A galamb

(egy készülő regény első fejezetei)

 

1 (Székesegyház)

Két kicsi gyermek a tető pereme alatt - fiúk.

Az udvaron dagad a sár, mindenki a tócsákat kerülgeti, a bábaasszony a gyerekek vállát fogja, nincs szükség csitító szóra, a gyerekek némák. A kisebbik reszket, talán fázik, vagy mert így érzi jól magát. Bár ő sem mondható szépnek, nagy orrával és durva arcvonásaival együtt a bátyjához képest egész kellemes benyomást kelt - minden viszonylagos. A nagyobbiknak görbe a háta, a combja közepéig lógnak esetlenül hosszú kezei.

A bábaasszony megsimogatja a kisebbik borzas haját, a nagyobbiknak a bal vállát szorítja: sehova ne menjenek.(1)

Előkelők vágnak át az udvaron, szolgák és alabárdosok kísérik őket, a tócsákat kerülgetik, vigasztalhatatlanul esik. Az előbb még ezer ágra sütött a Nap, szeszélyes az április.

A toronyban ünnepélyeset kondul a harang: halandók vagyunk.

„Két kicsi árva” - gondolja a bábaasszony, a két kicsi árvát nézi.

Az idősebbik nyolcesztendős lehet, hátának görbeségéből az idő múlásával púp lesz, még jobban elcsúfítja az amúgy sem szép testet.

A kisebbik ötéves forma, testi hibája nincs, ám arcocskája neki is rút (férfiembernél ez igazából nem sokat jelent).

„Két kicsi árva” gondolja újból a bábaasszony, simogatja a hajukat.

A székesegyház püspöke érkezik papjai körében, egy pillantást vet a gyermekekre, fejét megbiccenti, a bábaasszony térdét meghajtva köszönti a püspök urat. Amaz némán továbbvonul, nem ügyeli a tócsákat, beléjük gázol, papjai is ezt teszik.

Ahogy a székesegyház püspöke a székesegyházba lép, ismét megkondul a harang. Szinte ugyanekkor megdördül az ég: áprilisban ritkaság a zivatar.

Mintha a mennybéliek is gyászolnának.

A bábaasszony arra gondol: megtisztít az eső. Az eltávozott lelket átmossa, kellő tisztasággal léphet az Úr széke elé. S Istennek hála, a tisztulásból a még a földön senyvedőknek is jut.

A mennydörgésre a kisebbik gyermek fölsír, a bábaasszony leguggol hozzá, magához öleli. A nagyobbik némi megvetéssel az arcán nézi az öccsét. A bábaasszony őt is igyekszik magához szorítani, a gyermek nehezen adja magát.

Egynémely előkelő fölfigyel a gyereksírásra, valamelyik leveszi a fejéről a prémmel szegélyezett föveget, múltat idéző tar koponya villan elő. Nem kellene mutogatnia, már más idők járnak. Ám ez egy jó szándékú főúr: fejbőre csupán azért csupasz, mert az apjáé és a nagyapjáé is az volt. (2)

Újabb papok tartanak a székesegyház felé, nem figyelik a főúr tar fejét, amaz visszahelyezi a föveget.

A kisebbik gyermek még zokog, a bábaasszony idegen nyelven sugdos a fülébe: „Csak a vihar, csak az ég dörög, semmi baj.” A nagyobbik is odafigyel a bábaasszony szavaira, öccsével ellentétben érti is azokat.(3)

Az idegen nyelv, amelyen a bábaasszony susmorog: francia. A gyermekek anyai ágról a frankok néhai császárának, Nagy Károlynak az ivadékai.

Az udvaron lépdelő előkelők közül egyre többen néznek a zokogó gyermekre: miért nem viszi már őket az asszony valahová?

A bábaasszony egyelőre sehová nem mehet. Az eresz alatt kell megvárnia a döntést: a gyermekek részt vegyenek-e a temetésen vagy sem. Természetes, hogy részt kellene venniük - legalábbis így mondja mindenki, különösen a papok -, akármilyen kicsik, az apjuk temetése lesz, adják meg az eltávozott lélek földi porhüvelyének a kellő tiszteletet. Ám a gyermekek nagybátyja jóságos, gondolkodása nemes. Őszerinte ez két kis érzékeny lélek, anyjukat, a belga-francia hercegnőt (a Nagy Károly-ivadékot) korábban elvesztették, s most apjukat is - ennek a tudata legyen elég, ne kavarja őket föl a komor szertartás, a gyászos énekek, a ravatal.

A második feleség jelenik meg kíséretével: a bizánci patríciuslány, akit Dukász Mihály császár küldött a koronával együtt ide. Egy pillantást vet a gyerekekre, tovább halad. Nem tudta megszokni ezt a hideg országot, s mert már semmi nincs, ami idekösse, hamarosan indul haza. Azt reméli, a napsütötte bizánci földeken, a császár tündöklő városában egy odavalósi nemesúr mellett élheti majd le az életét.

Nemcsak azért nem mutat érdeklődést a gyerekek iránt, mert nem az övéi, azért is, mert egy olyan asszony gyermekei, aki kultúrában, vallásban, szokásban egyaránt szemben állt az ő kultúrájával, vallásával és szokásaival. Pillantásába a nemtörődömség mellé nem kevés gőg vegyül. Nincs ebből különösebb baj, a gyerekeket nem zavarja, a bábaasszony is jól ismeri a ,,görög nő” habitusát, tekintetük alig egy másodpercre találkozik, épp csak nyugtázzák, hogy a másik ott van, aztán elfordítják a fejüket, a bizánci patríciuslány kíséretével együtt vonul tovább. (Talán az jár az eszében: a hideg templomban hamarosan végig kell ülnie egy unalmas és szegényes ceremóniát. Persze, elképzelhető, hogy a férjére gondol, bár ez kevésbé valószínű, sokkal inkább hihető, hogy a görög narancsligetek és Márvány-tenger képe van előtte, meg a Hagia Sophie csodálatos kupolái. Hazavágyik, és most borzong az áprilisi esőben.)

A kisfiúcska abbahagyja a hüppögést, kedves ismerős alakja tűnik fel: délceg tartású, szép, szakállas férfi, egyenes szálú haja a vállára zuhatagként omlik. A gyermekek nagybátyja az, halott apjuk idősebbik öccse. Mérhetetlen kedvessége, figyelme, jóindulata miatt nincs olyan az udvarban, aki nem szeretné. A két gyerek is fölvidul: nagybátyjuk hozzájuk lép, erős kezével simogatja az arcukat. Francia nyelven szól a bábaasszonyhoz:

- Nem tudtam meggyőzni az urakat. Ám azt elértem, hogy a gyerekeknek nem kell közvetlen a ravatal mellett állniuk. Húzódjon meg velük hátul a székesegyház hátsó padjai közt, aki kíváncsi rá, megfordul és látja, hogy jelen vannak.

 A két gyerek nézi a felnőtteket, csak a nagyobbik érti az idegen beszédet.

- Áruld el, jó uram így - a bábaasszony -, ugye elfogadod a trónt?

- Közel állok hozzá - a lovag arcán kesernyés mosoly. - Ám unokafivéremmel is folytatni kívánom az egyezkedést.

- Az egy gaz, megátalkodott ember! - csattan föl a bábaasszony hangja. - A jó szót nem érdemli meg.

- Megérdemli vagy sem, ő a törvényes király. Akármennyire is szerettem a bátyámat, és akármennyire is jót tett az országnak, hogy az ő kezében volt a hatalom, Salamon megkoronázott és fölkent uralkodó. Így kell vele tárgyalni is.

- Géza úr nem így tárgyalt vele...

- A bátyám kezdetben nem sokra vette a törvények szavát, aztán az idő előrehaladtával ő is másképp gondolkodott. Mikor legutóbb Fehérvárra hívtuk Salamont, Géza igyekezett rábírni: mondjon le a koronáról. Az ő hatalma is csak ez esetben lett volna törvényes.

- Salamonnak azonban, feltételezem, esze ágában nem volt.

- Voltak pillanatok, amikor hajlott volna rá. Persze nem ingyen. Jussot kért és birtokot. Mikor azonban értesült arról, bátyám milyen beteg, visszatért a korábbi álláspontjához.

- S most újból magának követeli a trónt...

- Ami jog szerint őt is illeti. Meg is mondtam az uraknak: elfogadom a kormánypálcát, ám a koronát addig ne tegyék a fejemre, míg unokafivérem életben van, vagy míg önként le nem mond róla. Utóbbira kevés esélyt adok.

A lovag int: kövessék. A bábaasszony immáron magyarul szól a gyermekekhez, nagybátyjuknak is van hozzájuk pár kedves szava. Kilépnek az eresz alól, a sáros udvaron, a szakadó esőben indulnak a székesegyház felé, hogy apjuk, a király temetésén részt vegyenek.

A nagyobbik sántít, a bal lábát húzza.(4)

 

2 (Flastrom)

Közeleg a tél, vagy már itt is van, észrevétlenül lopózott a verőfényes ősz mögé. November elejét írnak a naptárak - ezt csak a papok figyelik -, pár napja még napsütés színezte a délutánokat, mostanra a folyosón szél süvít. Minden átmenet nélkül fordult az idő, fogcsikorgatóbb a hideg.

A palotában csend honol, őrök állnak a folyosókon, az ajtók előtt. A szolgák a délelőtti munkáikat végzik, többségük a konyhában sündörög - ott van a legmelegebb. A lovagterem felé vezető folyosón valaki - talán a szél? - becsukja az ablakot. A zsalutáblák nagyot döngenek, az egyik lépcső felől lábdobogás: valaki elszalad két emelet között.

Utána megint a szél süvít.

Egy alabárdos zajt hallott az egyik ajtó felől, figyeli: mi az. Megáll egy vasalásos tölgyfaajtó előtt, fülel. Pár pillanatig semmi, aztán odabentről neszezés. Léptek tompa hangja, valaki a döngölt padlón jár. Fojtott nyögések, sóhajok. Emberi beszéd, csak egy emberé. Az alabárdos homlokát ráncolja, megáll az ajtó előtt, ez az új őrhelye.

A bentről kiszivárgó hangok: egy beteg ember nyögései. A léptek zaja egyenetlen, a két láb nem ad ütemet: aki odabent van, sántít. Minden lépés fáj, az az ember mégis járkál, időnként közelebb jön az ajtóhoz, időnként távolodik.

Az alabárdos rezzenéstelen arcán nyugalom. Számára ez a neszezés, a sóhajokkal együtt, megszokott dolog.

Az ajtó mögött torzonborz hajú, ráncos, őszülésbe hajló férfi. Görnyedt tartása takarni sem tudja púpját, bal lábát húzza maga után, csúnya arca minden lépésnél görcsösen összerándul - látható a fájdalom. Homloka vörös, izzadt, talán láza van. Arcára mély barázdákat vájt a szenvedés, holott nem olyan öreg, negyvenöt és ötven között lehet, ez a kor még ebben az időben, amelyben járunk, sem számít matuzsáleminek. A betegség azonban öregít, a szenvedés különösen. Egy negyvenöt-ötven éves férfi, akinek a teste mintha nyolcvanéves lenne. Vonszolja magát, a szoba egyik végétől a másikig. Élénken csillogó tekintete arról tanúskodik: a test beteg, ám a szellem ép, tiszta a tudat.

A szoba ablakából a várudvar látszik, seregnyi varjú, a tél biztos előjelei. Szemben komor bástyák, falak, fölöttük erőlködik a Nap, a felhőkkel és a széllel vív vesztes csatát.

Az ablak előtt írópult, mellette magasított lábú asztalon papírtekercsek, lúdtollak, állati vérből készült tintafesték. Arrébb egy nyitott fedelű láda, abban könyvek, vaskos, kapcsos táblás kódexek. Szemben fából eszkábált heverő, rajta medvebőrrel leterített szalmazsák, mielőtt járkálni kezdett volna, erről a fekvőhelyről kelt föl emberünk.

Az ablakhoz legközelebb eső sarokban kövekkel elválasztott tűzhely, a korom a falon jelzi: itt fűteni szoktak. Most nem is parázslik, pedig kellene: az ablak és az ajtó résein bevág a huzat.(5)

Darócruha, papi viselet, csak a kötél hiányzik a derekáról, úgy nézne ki akkor, mint egy szerzetes. Hogy nem az egyház kötelékébe tartozik, azt elárulja az ápolatlan szakáll, az ollót rég nem látott hajzuhatag. Szája egészen elvész a bajusz alatt, arcából hatalmas orr emelkedik ki: egyfelől családi vonás, másfelől a szervezet belső egyensúlya felborulásának egyik jele.

Okos, írástudó férfi, ez látszik a könyvekről és a papírtekercsekről is, azok közé tartozik, akiknek arcáról világlik az értelem, akiknek a földi élet kínszenvedés; a folyton töprengők, a magukat marcangolók közé, akik a létezés értelmét keresik. Aszkétaalkat, mindig is annyit adott a testének, amennyit föltétlen muszáj, ám annál többet egy szikrányival sem.(6)

A férfi fülén baloldalt hatalmas tapasz, flastrom a neve. Ahogy a beteg ember a szobában fájdalmas sóhajok közepette vonszolja magát, időnként erre a flastromra szorítja csontos bal kézfejét, a másikkal a homlokát simítja meg.

Azon gondolkodik, letépje-e azt a tapaszt, vagy hagyja, ahol van. Egyszer az jut az eszébe: a flastrom miatt növekedett meg a fejét szétfeszíteni akaró nyilallás, máskor abban bízik, annak ahhoz nincs köze, sőt ha nem lenne a fülén, a konokul görcsölő koponya szétreped.

Visszaüljön az ágyra, esetleg álljon az írópult elé és igyekezzen írással elterelni a gondolatait? Adja át magát teljesen a fájdalomnak, koncentráljon reá, hátha az erőlködéstől legyőzheti?

Épkézláb gondolat ilyen állapotban nem jutna az eszébe, az írás ötlete elvetendő, olvasni sem tudna, nem tudna figyelni a könyvre se. Ha pedig a fájdalomra figyel, úgy érzi: elhatalmasodik rajta az őrület.

Sírni lenne jó, utoljára az apja temetésén sírt, azóta sosem.

Jólelkű nagybátyja öccsével együtt a székesegyház hátsó felébe vezényelte őket, ám mikor a papok éneke fölhangzott, ő előrefutott, és térdre vetette magát apja ravatalánál. Rázta a zokogás, könnyei áztatták a döngölt padlózatot. Pár pillanatig döbbenten nézték, egynémely előkelő szeméből kicsordult a könny, majd a bábaasszony előrement és öccséhez visszavitte.

Ez a jelenet jut most eszébe, és az: sírni lenne jó.

Szemei szárazak, a könnyzacskó a váci temetés óta üres.

A flastromot tapogatja, görcsbe rándul az arca.

Odakünn léptek hangja: megelevenedik a folyosó. Az alabárdos félreáll, a tölgyfaajtón erőteljes kopogás, a zsalu nyikorog. Aki áll a küszöbön: Ottmár ispán, a király magyar orvosa.

Egyetlen pillantással fölméri a beteg állapotát, szó nélkül mellé lép, mire az egyet mondana, lerántja bal füléről a flastromot.

A beteg ordít, az ágyra tántorog. Ottmár ispán a flastromot nézni, csóválja a fejét.

- Király úr - mondja -, készülődj.

A beteg előrehajol, öklendezik, széles sugárban a padlóra hány. Közben ügyel arra: se a ruháját, se az ágy melletti kódexeket ne piszkítsa be.

 

3 (Lovagkirály)

- Én harcos leszek mondja a kisebbik fiú. - Erős, legyőzhetetlen katona. Olyan, mint a király.

A nagyobbik némán bólint.

- S minden háborúban győzni fogok. Az én seregemet senki sem fogja megállítani.

A nagyobbik nézi az árok alján összegyűlt vizet. Rendesen nem szokott ott víz lenni, de mostanában sok eső esett. A folyók is áradnak. Akik arra jártak, mondják: Esztergomot alig lehet megközelíteni. Ilyenkor - nyár vége van - szokatlan dolog.

- A király is ilyen - folytatja a kisebbik. - Őt se tudja senki legyőzni.

- Volt már, aki legyőzte - szólal meg a bátyja.

Érthető, amit mond, ám nehezen törnek elő a szavak. Az első szó előtt hebegő hangot hallat, párszor megbiccen a feje. Mintha küzdene valamivel. Mintha erőlködnie kéne, hogy kijöjjön a torkán a mondanivaló. Arca görcsbe rándul, szempillája rebben. Amint az első hang megvan, a többi gördülékeny:

- Volt már, aki legyőzte.

- Ki? csattan föl az öccs. - Nem győzte még le senki se. A németek se tudták. Megfutamodtak Mosonnál. Idáig el se tudtak jönni.

- Senki nem legyőzhetetlen.

- A király az. Lovagkirály.

A kisebbik testvér arcán átszellemült ragyogás.

A nagyobbik egy fűszállal piszkálja a lábujjait.

Az árokparton guggolnak, a várfalak alatt. A fejük fölött, az ég tetején ragyog a nap. Madárdal hallik az árok túlsó oldaláról, a fák felől. Kissé távolabbról, a falu irányából tehénbőgés, időnként nagyon messzi emberi beszéd. A két fiú mögött, pár lépésre egy alabárdos vigyáz.

- Ha lovagkirály lenne - szólal meg a nagyobb -, sose háborúzna. A lovagkirály nem fog fegyvert, csak ha védelmeznie kell a gyengébbeket.

- De hiszen akkor is védelmezte! - az öccse indulatos. - A németek betörtek az országba, mert a gonosz. Salamon behívta őket. A király azért szállt fegyverbe, hogy az országot megvédje. S bennünket is.

- Az egész úgy kezdődött, hogy a király ostrom alá vette Mosont. Holott ő azt korábban Salamonnak adta.

- Salamon azonban mindvégig fondorlatokat szőtt a király ellen. Meg akarta őt öletni. Csak színleg nyugodott a vereségébe bele.

- Ezek rémhírek. Senki nem tudja az igazat.

A két testvér most farkasszemet néz.

- Te talán nem szereted a nagybátyánkat? - kérdezi a kisebb.

A nagyobbik hallgat, aztán válaszol:

- Hogyne szeretném. A nagybátyám, és kenyeret ad nekünk.

- Nem csak ezért kell szeretni. Azért is, mert ő a király. S mert jó.

A nagyobbik hallgat megint. Az öccse egy darabig várja, hogy mondjon valamit, ő folytatja végül:

- Én is jó király leszek.

- A király utána börtönbe záratta Salamont - löki ki magából hirtelen a nagyobbik.

- Az nem börtön volt. Egy torony. A király meghagyta, hogy Salamonnak ezentúl abban a toronyban kell laknia. Visegrádon.

- Ha valakinek egy toronyban kell laknia, ahonnét nem mehet el soha, akkor börtönben van.

- Hallod-e - emeli föl az öccs ismét a hangját, alig győzte kivárni bátyja hebegését -, talán Salamon oldalán állsz? Elfelejted, hogy ellene apánk is háborúzott?

- Hogy felejteném el? - hajtja le a nagyobbik a fejét.

- Különben is, ma Salamont szabadon engedik. Mehet, ahová akar, de az országból el kell mennie.

Kis szünet után azt mormogja az öccs:

- Állítólag keletre, a pogányok földjére távozik. Oda való.

- Azt is mondják - rázza a báty a fejét -, hogy azért engedi el őt nagybátyánk, mert azt sugallták neki: addig nem lehet István király sírját fölnyitni, míg a fölkent és koronás uralkodó fogságban sínylődik.

- Mondanak mindenféléket - a kisebbik is ingatja a fejét, egész másért, mint a báty. - Nem hiszek az ilyen fecsegéseknek. A szent életű István is bizonyára szomorú arccal figyelte odaföntről méltatlan utódja tevékenységeit. Örül, amint látja, hogy Salamon az országból távozik.

- Fölkent és koronás király.

- Viszont rossz király volt. A rossz királyok pedig nem uralkodhatnak.

Egy darabig mindketten hallgatnak, guggolnak a fűben, nézik az árok alján összegyűlt vizet. Aztán ismét a kisebbik szólal meg:

- Én jó király leszek.

A bátyja fölemeli a fejét, a falu irányába néz.

- Igazságosan fogok uralkodni. Úgy, ahogy a nagybátyánk.

Az idősebb továbbra sem szól semmit.

- Te nem lehetsz király - az öccs hangjából mentegetőzést lehet kihallani. - Tudod, hogy nem lehetsz. A nagybátyánk is ezt mondta. Nem arra vagy való.

A bátyja letép egy fűszálat, morzsolgatni kezdi.

- Nagyon okos vagy - folytatja a kisebbik. - Lehetnél pap. Olvashatnád a szent könyveket meg a régi krónikákat. Beszélhetnél az angyalok nyelvén.

- Így is beszélek - rázza a fejét az idősebb.

- Persze - az öccse helyesel. - De akkor még többet beszélhetnél. Amennyit csak akarsz.

Az idősebbik lesöpri a tenyeréről a fűszálmaradványokat. A kisebbik fölveszi azokat, morzsolgatja tovább.

- Egy királynak erősnek kell lennie - mondja. - Erősnek és szépnek, hogy mindenki föl tudjon rá nézni és mindenki példát vehessen róla. A mostani király is szép ember. Igazi lovag. Délceg és erős. S szent életű.

- Én is szent életű akarok lenni - hebegi a nagyobbik.

Öccse bólogat:

- Ha papnak állsz, szent életű lehetsz. Lehetsz püspök vagy érsek is. Nem csak azért, mert okos vagy, hanem azért, mert az apád és a nagybátyád is király volt. S az öcséd is az lesz - lesöpri tenyeréből a fűszálmorzsalékot.

Egy kis ideig hallgatnak.

- Azért nem lehetek király - löki ki magából hirtelen a nagyobbik -, mert nem tudok beszélni?

- Tudsz beszélni - vágja rá gyorsan a kisebbik. - Csak másképp, mint a többiek. De egész érthetően beszélsz.

- S azért se lehetek - az idősebbik most folyamatosan mondja -, mert görbe a hátam?

Az öcs önkéntelenül odanéz.

- Igen - mondja rövid tépelődés után. - A királynak egyenesen kell állnia.

- S járni sem tudok - a báty hangja színtelen, fakó. - Húzom a bal lábamat.

- A királynak szép legyen a mozgása - magyarázza a kisebbik. - Hogy ebben is kitűnjék a fenségesség.

- Szóval összegzi a nagyobb -, semmiképpen nem lehetek király.

- Majd én leszek - hadarja az öcs -, te pedig a tanácsadóm leszel. Az ország első érseke. Akinek a szavára mindig hallgatok, és akinek kikérem a véleményét a döntéseim előtt.

A bátyja nem mond semmit.

- Jó lesz? - kérdi bizonytalanul az öcs.

A bátyja nem válaszol.

- Nagybátyánk is így akarja - mondja az öcs. - Ő igazán bölcs és okos. Tudja, mi a jó. Tudja, mire vagyunk alkalmasak. Te a gondolkodásra, arra, hogy tanulmányozd a tudományokat, én pedig az uralkodásra. Kettőnk közül én vagyok az, aki királynak született.

A nagyobbik ránéz, végigméri.

- Nem úgy találod? - kérdi a kisebb.

A nagyobbik fölemelkedik a guggolásból.

- Menjünk. Kezdődik a szertartás. A király dühös lesz, ha nem leszünk ott, amikor szentté avatják az elődünket.

- Egyszer a mostani király is szent lesz. Már most is az - hadarja az öcs, miközben alig bír lépést tartani bátyja sánta járásával.

 

4 (Herék)

Ottmár ispán a király homlokára teszi vaskos kézfejét. Hűvös, láznak nincs nyoma. Ám korántsem jelenti azt, hogy minden rendben van. A király a hányadékát nézi, szégyelli magát. Ottmár ispánt nem zavarja, látott már ilyet eleget.

- Az öcsémmel álmodtam - mondja a király.

- Az nem jó - mondja Ottmár ispán.

- Álmomban megjelent az a nap, amikor a nagybátyám szentté avattatta István királyt.

- A te fiadnak is István a neve.

A király legyint:

- Nem is tudom, végigmondott-e valamikor életében egy értelmes mondatot.

- Majd benő a feje lágya. Még lehet belőle jó király.

- Mikor? - a király az ablak közelébe húzza Ottmár ispánt, minél távolabb a hányadéktól. Nekem már nincs időm tanítani. Hamarosan elmegyek.

Ottmár ispán önkéntelenül is a kezében tartott flastromra pillant.

- Talán még van idő - egész halkan ejti ki a szavakat. - Az útra már ráléptél, király úr, de azt csak Isten tudja, a vége vajon merre van.

- Nincs messze - a király morog. - Az a flastrom kiszívta az agyamat.

- Drákó tette föl?

- Drákó, a csodadoktor. Mióta a fülemre tette, nincs egy csepp épkézláb gondolatom. Nem tudok olvasni. Nem tudok figyelni. Gondolkozni is alig tudok.

Ottmár ispán bámulja a flastromot.

A király járkálni kezd a szobában, kishíján belelép a hányadékába is. Kinyitja az ajtót, rászól az alabárdosra:

- Fiam, azt a mocskot föl kéne takarítani - a hányadékára mutat.

Az alabárdos eltűnik az ajtó elől. A király és Ottmár ispán hang nélkül várják, míg visszaér. Az alabárdos egy termetes parasztasszony társaságában érkezik. Az asszony majdnem a földig hajol, amint megpillantja a királyt. Kezében cirokseprű, koszos vizesrongy. A padlóra kuporodik, takarítja a hányadékot. Sebesen dolgozik, hamar készen van.

A király bólint, int: elmehet. Az asszony és az alabárdos hajlongva távoznak. Becsukják az ajtót maguk mögött.

- Mennyi időd adsz nekem, ispán? - kérdi ekkor a király.

- Isten kezében vagyunk, uram. Ezt halandó nem tudja megmondani.

A király leül az ágyra. Ottmár ispán vele szemben áll.

- Az öcsémről álmodtam - mondja a király. - Hogy lehet most vajon?

- A dömösi szerzetesek hálásak Álmosnak a kolostorért. Időnként ellátogatnak hozzájuk az unokahúgaid, akik külhonba mentek nőül. Ám ezek csupán ártalmatlan rokonlátogatások.

A király keserűen mosolyog.

- A szerzetesek védték meg Álmost, amikor egy hirtelen támadt rossz ötlettől vezérelve meg akartam öletni. Az emberemet, akit odaküldtem, kutyák tépték szét, az öcsém az oltárba kapaszkodott, a fegyvertelen papok elűzték a betolakodót. Isten megmutatta, hogy túl messzire mentem.

Ottmár erre megint nem tud mit mondani.

- Azt álmodtam folytatja a király -, hogy az öcsém arról beszél: nem vagyok az uralkodásra alkalmas.

Egyes szavak előtt megbiccen a feje. Lassan, tagoltan beszél, szinte kínos lassúsággal. Mintha el akarna fojtani magában valamit. Mintha gondosan ügyelnie kellene arra, hogyan ejti ki a szavakat. Nagy erőfeszítésébe kerül a beszéd. Ha elengedné magát, megakadna a mondatok gördülékeny, ám lassú fonala.(7)

- Mindig ezt hánytorgatta föl - mondja Ottmár ispán. - Világéletében ezt emlegette. Beteggé tette ez a gondolat.

- A fiát sajnálom. Jámbor, jószívű gyerek.

- Apja fia. Vesznie kellett. A Szentírás is mondja: az apák bűnei a fiúkon lesznek megbosszulva. Mind a kettő bűnhődött.

- A fiú a dédapja nevét viseli. Az én nagyapámét. Ő is föllázadt a bátyja, András király ellen.

- Bűnhődniük kellett, mert kezet emeltek rád. Ha nem bünteted meg őket, lehet, hogy te végzed csúfosan. Így viszont nem léphetnek trónra, utánad a te fiadat illeti a korona.

- Nem tiszta dolog ez, Ottmár. Engem is alkalmatlannak ítéltek az uralkodásra, s lám, én lettem a király. Attól, hogy Álmos és fia vak és herélt, még megkaphatják a kormánypálcát. Lehet, hogy a fiamnak is meg kell majd velük harcolnia. Pedig ő gyönge ahhoz... Gyönge és tudatlan. Csak a nőkhöz és az ivászathoz ért. Az ikertestvére, László, okosabb fiúcskának tűnt. Őt idejekorán elvette az Úr.

A király fejében átsuhan a gondolat: „Lehet, hogy még is meg kellett volna őket öletnem? Meg kellene próbálnom megint?... A tulajdon öcsém!”

Ottmár ispán azt gondolja: „Szegény király. Abban a tévhitben él, hogy Álmost és Bélát a megvakításon túl ki is heréltük, ahogyan ő rendelte. A király szavánál erősebb az ősi vér szava, nem szabad, hogy bárhol is magva szakadjon Árpád családjának. Álmos és Béla helyett két kutyát heréltünk ki, az ő tökeiket mutattuk föl a rövidlátó királynak.”

- Boleszlótól jött az ötlet - magyarázza a király, inkább magának. - Magyarországra jött vezekelni, azután, hogy megvakíttatta a lázadó öccsét. Amiatt jött Krakkóból gyalog, hogy megérintse Szent István sírját. Nyugodt lelkiismerettel tért haza, mert Isten és ember előtt levezekelte, hogy testvérvér tapad a kezéhez. Nekem ebben az országban senki nem fogja megbocsájtani, hogy kitolattam Álmos és a fiai szemeit.

- Ne gyötörd magad, király úr. Senki nem vádol téged semmivel. Isten látta, hányszor támadt Álmos ellened. Csak magadat védted, különben ő kerekedett volna felül, és most te számolhatnád valahol egy vártömlöcben, bizonyára megcsonkítva, a hátralévő napjaid.

A király kifejezéstelen arccal hallgat.

- Az országnak sokkal jobb, hogy te ülsz a trónján és nem a hebehurgya öcséd - folytatja Ottmár ispán. - Ha eljön az ideje, az Úr ítélőszéke előtt ez sokkal többet nyom a latba, mint a megvakíttatás.

- Vigasztalj csak, ispán - sóhajt a király. - Jólesik hallani. Mióta beteg vagyok, szüntelen ez jár a fejemben: jót vagy rosszat cselekedtem-e? Szegény öcsém Dömösön a testi kínok ezreit éli át, én pedig itt ugyanennek vagyok ezerszeresen a betege.

- Beteggé teszed magad, király úr. Nem kellene.

- Beteg vagyok már születésemtől fogva. A lábam, a hátam, a beszédem beteg. Ha nem így lenne, az öcsém is látna most. Ha tudja, hogy uralkodásra alkalmas vagyok, nem fordult volna ellenem.

- Alkalmas vagy az uralkodásra, király úr.

- Sokáig épp az ellenkezőjét mondták nekem.

- Rosszul tették. A belső háborúskodásnak az ország látja a kárát. Te csak elébe akartál menni a nagyobb bajnak. Bölcsen cselekedtél, még ha áldozattal is járt.

- Milyen szépen beszélsz, Ottmár, milyen szépen beszélsz... Ha Álmos tudná, mivel jár az uralkodás, bizonyára nem fájna annyira utána a foga. Le kellett volna mondanom a trónról, próbálja ki, milyen, aztán meglátjuk, mit ért volna vele.

- A legjobb dolog, hogy a te fejeden a korona. S most gyere, király úr, enned kellene valamit. A végén elfogysz nekem.

A király fölemelkedik a heverőről, Ottmár önkéntelen mozdulattal a ruhája redőibe gyűri a flastromot.

- Dobd csak el, ispán - mutat rá a király. - S az a Drákó ne jöjjön többet ide. Ha még egyszer mutatkozni merészel a színem előtt, láncra veretem.

 

(1) Nem is akarnának

(2) Vata neve, akár családjának mindkét férfitagjáé, bár az apjára a keresztségben a Jánost is ráerőltették. Nagyapját András király, apját Béla király végeztette ki - ő lesz az egyetlen, akit e családból megkímélt a sors; fia megvakítva fogja tengetni nyomorult életét.

(3) Eszes fiú, mintha kár pótoltva lenne testi hibáiért, vág az agya, korához képest jóval több mindent észrevesz. Környezete csak sejti, mi lakozik benne.

(4) Nem olyan vészes; a járást nem akadályozza, csupán a mozgás válik koordinálatlanabbá.

(5) Nem beteg embernek való szoba, leginkább begyújtana

(6) Tisztelni- és egyben félnivaló az ilyen ember, szeretni ellenben nagyon nehéz. Barátot nehezen talál, mert csupán olyanokkal barátkozna, amilyen ő, ám mivel ugyanazt tudnák a világról és ugyanúgy látnák a dolgokat, kevés lenne a közös mondanivaló. Marad a magány, az idegenség érzete, amikor kívülről figyeli a vidám, önfeledten mulatozó társaságot, örülne, ha közibük tartozna, de annak is örül, hogy nem tartozik.

(7) Tanult beszéd ez, nagy munkába tellett a rossz irányba hajlott idegpályákat ekképpen rögzíteni.

Vissza a tetejére