Hommage á Apollinaire, Reggeli józan tántorgás

Hommage á Apollinaire

Vannak kisvárosok, melyek megbújnak nevük mélyén,
vannak sokablakos paloták, miket elhagytak,
vannak használhatatlan utcák,
lámpák lucskos fényei,
vannak mozdulatlan tavak,
tavirózsák, rájuk hajló fűzágak,
vannak régi kövek, bolthajtások,
vannak fiatal testek, kik nem tudnak magukról,
vannak illatok, melyek emlékké felejtődnek,
vannak hirtelen tekintetek,
vannak meleg éjszakák, részegek, csókok,
vannak, kik véreznek,
könnyed zenefoszlányok, toronyóra-ütések,
bezárt múzeumok, szoborhullák,
vannak, kik a hasznot számlálják,
vannak, kik csak álmodják,
idegen nőkkel szállodákban hálnak,
vannak nevek, melyek savként marnak,
vannak izgatott telefonok,
elválások, hirtelen találkozások,
ősz párok kivételes melegsége,
vannak mozdulatok, mondatok,
váratlan szépségű gyerekarcok
- feneketlen fényes tükrök,
elkiáltott sirálysikolyok -;
miért kell leengedni a függönyt,
miért kell betakarni a tükröt?

 

Reggeli józan tántorgás

A fürdőszoba hűs csempéinek dőlve
hallgattam az ébredés első hangjait,
sirályt szerettem volna és kürtszót kívül,
hajófedélzet tiszta, sós illatát éreztem
volna, öbölben, körül gazdag kikötőt képzeltem,
hová bármikor kiérhetek ébren;
ismeretlen madárhanggá tisztult a hang,
s belső mosollyá később a deli nyári reggelen
a fröccsenő csapvíz fölé hajolva.
Friss kékség az ablaknégyszögben,
tűlevelű fák, találgattam:
nem meghatározó jelek.
Még később kis reménnyé;
- sokéves késéssel élvezetté –
mi messzi már öböltől, tágas horizonttól
táplált a józan bizonyság ellenére:
szárazföldi fürdőszoba ablaka alatt
tántorogtam, messzi minden szigettől,
kalandtól, hallgatag szántóföldek,
álmodó kertek közé ékelve.

Vissza a tetejére