Etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája?

(Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénységkultúrája, Panoráma, Budapest, 1999)

A rendszerváltozás óta különösen sok publicisztika, tanulmány, tudományos értekezés, könyv jelent meg a magyarországi cigányság kultúrájáról, életmódjáról, a többségi társadalomhoz fűződő viszony változásáról. Tavaly látott napvilágot Szuhay Péter A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája című könyve. A kulturális antropológia módszerével dolgozó tudós a hazai romakutatás megkerülhetetlen alakja, számos fontos publikáció szerzője, és a nagyszabású cigány néprajzi kiállítások fáradhatatlan szervezője.

A könyv első fejezete tudományos pontossággal mutatja be a romákról kialakított képeket. Kiderül, hogy különböző korokban kialakított definíciók közül a romák mai önmeghatározása a legfontosabb: az oláh cigányoknak nevezettek romnak, romának, a magyar cigányoknak mondottak muzsikus cigánynak, s akikre a román cigány kifejezést használják, azok beásnak vallják magukat. (A köznyelvben még nem, de a tudományban és a médiumokban a cigány helyett a roma kifejezés került előtérbe.)

A cigányság jelenkori problémáinak megértéséhez Szuhay Péter feleleveníti a cigányok történetét. Mária Terézia és II. József cigányösszeíró rendeleteinek célja a kóborló romák letelepítése volt. Hasonló elképzelés húzódott az 1893-as regisztrálás mögött is. A 18. és a 19. század vége között az összeírt cigányság lélekszáma kilencszeresére nőtt. A második világégés előtt deportáló ötletek is napvilágot láttak, de az igazi tragédia 1944-45-ben következett be. Szuhay Péter nem tud pontos adatokkal szolgálni a cigány holocaustban elpusztultakról. Ami nem is meglepő, hisz napjainkban is egymásnak ellentmondó számok, vélemények látnak napvilágot a sajtóban. Közvetlenül a háborút követően a cigányok helyzete nem változott, az 50-es évek cigányságpolitikai intézkedései nyomán a 60-as évektől kellett a gyerekeiket iskolába járatni, a putri helyett sokan „modern” lakóházakba költözhettek, a férfiaknak állandó munkahelyük lett. A szinte teljes egészében iskolázatlan cigány munkavállalók az út- és építőiparban, a bányászatban tudtak elhelyezkedni. A recenzió írója kevésbé, de az idősebb generáció képviselői még emlékeznek az ingázó romákra, akik a keleti országrészből tömegesen jártak dolgozni a fővárosba. Az országban voltak olyan területek, ahol az elhagyott parasztportákra beköltöztek a romák. A tsz-ben helyezkedtek el, ahol gazdasági ismereteket szereztek, s azokat háztáji gazdaságukban hasznosították. A 80-as évek közepén az első munkanélküliek az iskolázatlan vagy betanított cigány munkások közül kerültek ki.

A rendszerváltozás a romák életkörülményeinek romlását hozta. Az utóbbi tíz év rákényszerítene a romákat, hogy hagyományos vagy új tevékenységekbe fogjanak: a böngészés, az engedély nélküli halászat és vadászat, a gyógynövények és csigák gyűjtése, a guberálás, a mezőgazdasági bérmunka, a lókereskedelem, a teknőkészítés, a vályogtégla-előállítás olyan tevékenység, amely nem adóköteles és nagy mobilitást jelent. A könyv írója nemcsak bemutatja e tevékenységi formákat, hanem esettanulmányokban szemlélteti azok emberi sorsokra gyakorolt hatását. Sarkadon például a muzsikos cigányok leszármazottai fokhagymát termesztenek. A növénytermesztés fortélyát az ősök napszámosként sajátították el. Mára a családi gazdaságok állandó munkát és állandó jövedelmet(!) jelentenek, így ezek a családok nem szorulnak segélyre. A sarkadi eset azért példaértékű, mert a cigányok már nem bérmunkások, hanem szorgalmuk és tehetségük révén önálló gazdák.

A cigányság etnográfiájának bemutatása előtt a szerző felhívja az olvasó figyelmét, hogy nehéz egységes néprajzi képet felvázolni. A cigányok három, elsődlegesen nyelvi alapon elkülönülő etnikai csoportjára eltérő hagyományok, szokások jellemzők, nem beszélve arról, hogy egy csoporton belül a foglalkozási ágak és a vagyoni differenciálódás is színesítheti a képet.

A különböző etnikai csoportokba tartozó romák csak elvétve kötnek házasságot. Minden csoportra jellemző, hogy a szegényebb családok nem, míg a tehetősebbek ragaszkodnak a törvényes házasságkötéshez. Nem újdonság a szerzőnek azon megállapítása, hogy a cigányok gyermekvállalási kedve jóval nagyobb, mint a többségi társadalomé. Szuhay szerint nem igaz az, hogy a romák a családi pótlék miatt akarnak sok gyereket. A cigányok a gyermekáldást szerencsének tartják, a meddőség viszont a család szégyene.

A cigányok lakáskultúrája a lakásviszonyoktól függ. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a putriban vagy a 60-as évek Cs-lakásaiban (csökkentett értékű) szegénységi kultúra jelenik meg. A kétszobás parasztházak némelyikében az egyik szobát nem tiszta, hanem gyermekszobának tartják fenn. A tisztaszoba, a gyermekek-felnőttek külön szobája csak a családi házakban élő romáknak elérhető. Az etnikus jelleg a tehetősebb cigányok lakáskultúrájában fedezhető fel.

A romáknak nincs egységes táplálkozási rendje, táplálkozásuk jövedelmük függvénye. Ma is tartja magát az a tévhit, hogy egykoron a romák előszeretettel ettek varjút, ürgét, sündisznót. Ezek az állatok ínségeledelek voltak, manapság is az megy a dögkúthoz, aki erre rászorul. A szegényekkel szemben a tehetősebbek táplálkozása rendszeres, de még az utóbbiak is sok zsíros, szénhidrátdús ételt fogyasztanak. A sok zsírosat fogyasztó elhízik, ám a kövérség a jólét, a gazdagság szimbóluma. A gazdagabbak úgy vélik, hogy jólétük a szegény ősöket is jóllakatja.

Régebben az öltözködésben lehetett a három etnikai csoport között a legjelentősebb különbséget felfedezni, manapság - főleg a szegénység miatt - egységesülés figyelhető meg. A magyar cigányok vagy romungrók gyorsan követték a polgári öltözködést. A beások egy ideig hordták a népviseletnek tartott paraszti ruhákat, de később, a romungrókhoz hasonlóan átvették a többségi társadalom polgári öltözködési stílusát. Tehát a két etnikai csoportnál sem alakult ki etnikus jellegű öltözködés. Az oláh cigányok az ötvenes években sok ruhát felvásároltak a parasztoktól, s attól kapott sajátos színezetet a viselet, hogy körükben az tovább élt. A több számmal nagyobb vagy kisebb, guberált ruhákba öltözködő cigányok a szegénységkultúra megjelenítői.

A romák és a többségi társadalom ünnepi rendszere gyakorlatilag megegyező. Az ünnepek bemutatásánál a szerző a csatkai búcsú leírásán keresztül érzékelteti a romák és a nem cigányok eltérő kulturális viselkedését. Szuhay Péter egy olyan fényképet is mellékelt a szöveges részhez, ami önmagában is sokatmondó.

A romák halottakhoz fűződő viszonya gyökeresen eltér a többségi társadalométól. Itt a virrasztásra, a temetési lakomára, a hathetes gyászra, az önmegtartóztató szokásokra és annak lezárására (pomána) gondolok. A halotti szokásaikban az etnikus jelleg egyértelműen kidomborodik.

A könyv írója hosszan elemzi a romák egészségügyhöz való viszonyának ellentmondásait. Köztudott, hogy a romák nem szívesen mennek orvoshoz, vagy éppenséggel a legapróbb betegséggel is oda rohannak. Gyakran hallhatjuk azt is, hogy nem hisznek az orvosoknak, inkább kuruzslással, varázslatokkal keresnek gyógyírt bajaikra, a várandós kismamák nem tartják be a nőgyógyász és a védőnő tanácsait. A szerző állítása szerint a romák többségére nem igazak a néha egymásnak is ellentmondó feltételezések. Nem tagadja, hogy az a cigány, akinek nem volt módja a kórházi miliőt megismerni, annak szabályait megtanulni, ott nem érzi jól magát. Gázsó (nem cigány) szobatársai lekezelik, orvosai neheztelnek rá. Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy a többségi társadalom és az egészségügy értékrendje lefedi egymást, míg a szegény romáké ettől eltér, ezért ők tudnak legkevésbé a rendszerhez alkalmazkodni.

A többségi társadalom középosztályi értékrendjében a felnőttek és a gyerekek világa elválik egymástól. A szegény romáknál a rajkók mindig a felnőttekkel vannak, játékok híján a felnőttek eszközeivel játszanak. Nem volt ez másként a két világháború között a szegény parasztoknál sem.

A könyv utolsó előtti fejezetében érdekes esettanulmányokkal ismerkedhet meg az olvasó. Öröm és bánat, szegénység és viszonylagos jólét, keserűség és bizakodás egyaránt tükröződik bennük. A történetek címei különösnek tűnnek, de az esetleírások elolvasása után megérti az ember, miért lopta el felesége holttestét a kórházból egy roma férfi, de arra is fény derül, miért meztelenül fényképeztette unokáit egy nagymama. Mindegyik apró történetből bemutatható a cigányság etnográfiájának, szociális helyzetének, egészségügyhöz való viszonyának egy-egy szegmentuma.

A mű egy olvasókönyvvel zárul, amely roma és nem roma szerzők irodalmi, szociológiai, szociográfiai műveiből vett részletekből és azokat vizuálisan megjelenítő fényképekből áll.

A könyvben óriási ismeretanyagot, rengeteg irodalmi és tudományos szövegrészletet, érzelmekre, lelkiismeretre ható fényképet találhatunk. Annak ellenére, hogy a felhasznált fotók nem egységes szemléletmódot tükröznek, szerves egészet alkotnak a szöveges fejezetekkel. De a kötet igazi kuriózumai az esettanulmányok. Ezek hozhatják a többségi társadalmat a romákhoz közel(ebb). A szerző nemcsak átérzi a cigányok helyzetét, hanem tudja is: nehéz cigánynak lenni. Nem könnyű egyszerre megfelelni a saját etnikai csoport és a többségi társadalom értékrendjének, elvárásainak. A mindennapokban a romák többségének rossz anyagi helyzete miatt kultúrájuknak nem etnikus, hanem szegénységi oldala válik láthatóvá.

A könyv fő célkitűzése az volt, hogy „megfejtési és megértési kulcsokat nyújtson olvasói számára”. Meggyőződésem, hogy ez kiválóan sikerült.

Vissza a tetejére