Kezdjük a futball szóval. Általában ahol csak lehet, magyar szóval élek. A labdarúgás azért jobb szó a futballnál, mert ahogy kimondom, máris magam előtt látom a játékot, ahogy a labdát rúgják, míg a football-t előbb le kell fordítanom, s csak aztán elevenedik meg a tudatomban.

Mándy Iván Mégis egyetértek Mándy Ivánnal, amikor a futball szóhoz ragaszkodik. A futball becézhető, a labdarúgás nem. A focit az ember már az anyaméhben elkezdheti, és folytathatja halálig. Labdizni csak kettő és öt év közt labdizhatunk.

Mándy élete és művészete olyannyira egybeforrt a focival, hogy írói sorsát élete jelentős részében a kispadra ültetett tartalékosok vagy a véglegesen kiállított futballisták helyzetével tudta jellemezni: A pálya szélén tudta és érezte magát egész fiatalságában, s annál is jóval tovább. A pálya szélén: sokáig közös szimbóluma volt ez mindazon írók léthelyzetének, akik nem játszhattak az első csapatban, azaz nem közölhették műveiket, műfordítással és különféle négermunkákkal, irodalmi iparosmunkák szakszerű átigazításával pótolták igazi tevékenységüket.

Mándynak hinni kell, amikor azt mondja szinte gyerekes - persze, hogy gyerekes, hiszen a játékból soha kinőni nem akaró! - daccal: azért is futball és nem labdarúgás (sőt fodbal, ahogy a Tisza Kálmán téri gyereknek a cowboy nem kauboj, hanem kovboj); azértis korner és nem szöglet; taccsbíró és nem oldalbíró; hendsz és nem kezezés; fault és nem felvágás; egy-null és nem egy-nulla! Elvégre a lelátón (tribünön!) többnyire nem nyelvészek, nem akadémikusok, stiliszták és nyelvőrök ülnek, hanem szurkolók, akarom mondani, drukkerek, akik egymás közt nemzedékről nemzedékre hagyományozták a félig értett, idegen eredetű sportkifejezéseket. Önkéntelenül elhangzó szavaik, lelkes vagy felháborodott bekiabálásaik legbelülről törnek föl, és a szalonképesség szándéka nem cseréltetheti őket szép, kerek magyar kifejezésekre. Pedig a szurkoló mennyivel plasztikusabb, láttatóbb a drukkernél! Ezt azért Mándy is elismerné, mert hozzá hasonlóan megértő és jó nyelvérzékű író egyetlen józsefvárosi redakcióban sem terem. S az igazi nyelvérzék mögött nemcsak stilisztikai szabályok húzódnak meg. Az író a szavak helyzeti értékét is érzi, nemcsak a magyarosság, szabatosság, világosság aranyszabályait ismeri. Mándyban külön szeretni kell, hogy a legkevésbé sem volt sznob. (Ellensznob sem. Elismerte, hogy a versben a jambus is fontos, csak az nem nagyon érdekelte.) Miként Pilinszky az életformájával és kocsmalátogató barátaival, Mándy a focival tudta olykor kétségbeesésbe kergetni azt a választékos irodalmi társaságot, amelyhez tartozott.

Kálnoky László Ebben a túlnyomórészt művelt és kultúrált társaságban sem volt azonban egyedül. Kitűnő partnerre lelt például Kálnoky Lászlóban. Róla az idősebbek általában tudni szokták, hogy ő írta 1942-ben a Szanatóriumi elégia című, nagy ívű verskompozíciót. Az irodalmi közönség sokáig csak ezt meg a XIX. Henrik című Shakespeare-paródiát ismerte tőle, bár sokan úgy hitték, hogy az utóbbit nem ő, hanem Karinthy szerezte, annyira jó. A Szanatóriumi elégia pedig korántsem az egészségesek és erősek sportszeretetével, hanem a magyar költők hagyományos betegségével, a tüdőbetegséggel hozza összefüggésbe Kálnoky törékeny alakját és létfilozófiai ihletettségét.

Pedig a sporthoz is egész életében eltéphetetlen szálak fűzték. „Serdülőként” Heves megye bajnoka volt úszásban, később teniszben és asztaliteniszben tűnt ki. Egyeteméveiben és fiatal tisztviselő korában egy egri vagy Eger környéki labdarúgócsapat vezetője, mai szóval menedzsere volt. Ifjú korában a könyvek társaságán, a lányos házakon és táncmulatságokon kívül a sportpályákon és a lelátókon érezte magát elemében. És legutolsó éveiig számon tartotta a hazai és nemzetközi sporteredményeket - betéve tudta a bajnoki helyezéseket, a nemzeti és világrekordokat úszásban, atlétikában, még súlyemelésben is.

Nem pusztán az az egészséges nemzeti érzés vezérelte ebben, mely többé-kevésbé mindnyájunkra jellemző: mi, magyarok, legalább a sportban elérhetjük, hogy Amerikában vagy Európa távoli országaiban ne tévesszék össze Budapestet és Bukarestet, s ne az örök vesztest, hanem olykor a győztest is lássák bennünk. Nem igaz, hogy a sportban csak a sportot szeretjük. Kálnoky kedvenc sporteseménye volt a berlini olimpián a 100 méteres síkfutás döntője, amelyben a feketebőrű Owens győzött. A híradóban látni lehetett, ahogy Hitler dühöng a díszpáholyban.

Kálnokyt ezenfölül még más is vonzotta a sporthoz - akárcsak a tudományos fölfedezésekhez és általában minden figyelemre méltó emberi teljesítményhez. Az izgatta, hogy mire képes az ember, hol az emberi teljesítőképesség végső határa. Kevesen éltek olyan fejlett emberiségtudattal, mint ő: méltó utóda ebben is a nagy hazai romantikusoknak, Vörösmartynak, Madáchnak. Nemcsak az úgynevezett magas kultúrában, hanem a fizikai teljesítményekben is méltányolni tudta azt, hogy az ember képes kifejleszteni azokat az adottságokat, melyekkel áttörheti szűkre szabott léte korlátait. Ha betegsége miatt le kellett is mondania a sportról, szurkolóként átélhette a gravitáció, a távolság vagy az idő fölött aratott győzelem gyönyörűségét. Egyfajta elégtételt érezhetett azért, hogy az ember esendő és törékeny szervezetet kapott az istenektől. Kedvencei, az athéni görögök is megtettek mindent, hogy kárpótolják magukat. Tőlük kaptuk a klasszikus drámát, a kardalt, az atlétikát, birkózást, ökölvívást - az olimpiai játékokat. Ezért is hű maradt a sporthoz betegen, fél tüdővel és öregen. És valószínűleg ennek is köszönhette hallatlan műfordítói munkabírását, melyet fiatalabb, életerős pályatársai is irigyeltek.

Ferdinandy György Tudom, elég sok és megokolt kétely övezi az ötvenes-hatvanas évekbeli sportsikereinket és a körülötte tapasztalható társadalmi manipulációt. Ferdinandy György például - aki ötvenhatos emigrációja és sokéves nyugat-európai hányattatása után Puerto Ricóban kötött ki, ahol nyugdíjazásáig világirodalmat tanított a „szerecseneknek”, s tanítás után futballozott velük, míg bírta velük tartani az iramot - szomorúan idézi föl írásaiban az ötvenes évek hazai fociját. Szerinte 1949 táján, amikor a Fradit adminisztratív intézkedéssel szétszórták, legjobb játékosait a Honvédba vezényelték, s nevét ÉDOSZra, majd Kinizsire változtatták, gyakorlatilag felszámolták azt a gyönyörű magyar futballt, amely annyi hívet szerzett neki. Hiába a felejthetetlen Aranycsapat öt-hat világklasszissal, hiába a Bozsik-féle lukra futtatás, a Puskás-féle cselezés és ballábas bombalövés, a Czibor-beadás, Kocsis felhőfejese vagy Grosics robinzonádja, a Honvéd-csapat már mesterséges kreáció volt, az egykori Fradi és a Kispest megcsúfolása. A cél a népet rabságban tartó vasfüggöny feledtetése volt egy-egy vasárnap délutánra.

Azért jó, hogy volt... Szomorú is lett volna, ha még az sem lett volna! Hiszen még ötvenhat után is micsoda válogatottja volt Illovszkynak, Barótinak: az itthon maradt Bozsik, Mátrai, Fenyvesi, Sándor mellett vagy után Sárosi, Szilágyi I., Bundzsák, Rákosi, Mészöly, Novák, Sipos, Tichy, Kotász, Ihász... s ha jó napja volt, Albert, Göröcs, Farkas, Bene, Fazekas... Volt stílusuk, tudtak valamit, amit csak ők tudtak.

Szabó Lőrinc Az ötvenes évek nagy futballsikerei a szellemi élet nagyságait sem hagyták közömbösen. Sőt, nemcsak a sikersorozat, a váratlanul jött ötvennégyes kudarc is szóra bírta a korszak nagy „öregjét”, Szabó Lőrincet. Vereség után címmel háromrészes költeményben érzékeli a magyar futball jelképértékű eredményeit és a nyomukba lépő csalódást. „A diadalát / már-már jelképnek hitte a nemrég / hadvert nép (s vele tán a világ)” - írja. Saját érzelmeinek így ad hangot: „s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, / valahányszor egy-egy új győzelemre, / jutalmul, imánkkal kérte a Messze, / hogy „Isten áldd meg a magyart!” S milyen szép, ahogy a veszteségből is nyereséget kovácsol népének: „Neveljen az a vereség!” Majd: „Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest. / Soha ne felejtsd, vert magyar: / nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, / ha nem áltatod magadat!”

Csanádi Imre Volt pedig, aki már a sikerek évadán, az 1953-as londoni 6:3 nyomán is józanságra intette örömmámorban úszó nemzetünket. Csanádi Imre két szép epigrammával próbálta hűteni az egetverő lelkesedést. Az „aranylábak” világhíre helyében szívesebben venné, ha a külföld figyelme arra érdemes magyar fejeket is kitüntetne: „Vélnek a hamvadozó égaljon fölmeredőben / roppant Lábat, arany fény koszorúzza körül. / Ez Magyarország hát... - bólintanak áhítatukban. / Hé, fejet is hordunk! - (Nem hiszik el, ne pofázz.)” Mintha a neki oly kedves Kosztolányi véleményét osztotta volna, aki Költő a huszadik században című versében oly lesújtóan nyilatkozott a „labdákért ordító tömeg”-ről. Elég nagy merészség volt szembeszállnia Csanádinak azzal a közhangulattal, amelyben a tömeg és a politikai hatalom történetesen találkozott. Igaz, az ötvenhármas esztendő épp az átmeneti politikai enyhülés éve volt, az ország vezetője ekkor Nagy Imre, akinek nevezetes, kuláklistát eltörlő kormányprogramját éppen Csanádi köszöntötte versben, a futball-epigrammáknál alig két hónappal korábban.

Weöres Sándor Költőink a futballhoz való viszonyuk alapján éppúgy nem vonhatók egy kalap alá, mint egyebekben. Weöres Sándort például egy pillanatra sem tudta kimozdítani kedélyvilágából a foci vagy bármely sportesemény. Az 1972-es olimpia hírére például ilyen szavakkal válaszolt: „Untat az ugri-futi.”

Simonyi Imre Simonyi Imre annál inkább részese volt a sportéletnek, nevezetesen a labdarúgásnak. Tudtommal sosem hiányzott a lelátóról, ha Békéscsaba vagy Gyula jó csapatot látott vendégül. Pesti éveiben az Újpestnek drukkolt, és hű is maradt e csapathoz; kedvenc játékosa Göröcs volt. Az Élet és Irodalomnál - ahol egyébként nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint bármely más irodalmi fórumon - évekig harcolt azért, hogy elhelyezhesse terjedelmes írását Göröcsről, azaz Titiről, akit ő következetesen a becenevén aposztrofált, a tehetség és a tudás méltatlan kezeléséről és a szakértelem általános hiányáról. A lap vezetői sokáig nem közölték, mert politikai botránytól féltek, de aztán az új főszerkesztő, Jovánovics Miklós bátrabb volt, és megjelentette a cikket.

Simonyi szívós és elkeseredett küzdelme a neves jobbösszekötőért sok mindenre visszavezethető. Úgy gondolom, az első indok egyszerű szurkolói lelkületében rejlett: ha egyszer szívébe zárt egy játékost, akkor kiállt érte, mint a kémény. És mint oly sok más drukker, ő is mindig jobban tudta, hogy melyik poszton ki a legjobb, mint a mesteredző vagy a szövetségi kapitány. A második indokot férfihiúságában sejtem. Mi az, hogy egy játékos harminchat vagy harmincnyolc évesen már nem fér be az első csapatba vagy a válogatottba, mi az, hogy kiöregedett?! Nézzék meg őt, ő már hatvanéves, és még mindig lerúgja a kocsma ereszéről a népies díszítésül kiakasztott kukoricacsövet, mely két méter magasban lengedezik! (Nekem be is mutatta ezt a tudományát hatvanhárom évesen.) Hát akkor hogy volna öreg Titi, aki még negyven sincsen? És vajon Szusza Feri vagy Deák Bamba nem negyven éve körül ontotta a legtöbb gólt?

A harmadik indok a legnyomósabb. Simonyi világéletében ellenzékinek, sőt, azt hiszem, ellenállónak tudta magát. Ebben kétségtelenül volt valami tragikomikus, mert pl. a Kék Macska 1944-es asztaltársaságával együtt úgy idézi fel ifjú önmagát egy versében, mint aki egyszerre két világhatalommal dacolt Gyulán, a németekkel (és nyilas csatlósaikkal) meg az oroszokkal, de ez a dacolás - maga a vers tanúsítja - kimerült abban, hogy négy-öt magyar összehajolt. Igaz, mást nem is tehetett...

Amikor a költő Göröcs vélt (hű, de haragudna rám ezért Imre) vagy valódi világklasszisáért harcolt, akkor szentül meg volt győződve arról, hogy Magyarországért küzd. Egész lényét valaminő Don Quijote-i túlzás hajlama színezte. Göröccsel meg lehet verni a brazilokat, az olaszokat, a németeket, a ruszkikat, Göröccsel vagy Göröcsért harcolva meg lehet küzdeni az igazságért, meg lehet váltani a világot. Hátha még a csabaiak focistáját, Pásztort is észrevennék! Világklasszis lehetne belőle is!

Mindnyájunknak vannak ilyen üdvöskéi. Én például szentül meg vagyok róla győződve, hogy Rapp sok éven át a legjobb hazai kapuvédő volt, de még véletlenül sem került be a válogatottba, vagy legfeljebb ha egyszer-egyszer, véletlenül. Nem hagyták kibontakozni, pedig képes volt az ellenfélnek „kivédeni a szemét”. Szerintem az volt vele a baj, hogy huszonöt éves korára már teljesen kihullt a haja, és mindenki öregebbnek hitte, mint amilyen. Még nem volt divat a mai tarkóig tar frizura... De maradjunk Simonyinál. Az ő értékrendjében a költészet, a színjátszás és a labdarúgás állt legmagasabban. Mindhárom hivatást ő maga is szívesen űzte volna. S amikor ez - a versírást kivéve - nem volt számára lehetséges, ezeknek volt szurkolója, szakértője és megszállottja. Nagy kárpótlásra kapott lehetőséget, amikor a hetvenes évek közepe táján a Hószakadás című film alkotói meghívták egy olyan szerep eljátszására, amelyben önmagát kellett eljátszania. Ő volt, „Simonyi, a filozófus”, akit mint ellenállót munkaszolgálatosnak osztottak be egy századhoz, mely a Kárpátokban, valahol Podolin mellett, a drága Krúdy kedvenc vidékén tanyáz a világháború éveiben. Az volt a dolga, hogy egy vízesés mellett, hölgykoszorúban, bor mellett mondjon jelentős dolgokat, mint a Varázshegyben Peeperkorn, s egy másik jelenetben fejelés közben fejtegesse véleményét a világról. Önmagát kellett adnia, valóságos gesamtkunstwerkben: egyszerre lehetett szívtipró férfi, egy kicsit Krúdy, labdajátékos és filozófus vagy költő, ráadásul színész, aki mindezt eljátssza. Minden álma egyszerre válhatott valóra! Igazán elemében lehetett. A sors iróniája, hogy bár utólagos híresztelése szerint „lejátszotta az egész stábot” hölgykoszorústul, Haumann Péterestül, mindenestül, úgy láttam, alapjában véve nem volt elégedett. Minden tündöklésével együtt pünkösdi király, s ami még rosszabb, mellékszereplő maradt a filmben. De azt ekkor is éreztette, hogy a labdarúgás nála a világmegváltás szerves része, egyenrangú az élet más nagy dolgaival: szabadsággal, szerelemmel, művészettel.

Kormos István Legjobb költőink közül Kormos István vitte legtöbbre a labdarúgásban. Hírlett róla, hogy tizennyolc évesen a Fradi ifjúsági első csapatában játszott, sőt, egyszer a felnőtt Fradi I.-ben is magára ölthette a zöld-fehér mezt, csak aztán jött a háború, a bajnokságot felfüggesztették, s a játékosokat a frontra vezényelték. Az írótársak úgy néztek rá, mint valóságos hősre, akinek a fociban elért sikereit verses- vagy novelláskötetekkel meg sem lehet közelíteni.

Valamelyik írótársa egyszer elhatározta, hogy utánanéz a negyvenes évek első felének sportsajtójában, hogyan is írtak Kormosról, amikor a Fradi első csapatában játszott. Az elsárgult újságlapról hamarosan lehangoló sporttörténeti tényre derült fény. A mérkőzést a Ferencváros elvesztette, és a csapat teljesítményének összefoglalójában ilyen értékelés volt olvasható: „A csatársor kerékkötője a fiatal Kormos volt.” Elképzelhetjük, hogy ezek után micsoda ugratásoknak volt kitéve a költő. Szerencse, hogy a cukkolásnak és visszavágásnak maga is mestere volt. Futballnosztalgiáit azonban ettől fogva magába rejtette.

Benjámin László Nem így Benjámin László, aki viszont költőhitében rendült meg az ötvenes évek közepén. A negyvenes és ötvenes évek fordulója tájáról maradt fenn az a fénykép, amely az akkori írók csapatát örökíti meg. Kimagaslik köztük a daliás hátvéd, Benjámin László. A Rákosi-politika lelepleződése után a költő úgy látta, hogy sok minden talmiságnak bizonyult, amiben ő szentül hitt. Önéletrajzi részlet című versében úgy emlékezett vissza ifjúságára, hogy ha mindent elölről kezdhetne, inkább a labdarúgást választaná, mint az irodalmat: „Hej, lettem volna inkább futballista, / - volt ehhez ifjan kedvem és bokám - / nem nézegetnék sanyarodva vissza / kudarcaimra, létem derekán. / Hallgatna rám legalább egy csapat, / lehetnék abban tréner (az-az edző), / taníthatnám a fiatalokat...” Tegyük hozzá, hogy ekkortájt a fiatal írótehetségek gondozója volt az írószövetségben, s az akkori írónövendékek csupa jó emléket őriztek meg róla.

Jékely Zoltán Költőink sok szép verset írtak a labdarúgás dicsőségére (és olykor a foci túlértékelése ellen). A fociversek szerző közül jó néhányat nem volna szabad kifelejteni, például Zelk Zoltánt, aki nemcsak a lóversenyeknek, hanem a futballmeccseknek is szorgalmas látogatója volt. A legszebb verset a futballról azonban Jékely Zoltán írta Futballisták címmel. A nagy költő nagy versei közt is külön hely illeti a művet. Nemcsak a futballról szól, hanem az egész emberi létről, gyerekkori álmainkról, voltaképpen azokról az álmokról, amelyeket az egész magyar nép - és persze sok más nép is, főleg a kicsik közül - szövöget arról, hogy azértis viszi valamire, azértis megmutatja: „Egy roppant meccsre készülődtem, / Melyet talán Uruguay / népével vívunk a mezőben, / és győzni, vagy halni muszáj!” A felnőtt emlékeiben most is él ez a vágy olthatatlanul: „S mint Toldi vén lovában harc zajátul, / a régi tűz bennem is fellobog, / s, szép passzaiktól, megfogyatkozott / combizmom össze-összerándul.” A vers az általános, örök emberi jelképek szintjére emeli a focit: „- Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.”

Ez a dérütött pasas ő is lehet, te is lehetsz és én is lehetek - benne mind magunkra ismerhetünk.