Ünnep, Álló fák és futó idők, Öregasszony vendége voltam

Ünnep

Fű közül előbújik a vasárnap,
körüldönög, majd kicselezi egy
cigánygyerek pihés fejét,
s elrepül.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Régi vasárnapok íze
összefut számban.
Nem köpöm ki.
Emlék.

 

Álló fák és futó idők

Megcsaltam többször a Kedvest.
Karoltam kívül, kerültem bent.

Akárhogy volt is, nem volt elég
se csók, se verés, se ölelés.

Se csók, se parázs, se áloméj,
se megbocsátás, se békülés.

Mert kevés néktek és nekem is
a lehetséges s a lehet is.
Kevés nekünk az egyszeri,
tovább kellene fejteni

az életünk, az életet...,
zárolni garast, éveket.

Hinni, hogy mégis van csoda,
és mindnyájunknak van hova

szaladni, bújni, beesni,
időnkből tellik szeretni

álló fákat, futó időt;
megkövetni a szeretőt.

 

Öregasszony vendége voltam

1.
Ülj le fiam, csak ülj a fényben!
Átutazó az örökléten.
Kövem a kövön nem maradt,
fáradt nyelvemen por-szavak.

Kunyhóm se ép már, elrohadt,
törek és sár és áldozat ...

2.
Itt fekszik kezem az ölemben.
Gyerek és testvér messze mentek.
Bálás ruháim szikkadt feketék.
Tudod, Uram, már én is elmennék.

Hánytad, dobáltad, kik körültem éltek,
újabban legyintsz, magamban beszélek.
Ha süt a nap, láthatóbbak a dolgok.
Válogatom őket. Ez a dolgom.

Itt ülök, mint ha kellenék valakinek.
Csodálkozom is rajta éppen eleget.

Napot lopok, mint a tekintetes asszony,
belelépek a vastag, nyári porba.
Dicsértessél jó Jézus Krisztusom!
Mért vágott apád szájon, nem tudom.

Vissza a tetejére