Az láblabdászásrul

Nincsen is szebb annál, az mikoron az háborúság degletes zihálása egy pillanat megszegik, zörgő vasak félre, kis s nagy tüzek gyúlnak, vitézek elhevernek, nem íjjak böte idegjei, zengenek lantok, kobzok húrjai vagy akárcsak sípok, nyígó hegedők, dajdana nyirettyők, hasrafútt dudák, holott csak dorombok, s edényeik ütögélik össze s dalolnak. Az poesis ellebeg mindennek felette mint tűznek füstje, ételnek illata, mind egy is az, akármely vérette fekete körmeken pöndülnek bélhúrnak ezüsti, dudának likára mi mocskos ujjak begyei tapadnak, csakúgyis az képekön, miket ez dalok igéznek, lelkök-szemeik azokon függenének.

Ímhol ez marketányné s lyányai, légyen ez Ersók, ki az még csak fél-holt francz soldosnak fél öveg-szemét az mutató ujjával kivájja, most azt kapja be ámulatában, minthogy az verseken elevenedő tündérlyány, kinek orczája alabástrom, abban ajkai korál kerítési között fogai gyöngyek, még pilláinak hollószín seprői közette szemei gyöngyhéjban való gyímántok s et cetem s et cetem. Csakúgyis emitt ez a gacsos gyalog, azkoron vót gyócs az ümmöge, azmikoron, három tél előtt holt svékusról az lakmázó hollókat elzavarván egy polyák váras alatt, lerángatván magára alkalmazta azt, légyen Pesta. Nojsze ki más is lenne az terekmód hasonványoktúl kevér versezetben az dalia, termete tőly, járása páva, csak mikoron tízarany-ára-paripája ezüsterdő kerekén kicsapva, csak pányvája ezüst, zabolája gyémánt et cetra et tram-tram.

Vagy mikoron az nagy urak, fejedelmek, vajdák, sár-vár-kapitányok az lakadalmak, minden napok múlatásai közette inték le a dajdanát hallgatóra, hogy az soltészbul, tálasbul, lovászbul lött alkalmi hangászok bikkfaverset zengjenek ennen nagyságárul, nincsen is, mi fejedelmi fileik zsírdugaszát lágyítaná jobban, mint az szép hasonványok.

Mert bizony igaz s illendő, hogy míg az pacsirták az magas legvegőeget szántják, addig az eke alant a fődet s nem fordítva.

 

Imhol én es, jó Pégasem pányván, én meg eredeti szándokomtul elkanyarodván már magamnak elébe hágok. Vissza csak: hogy az láblabdászástul én megcsemelleték.

Filemre igazítóm szem-övegem drót szárát: Az mikoron mink az mezőkre futánk, az öregek mind ott-helyt voltanak. Les s föl futkázás, labdaszedés, jó magaviseletért hátvéd, kapus szerepek. Pénz-érmének levegőégben való csillám forgása, lelkönk háborgása, a csapatok kapitányainak választásai erő, tehát rang szerént. Lelkönknek az ennüstökénél való fölemelése, mellyönk kasának túlság kifeszejtése, magunk kellő, büszke forgatása, láblabdász vitézek nevének föl-emlegetése ennbűvelő fohászként, itt jő Törő, Bene, Puskás, az isteni Nyíl: én.

Kis báránkák legelésznek körbe-körbe enmaguk környűl: eeén, eeén, eeén. Mind az labdászmezőkön csak apányitökű kamaszok, nagy legínyek, mink csak sandítánk, mint csirke a kányára föl. Héj-eredsz-te onnan, kusska, iszki-te, hozdide, civilapályán! Magunkat labdászásban gyakorolni csak igen nehézséggel próbálhattuk szűk, ganajas udvarokon, sekélyes árkakban, holott még csemete erdőben is, az fák az ellen.

Az mikoron az viadalt, mit az ánglus mond match-nek még el sem kezdék, csak a csapatot választanák, akkor kellett magunkat igen forgatnunk, mellyesleg dekáznunk, jó pofának mutatni magunk, az igazi láblabdász úgy mutat nagy orcát, hogy közben ídes, jó pofa. Aztán csak néztük az kapitányoknak isteni ujjait, hogy kaszálnak, té, aztán té, tésis, e’ jaó lesz. hátvédnek, e’ is - de úgy jer előre, szádat betöröm! Vagy tréfaság, egy igen nagy vitéz karélyt int, mindenki ellenem, lássuk, mire megyek én! Mellyesleg int, kicsik mind velem, vígság.

Az láblabdászás igön gyémokrátikus dolog, mindenki érti. Királyok állnak szóba mián udvarossal. Csak fűszál nem sérült lábai alatt, de tudja, hogy kén csavarni az szőrgubacsot. Az láblabdászás pótléka egy nem-igaz élötnek, minthogy abban megvalósulnak az ideák, mik az mindennapok levegőjén létezhetötlenek. Akármely malaclabdászás is, szabályi vannak, három korner az tizenegyes, hatos, hetes vagy félpályárul üreskapuba, félláb.

Mint mondottam, nem akármicsodás dörseltségek kellettenek az mi vágásunknak egy csapatba beválasztásához. Voltunk mink csak kicsik maroknyian kóbászva a labdászhely környűl, csak nyargaltunk az kíveli labdákért, eriszd el, kicsi! már az nagyok csak az morgolák pehelbajszaik alatt, hogy peha az kicsik, mindenött ott vagynak, csak akárhová is néz az ember, mindentakarnak, rögvést! Lámmegmondtamén, eridsztevissza, nemménnekedez!

 

És akkor Pégase nyihagása! Pókos is, kehes is, csámpás is, csueszló, de Pégase! Az rímeket csak bötüre faragám, számlálám szorgos az tagokat, ippeg csak meggázlánk fertő tükörvizit, mán hívém azt levegőégnek.

Még az labdászást el nem hagyám, csak parasztas kitartással adám alább, hátvéd szerepben küzdém föl magam, kű, kűkemíny, megalázkodások, hajlongások, dacság. Négyszem, minthogy szemöveges, víknyas gyerek voltam. Egyszer megdühödvén az gyengékből csak verbalis tehát pofázás után magamnak térfelet haséjtok egy hatos viadalra, megnyerénk, hatos visszavágó, víletlen, rá mégegy, azt es, parasztnak paraszt a szeröncséje.

Azminthogy az oskolában is össze-vissza veretvén magamat csak egyet is nem üték vissza jókeresztényien, mígnem egyszer igazi, fölnőttes szemövegem, nem drótszárasat leüték orromrul, sőtishogy csizmáikkal megtiprák s akkor én csak egyiket az másikkal mint kévéket hánytam össze, egyet forgaték, mint zászlónak rúdját könnyűdad, az rovást csak én kaptam tanítómtul - csókolom máinapig kezeit.

Elsőkben az magyar labdászástúl csemellék meg. Csak akármely vánszorgást mondván futásnak, egy ippeg bepattanót csuda goal-nak, egy zsíras derékkal támaszkodót csatárnak, csak pénzért játszódót lelkös magáértgyakorlónak mondanának, sőtis, ezt még meg is enni kelleték. Isteni Nyílnak csak bádag-szobrát állítanák ötösre, Mucha vitéz akkor is, az goal-vonalrul is csak visszapasszolá az labdát az isteni Nyílnak, hogy bepattanna az - itt kapcsolám ki utólszor a távbeszélőt azzal: magyart soha. Már az túlság volt, hasonványokat az vitézi életbül meríteni, csatár, védő, kapus, szélső, hátvéd, azután meg cselezés, lövés, les, támadás, hárétás, etc. Hanemis az kisasszonyoknak való életibül, minthogy a cselezés hímezés (írás), támadás töpörgés, az csatár elvárakozó petreselyem-árus, az védő szájtáti, az kapus félfa-támasztík.

Mán milliószor hasad lelköm, hej, ha mieink es, látván az külhoni módit, hogy egynémely, Keagan vagy kicsoda ánglus, azkit 4 millió fontokon vészen csapata, az negyedik goal-ja után még csatakosra hajtván magát egy magalevétül iszamos tetemmel jött le az pályárul - lett- volt ez a második.

 

Mikoron azután jó Pégasem nevelém paripává s karélyozék kilemb s kilemb várasok dögekkel való szaras árkai környűl, az írást alítván mindenekfelett való mívességnek, az ebben mívest szabad, magabíró embernek, az törvínyeit egsactnak, tehát így forgatám magam, lám, kéz nyúlik ki egy bástyának fábul való fiókán, hogy kis facseber pervátáját borítaná, undorodván maganyálát utánpeki: Hej, nemde egy bestye peheette fiatal megint, azhun csak az ember környeltekintene, hát mást es nem láthat, mindenhelyt ottvagynak, mindentakarnak, aztmoströgvest. Száraz marokkal az szablyát ragadni itt! Síma nyelv, hajlékony girinc, kellő magabízás, ki az lajtorját tartotta, annak az fejire hágjál, urak előtt vitézen forgasd magad azmielőtt alfelük nyalod, lovászaikkal, tálasaikkal legyél fennebbvaló. Magam azonban hetyke az urakkal, lovászaikkal, perváta-hordozóikkal gyémokrátikus, nyájas. Megböki mellyem pikájával egy nemakármely vitéz, hát té Nemtomky, nincsen ki a’ csapat, egy labdászásra hojsze! Mán szívom fel, de töröm le nyakam az mellyem kasára, alázat nyála csorg bűrzekémre: Egy lábbélim vagyon, uram! ‘S mi az, jerszecsak!

Az oltán gondolkodék csak ágyamon jó nagyapám tanácsín, meg amit magam eszin-bűrín szerzék, nincsen is, mi a fejülhaladást jobban segélytené, mint serezés ó boltok alatt, láblabdászás az norma-fánál vagy Nyúlak szigetében.

Öklemnek parasztas bütykivel ütögélem az heraldusnak papérját, annyira felhorgadék egy nagyobb fiatal úr hasonványán a láblabdászás és az irodalony öszvevetésén. Egy hasonványt kifordéjtani magábul semmikor nem szabad, én mégest, mint jó svób soldos a szokkenját kifordéjtom, hahogy lenne igaz, mikoron sohaseis! Egy döbbenés, mán a padlat fődjit fetrengém az nevetés görcse v’ett, mert meglátám az való kípet, az labdászás szabályinak alkalmazását az irodalonyban, hogy az pályánkíveliek nagy zászlós menetekben, vagymint árasnenék az boltok alatt, kapukban ücsörögnének, úgy mondanák, mi az goal s mi nem. Emitt egy igen nagy úr az szeretetünknek nádmézén nevelt maradonai hassal való tetemével tántorg a pályán, szolgák hada bukván labdász lábbéliének kibomlott sinórjára már csak levegőt is aligha kaphat, hát harsonatorkok bőgik, goal! goal. Hogy bimbóját meglelném, ennen nedvével tisztuló virágnak ajkait ujjaimmal szétfeszejtvén látok az időbe, Imecs Imecs! Gondolnánk ez nevet Mándy jólvágott pennája alól kanyarulónak, plane hogy Béla, de ez Imecs egy költő lészen, derék várasakat megvívott személy, míg Jósef, hogy álljon a hasonvány, kispadon ülő (facsemetén támaszkodó) névtelen vitéz: Attila. Haholt akármely malac labdászás is, kacagánykupacokkal jelzett mezőben is, de négyszeglet szerén. De még az irodalonyban! Haholt pais, hahott háromszeg, emitt trabant alakú mezők, csőszek zászlaikkal mindenféle partokat lengetnek. Mink nem foglalkozunk íróavatással, ptfea!-’talember e’!

Mondá egy nagyúr: A láblabdászásnak végromlása az, ha eén nem rúghatám több goalt. Az igaz láblabdászásban mondá ilyenkort az mester: Ézös fiam, biz a’ té romlásod az, eridgy tehát haza. Az irodalony-labdászásban egy nagy csak akármely marhaságokat is elbőg, mint ez is, mindenki csacsimód: Iga’-iga’ biz iga’ !

Mint kevés írószemély, olvasó es vagyok, maradtam az es. Látván első időknek múlását, bár hitbizományokban örökesek ülnek, az való goal-ak csak kiderülnek, ni, emitt Rubin Szilárdnak Csirkejátéka, amott Hamvasnak a lécet kíel súraltnak mondott Karneválja mellett az Szilveszter mint igen nagy goal-ok.

Két mesterem ez a minap. (Egyik mesterem már kriptály filkéjében, másik eszét pénzen vesztegeti, marad elég.) Két mesterem Kis Zoltánt szerette volt, hogy szablyája villanási villámokként ez magyarlabdászás saras mezeje felett, hát nem.

Rezgvén bévül a háló, bírók intik kirúgás? Nyéma áras amint az portékát gyékényre teszi, vásármúltán úgy veszi azt vissza. Tudomást sem veszik! (Bíró Bicskén.) Más. Írónő nemkevés, kefélni kell, elvégre, ám ha jönne föl szélen egy író, aki nő, már tömik is a korai dícsérek nádmézmákony cukrával holtra.

Mindezek hát jó Pégasem rakoncátlansági. Még Vitéz Mihály Csokonyait meg se említém, minhogy szeréntem Széphalom vóltan az első labdászpálya.

Mindezt félre, egy fiatalnak az labdászásban való gyakorlást csak javallhatom. Igenis forgassa magát, tanulja a mindenkori csapatokat, bőgje az mondott goal-okat, csendben vegye jegyzísbe az valókat.

Mert hiába is vagyon az irodalonynak kétideje, hiába is, hogy a labdászással össze nem vethető, mégis, az írói tetemnek megélnie az első időt kell. Eddig es születtek Shakespearek, Strindbergek, Hemingwayk, Rimbaudk ez szűkes magyar ég alatt es. Ki pappá lett s vallásnak harcosa Pázmány, ki horvát horvátbánként magyar, mint Mikola Subic (elsőnek tanítványa is!), azkirűl meg semmit nem jegyzűnk, nevesincsen. Az mai kánon gágá-gá, márpedig mának Kosztolányia nincsen, hol vagynak az Nyugatosok, hahogy lapozná az Nyugatot, láthatná, az arányok nem különbek, s nem alábbvalóak ma Orbán Ottó, Kemény Esvány, HJ, Krasznahurkai. Avas szájaízzel csak akármely főzőmester es mindre ugyanazt kóstold: Dohos ez ’s bides az! Nincsen csapat, azt csak a kíveliek egymás által felkent pályabitorló hada szeretné, hogy az ű kánonjaik szerént osztályozva marsolnának le-s föl rendekben. Nyáluk a mezeden, ne szennyezd kézfejed!

Biz az irodalony, nem ’miként az labdászás, magányos mívelés. Igenis segélytik az fejűlhaladást az való életbűl vettek, maga-tartás és hajlongás, nem hágni akármely nagyurak kis huszárjainak láb-fejére, etc.

Csak fusd a mezőt, míg futhatod, félszem az kapun, az valódin s ne felejtsd az virtualis-ba megadni nekik, ami az övék. Ládd ez nagyurat, maga köré elevenen kicsinyeket emel vagy kiket gondol alacsonyabbnak, ne nevess, csak mutatkozz be az tányérnyalók alfeleiknek. Azkiket ez úr szájára veszem contrastok, mastan nagyra vagynak ezen létbe nevezéssel, penig csak kiket veszélytelen kicsinyeknek alít, azokat emlögeti.

Az parasztas maga tartó az irodalonyban mégiscsak semmire mén, mert akárhogy is útálkozok egyebiránt nem másbúl csak simple alfél-nyalásbúl született labdász-irodalony-hasonványon, valami mégest igaz belüle az magyarra: Kis pénz kis foczi, nagy pénz, mégkisebb.

N.b.: Az pogányok Britanniában az ellen levágott fejeivel labdászván versengtek, ki haséjthat nagyobbat magának az megszerzett földbül.

Vissza a tetejére