Egy boldog nap szomorú leírása, Expressz falevél, Versmeccs

Egy boldog nap szomorú leírása

Kormos István emlékére

Nem volt már jobb jegy
- koranyár, aranyderű,
aranybogár a légben - „fociidő
nem volt már jobb hely - mondom,
csak itt, mindjárt a pálya szélén lenn,
de azért légközépen!
Mosolyog: köröskörül profán szentség száll,
drukker-miatyánk, avasszalonna-ámen.

Ragyog a koranyára napban
a Rézkakas cégére, csőre -
fölpillant: „Ugye kukorékolt?
Ugye kottázta: bemegyünk?
Költők, kölkeire, egyetek! - biztat,
s gőzölög kakas-leves máris előttünk!

Írtál? - kérdezem. Írtam.
„Vagy talán írhattam volna, kérem -
új kötetet, 1200 sort,
tizenkét verset, kérem -
versek, foltok az egérrágta
életre: hátamon a zsákra.”
Egy új mesét, hogy köszöntsön:
alig pár napja levelet küldtem.
Verses mesém, mint ez a vers is
feltöretlen levél asztalodon.
Ki mond zsoltárt most - kérdezem halkan,
ki énekel most szegény hazánkról?

 

Expressz falevél

Ha legkedvesebb költőim kérdezik
- diáklányok kedves szokása,
gimnáziumban, ahol még könyvtárszobák,
könyvek arany gerince,
ennyi a világ,
ha legkedvesebb költőim kérdezik:
Lászlóffy, Simonyi, Tolnai,
mondom a névsort félig tréfásan,
mintha valami jobb vagy rosszabb csapat
csatár- vagy hátvédsora lenne ez -
még azidőből, mikor volt itt vagy ott
egy város,
egy se nem átkos, se nem virágos,
és a városnak is volt egy Csapata,
hol Krúdy vagy Márai, ők voltak a
mester, ők voltak a
Csapat trénere,
s hol volt még vagy hol-nem-volt
nyári alkonyon térzene
(egyáltalán egy városnak volt még tere!)
és akkora sebek a nyári ég alatt,
nézted,
a térded vérzik-e, s
akkora pirkadások, hajnali hasadások:
mintha az ég is vérzene vele.
Simonyi úr akkor ott sétált Gyulán,
hibátlan öltönyében talán,
mert ugye a forma!
hidd el, a forma meg kell, hogy legyen
e formátlan világban,
de nekem mégis Simonyi, a költő
ott sétál már - inkább! - a hószakadásban,
koszlott bakancsban
öröklétig már Podolin fölött,
és megannyi új és régi kegyenc fölött is:
mert régi rendnek régi,
mert új rendszernek új kegyeltje van,
Párizsban is, Podolinban is és Gyulán
ez egyre megy -
de ott sétál ő, és ez már nem egyre megy,
de ott sétál ő inkább fegyenc-
mintsem kegyenc ruhában.

 

Versmeccs

1. félidő

Kormos István emlékére írott foci-versemet Pista halálakor írtam.

Tényleges élményen alapszik, egyszer szinte egy teljes napot együtt töltöttem vele. Sokszor találkoztunk, találkozgattunk, de ez volt az a nap, amikor reggeltől estéiig együtt.

Reggel Kormos munkahelyén, a kiadóban találkoztunk, úgy gondoltam, beugrom hozzá, de váratlan ötlettel állt elő: menjünk ki délután a Fradi-meccsre.

Pista szenvedélyes Fradi-drukker volt. Talán valamikor játszott is labdarúgóként a Fradi ifiben, de lehet, ez csak legenda.

Azt mondotta, menjek is, elővételben vegyem meg a jegyet, s utána találkozzunk ismét. De taxival menjek a jegyet venni, tette hozzá, s azt is, a jegyet is, taxit is ő fizeti.

Tiltakoztam a taxi ellen, pár megállót kellett csak menni villamossal. Elvillamosoztam, megvettem a jegyet. Összeszidott, hogy nem taxival mentem. Úr volt, a pokolban is úr, s az úr taxival jár elővételben jegyet venni.

Elfelejtettem már, milyen hónap volt, de hűvös idő illett volna. Hirtelen jött nyár lett, „kora nyár”. Furán festettünk a hangos és egypólós drukkerek között. Emlékszem, Pista ballonkabátban. Arra is emlékszem, hogy a Szombathely, a Haladás ellen játszott a Fradi. Arra is emlékszem, hogy kitűnő volt a Haladás. Csodálatosan kontráztak, és simán győztek kettő nullra.

Szép játékukon álmélkodtunk, s kezdtük dicsérni az ellenfelet, mert annak a szép játékát is illik észrevenni. Fürkésző tekintetekre lettünk figyelmesek. Két ember nagykabátban, és az ellenfelet dicséri! Egy ijesztő arcra emlékszem, úgy nézett ki, hogy kapunk pár pofont. De nem kaptunk. Pista, drága Pista, Isten veled!

 

2. félidő

Simonyi-versemet még a költő életében írtam, ismerte, talán szerette is, talán kicsit büszke is volt rá.

Simonyi Imrét nagy költőnek tartom, egyiknek a legnagyobbak közül.

Ő meg szenvedélyes Újpest-drukker, s kedvence az író Márai mellett a focista Göröcs.

Tudom, mert elmondotta minden találkozáskor.

Forrás-est volt Pesten a Kossuth Klubban, sok jeles író, közöttük fellépett Simonyi is. Hosszú bevezetőbe, magyarázkodásba kezdett. Hogy ő igazán nem az irodalmi est miatt jött ám, hanem épp holnap játszik az Újpest, s ha feljött a fővárosba, hát eljött egyúttal az irodalmi estre.

Póz, aranyos, drága póz. Persze meccs nélkül, meccs helyett is, szenvedélyes író, elment volna ő irodalmi estre akár a világ végére is.

Filmszínészként is szerettem, a Hószakadásban nézzétek meg, ez Simonyi, ilyen egy költő, ilyen egy komoly értelmiségi: háborúban, bakancsban, klottgatyában. Vagy bármikor, bárhogyan.

Simonyival és Páskándival volt egy emlékezetes közös találkozásunk. Véletlenül egyszerre érkeztek a Forrás szerkesztőségébe. Egymásnak örültek legjobban, ott és akkor találkoztak először személyesen. Valamikor a ‘70-es évek végén volt, esetleg a ‘80-as évek legelején.

Na tessék, ugye mondottam, nem játszott itt az Újpest, nem játszott Göröcs Titi, s mégis itt járt Simonyi!

Főszerkesztőnk azt javasolta, hogy a találkozás örömére menjünk el valami jó helyre ebédelni. Ebben (is) egyetértettünk. A városszéli Szélmalom csárdát választottuk.

Az volt reá írva nagy betűkkel: A Magyar-Szovjet Barátság Tsz Szélmalom Csárdája.

Páskándi, Simonyi döbbenten álltak a hosszú felirat előtt. Már nem tudom, melyikük szólalt meg:

Nézd, mit ír?! A magyar-szovjet barátság szélmalomharca!

Tudtak valamit.

Vissza a tetejére