Ha magammal vihetném majdan
a végső utamra; Kháron ladikjába
való a labda, a gömb, a gumírozott bőr,
s benne az édes levegő feszítő,
drága súlya. - Öreg lábfejem
utazótársa a véges-végtelen turnéra.
Jönne! S ha átszakítaná e kiterjedés
hálóját velem, magába ölelhetne a tér,
mert szerettem súlyát lábfejemen,
ívét, ha szállt, s ha megszelídítve,
mint az eb, lábamhoz telepedett.

Fedeztem. Küzdöttem érte. Vittem,
vezettem. Visszamosolygott rám,
ha bejött a cselem: szerette.

Mert nem a száraz ész recéiből való
tudomány volt a lét, de mit tudtam már
születésem előtt is a semmiből
kigömbölyödve - hogy e térbeli
gravitációs játék mi szép s örök:
maga a Törvény tükre.