalkoztam vele, fél szemmel azt lestem, mikor csukhatom már be végre az ajtót. Nincs, nem adok, feleltem a sokadik felszólításra. Elfogyott, ejtette egyszerre kérdő és vádló hangsúllyal, hozzál a boltból. Eszem ágában sincs, felé fordultam, takarodj innen, mókuskám. Carola, nem szabad, az anyja már az ajtó előtt állt, Carola, gyere ide. Carola épp csak egy picit fordult, leengedte a kezét, odaugrottam az ajtóhoz, és már fordítottam is a kulcsot a zárban. Viszlát Carola, mondtam félhangosan, tudtam, hogy még hallja. Bőgni kezdett, de szerencsére az anyja elvonszolta.

Tegnap mégis adtam neki csokit, nem először, de ritka alkalmak egyikeként. Direkt neki hoztam egy Sport szeletet. Köszönd meg, mondta az anyja, és bevitte a száradt ruhákat. Nem köszönöm meg, vinnyogta Carola, az ajtómig kísért, adjál szörpöt. Nem tudok neked szörpöt adni, Carola, nincs most itthon, feleltem játszott közömbösséggel. Carola köpött egyet, szerencsére nagyon ügyetlen még ebben, az egész szétterült a saját arcán. Azt is mondta, bolond. Nyilván a szüleitől hallotta, talán egymást bolondozták le, de nem valószínű, mert egymás között csúnyábban beszélnek; inkább engem, minket, talán, mert nem értik, miért nincsen még gyermekünk, miért kelek fel minden reggel és indulok, hogy csak késő délután jöjjek haza, miért nem adok még több csokoládét és édességet a gyereküknek, miért nincs olyan pénzem, amit kölcsönkérhetnének. Tűnés haza, Carola, meglendítettem a csuklójánál fogva, tudod, mikor kapsz tőlem legközelebb valamit. Valami, ez volt a kedvenc egyszavas kérdőmondata, azt jelentette, van-e valamim, amit neki adhatok, sürgős, azonnali választ vár.

Egy este lefekvéshez készülődtem, férjem már aludt, kopogtak. Mari, Carola anyja állt az ajtóban, valamivel később kivettem a sötétben, hogy Carola is ott van, meg a szomszéd gyerek. Kettévágtam a filmtablettát, adtam gyógyszert, végül is ez felebaráti kötelességem. Nem először kértek már tőlem fájdalomcsillapítót, nem drága, a legtöbb ember tart belőle otthon, Mariék nem. Rögtön, ahogy a kulcsot fordítottam utánuk a zárban, rájöttem, hogy a filmtabletta nagyobb végét adtam oda nekik, alig hagyva magunknak néhány szem gyógyszert. Az eset nem maradt következmények nélkül. Másnap ismét Mari állt az ajtóban, liszt kellene, szomszédasszony. Udvariasan elutasítottam, azóta nem jött többet. Dühöm nőttön-nőtt irántuk. Juliéknak, Sáriéknak is elpletykáltam, hogy jártam velük.

Hetente többször jött a rokonság, tényleg kicsi az a szoba-konyha, kiültek az udvarra. Hangoskodtak, ricsajoztak, szívták egyik cigarettát a másik után. Szerencsétlenségünkre Mari férje egyetlen akkordot sem tudott lefogni a gitárján, viszont lelkesen gyakorolt. A többiek énekeltek hozzá. Így esténként autentikus népzenét hallgathattunk, ha akartuk, ha nem. Nagyon szeretünk autentikus népzenét hallgatni a CD-inkről, amiket, ha megununk, kikapcsolunk. Néha zenés helyekre megyünk direkt azért, hogy autentikus népzenét hallgassunk, ha nem tetszik, eljövünk.

Amikor Mari férje dühös volt, ordibált, hogy mind halljuk a házban, Carola meg bömbölt, ezen alkalmakkor hívták ki a szomszédok a rendőrséget heti rendszerességgel. Gyakran történt ilyesmi vasárnap vagy éjjel, amikor otthon voltunk. Soha nem mertünk beavatkozni még egy erélyesebb mondat erejéig sem, féltünk, hogy kővel bedobják az ablakunkat. Egyébként is féltünk, például attól, hogy a rokonaik betörnek a lakásunkba.

A május huszonhatodiki lakógyűlésen nyíltan felmerült, bírjuk rá az önkormányzatot, hogy tegye ki őket. A feladatot én, mint kapcsolatokkal rendelkező személy, elfogadtam. Tudtam, hogy a kisujjamat sem fogom mozdítani ebben az ügyben, és akkor maradhatnak, hiszen emberi szolidaritás is van a világban, hová is mennének, itt van az otthonuk, egyébként emberi lustaság is van a világban.

Fiatal felnőtt korom óta jártam gyűlölet elleni tiltakozó demonstrációkra a városközpontba, ezeket meg úgy gyűlöltem, nem bántam volna, akárhogy, de eltűnnének innen. Aktívan nem léptem, arra nem vitt rá a lélek, passzívan gyűlöltem őket.

Elmentek, mondta a férjem egy nap, nincs már ott senki a lakásban. Valóban, betörték az ablakokat, egy ócska hűtőt kidobtak az udvarra, embereknek nyoma sincs már a lakásban. A rosszra is gondoltam, hogy Carola kishíján leköpött, ez nem lesz többé. De arra is, hogy nem fogok vele többé felnőttesdit játszani, és ez nekem, az igazi felnőttnek legalább annyira hiányozni fog, mint neki.

Ami az önkormányzatot illeti, nekik nem volt szükségük súgásra, pontosan tudták, mi szolgálja az érdekeiket. A lakást eladták, Mariéknak menniük kellett, hiába fizették pontosan a bérleti díjat. Gyakran nézek ki az udvarra, az ócska hűtőt nézem, mintha őrizném valakiknek. Carola fapapucsát vélem hallani a gondozott növények közötti utakon, miért lenne fapapucsban, kérdezem magamtól, fagy van, hajnali fagy.

Vissza a tetejére