Láncszemek, Versek álarcban

Láncszemek

A napon színét vesztett kő
a tengerbe dobva azonnal
megköszöni, amit tettél vele:
örömében világítani kezd.

A terasz parancsnoki híd.
Integetek, és a gyerekek
boldogan integetnek vissza.
Már annyiszor könyörögtek,
hogy sátorban alhassanak,
most végre megengedtem nekik.

Édes és meleg szél
öblíti át az ingem,
és napszagú lesz,
mire fölveszem.

Hajítást utánzok üres kézzel,
s a kutya mégis elfut,
és addig keresgél, míg talál
valamit, amin érzi,
hogy valaha érintette a kezem.

Útjára indítottam a papírrepülőt,
és a gyerekeim röptében
telerajzolták. És ahogy
visszaszállt hozzám, láttam,
kezük nyomán gyönyörű lett.

Ha néha vetítek este,
még a pótszékekre is ülnek.
Vendégek, házam lakói,
mind izgatottak.
Pedig már annyiszor
látták ezt a filmet.
Címe nincs, fekete-fehér
és néma. De nevetni, sírni
mindig lehet rajta.

 

Versek álarcban

Harcmodor

Lecsapok rád, légycsapó a légyre.
Zavarod köreim, ha úgy teszel,
mint egy éjjel-nappal zúgó trafóház,
a fáradhatatlan áramátalakító.
Önző vagyok, ez a szűk keresztmetszetem,
mosolycsekket nem küldök, nem kapok sohasem.
Nincs közös nevező senkivel se.
Már egy rétegműsor se érdekelne,
hát még a nemzeti főadó.
És mindig elbukom a biztonsági ellenőrzéseken.
Ha rám kerül a sor, csipog a gépezet,
engem külön is végig kell tapogatni,
és a kéziszerszám is mindig zenélni
kezd a testemen, pedig csontjaimban
nem hordok fémszegecseket,
és amúgy nincs egy vasam se.
Védett tanúnak sem vagyok jó, én inkább
szórólapon osztom szét, amit tudok.
Tanuljatok meg nálam autót vezetni,
mindjárt indítom a tanfolyamot.

 

Az utolsó parancs

Most a nagy számok örvénye jöjjön inkább.
Az utolsó parancs:
hullámsírjába dőljön a veterán hajó.
Még néhány tengernagy meg díszlövés,
és vérszemet kapok, élvezni kezdem a műsort:
jobb ez, mint Oscar bácsi meg Grammy néni együtt,
a sok-sok obligát köszönettel.
Valami gyászzenét keresek hozzá a rádión,
de mindig csak debil zenés játékokat találok.
Amerika két fele valahogy nem passzol össze,
úgy látszik, büntetésben vagyok.
A lányok mostanra már biztosan nagymamák,
visítva énekelnek, instant kakaót kevernek az unokáknak,
és elkísérik őket a vasárnapi iskolába.
De én nem vagyok se unokája, se nagymamája senkinek.
És a kakaó sem az én italom.
Elég volt, kikapcsolok tévét, rádiót,
és amíg megjössz, megírom ezt a verset.

 

Soha

Micsoda jól kigyúrt versizomzat!
Ott duzzadsz, és ott vagy sima, ahol kell.
Te az életnagyságúnál is nagyobb vagy!
A strandbigék, a mindenféle fürdőző közönség
csak les, és fölfüggeszti a diskurzust,
átmenetileg még kólát sem iszik, mikor elvonulsz.
Sovány bicepszek, omlatag hasfalak
feszítik magukat öntudatlanul,
és nagy a sóhaj, a leeresztés,
amikor végre eltávolodsz. De emlékedet
viszik magukkal a szerencsétlenek,
és otthon elkezdenek gyúrni ők is,
a te könyvedből lesve a gyakorlatokat,
de legtöbbjükön semmi sem segít,
mert a legtöbbjük végérvényesen salao,
aki már nyolcszáznyolcvannyolc napja
nem fogott semmit, és ezután se fog, soha.

Vissza a tetejére