»Valamikor labdatéren / Hét fiuk ha összekaptunk sorshúzáson, / Ki az az egy nem osztozó / Labdaverő boldogságon, / Ki az az egy, ki ne játsszon, / Engem dobott ki a sors, / Mindig engem, mindig engem. « (Ady Endre: Dalok a labdatérről)

Királyok, hercegek, költők - uralkodáshoz és magányhoz szokott emberek - ritkán csapatjátékosok. Vég nélkül sorolhatnánk a magyar költészet nagy alakjainak és alakítóinak nevét Arany Jánostól Weöres Sándorig, akiknek gyermekként nem adatott meg a kortársakat idejekorán összekovácsoló társasjátékok, vetélkedések közös öröme. Focimeccsre járni, labdát rúgni, azonos célra törő csapat küzdő-tevékeny tagjaként: közösségi élmény. Ám akit az alkata vagy a sorsa megakadályoz abban, hogy másokkal ossza meg gyermekkora apró örömeit, magára utalva kénytelen valami mással kompenzálni ki nem élt játékösztönét: mondjuk irodalommal. De a költő felnőttként is olyan marad, amilyen gyermekkorában volt. Legfeljebb maszkot vált - de személyiségének lényege nem változik.

Ady Endre, a nagykárolyi gimnazista, összeférhetetlen, kötekedő fiúként maradt meg egykori osztálytársai emlékezetében, akik többször is kénytelenek voltak móresra tanítani a későbbi költőt. Valójában félszeg vidékiségét leplezte-ellensúlyozta „másságával”, mely abban is kifejeződött, hogy a negyedik év végén tornából (és németből) csak elégséges osztályzatot kapott. Zilahi diákéveiben sem testi erejével vagy ügyességével tűnt ki osztálytársai közül, inkább becsvágyával, szorgalmával, jó tanulmányi előmenetelével. Gyenge fizikuma miatt az egyik évben testnevelésből föl is mentették, de azért a „diák-urakat” összefűző közös programokban, az esti ivászatokban és a lumpolásban állta a sarat. „Becsületbeli kérdést csinált viszont abból, hogy álmosan és sápadtan is jól szerepeljen a tanórákon. Felelete mindig értelmes, szabatos, választékos megfogalmazású. Így sok mindent elnéztek neki” - jellemezte a tizenhat-tizennyolc éves zilahi gimnazistát Ady-életrajzában Borbély Sándor. Jól nyomon követhető e néhány adalékból is, hogy a „labdatérről” kiszorított, tornából fölmentett - fizikai értelemben korlátozott képességű - Ady miképp feledtette társaival testi tökéletlenségeit, gyerekes daccal csak azért is megmutatva: szellemileg különb a többieknél.

Hasonlóan alakult a Nyugat legendás első nemzedéke majd’ minden nagy költőjének gyermek- és ifjúkora. A szekszárdi szőlővidéken nevelkedett Babits Mihály – noha állítólag szeretett indiánosdit játszani - Vati Papp Ferenc jellemzése szerint többnyire „félénk és szelíd »fogoly őzike« módjára járt-kelt a ház piros plüss szalonbútorai közt, és sokat unatkozott. Az igazi, nagy szenzációkat, kalandokat - már gyermekkorában is - a könyvektől kapta.” A félárva, gyakran betegeskedő és szüntelenül álmodozó Füst Milán gyermekkora szinte hermetikus magányban és szegénységben telt, s csak szépirodalmi olvasmányai, majd tizenhat éves korától a naplóírás foglalkoztatta képzeletét. A szegény kisgyerek panaszait megverselő Kosztolányi Dezső tízéves koráig a halál rokonának érezhette magát: asztmás rohamok akasztották el lélegzetét, a fulladásveszély nyomában járó halálfélelem pedig nemcsak életszemléletét, hanem lírája hangnemét is tragikusra hangolta. Juhász Gyula, Szép Ernő, Tóth Árpád is gyenge testalkatú, félszeg, magának való, de nagy képzelőerővel megáldott gyerek volt. Minden bizonnyal valamennyien ösztönösen jöttek rá arra, amit később nemzedéktársuk, Karinthy Frigyes fogalmazott meg híres versében: amit társtalanságukban nem mondhatnak el senkinek, a költészet segítségével elmondhatják mindenkinek. Elkülönülésre való hajlamuk és alkati sajátosságuk így válhatott kreativitásuk motorjává; a hátrányból így kovácsoltak maguknak - eredendően irigyelt kortársaik által behozhatatlan – előnyt és halhatatlanságot.

A nagy egyéniségek kultuszát szorgalmazó Nyugat első évtizedében jobbára csak a folyóirat lapjain találkoztak egymással a maguk útját járó lírikusok. Ady mellett epigonok nem érvényesülhettek: minden költő különbözni vágyott a többitől, ezért a legfontosabb cél az volt, hogy saját, összetéveszthetetlen hangon szólaljanak meg a legmagasabb esztétikai mércével mérő Nyugatban. Kóristák itt nem léphettek színre, csak magánénekesek. Vagy sporthasonlattal élve: csapatjátékosok helyett labdavirtuózok bemutatkozását szorgalmazta Osvát Ernő szerkesztő. A Nyugat minden egyes számában kitűnő szólisták tartottak gálaműsort: így állt össze, szinte egymástól függetlenül, a folyóirat első nemzedékének elitgárdája.

Ám a húszas években indult úgynevezett második generáció a Mesterekre már nemcsak mint példaadó, hanem egyszersmind legyőzendő „apákra” tekintett. A közös cél következtében pedig valamiféle titkos csapatszellem kezdett érvényesülni az egyszerre induló pályakezdő költőkben. Az ifjú riválisok eleinte együtt próbálták meghódítani a „nagy öregeket” - közösen keresték föl például Babitsot verseikkel, szorongó szívvel várva szigorú szakmai ítéletére -, s noha a megmérettetés elsődleges célja az volt, hogy az ő verseiket is megjelentesse a Nyugat, az új költőgeneráció titkon mégis arra törekedett, hogy saját irodalmi fórumokon hallassa hangját.

Soha annyi folyóirat nem jött létre Magyarországon, mint a két világháború között. Ha úgy tetszik, az azonos szellemiségű fiatal költők és prózaírók amolyan képzeletbeli focicsapatot alakítottak, és új folyóirataik lapszámaival jelképezett „rangadó mérkőzések” során próbálták meghatározni önmaguk arculatát - a Nyugathoz viszonyítva. Kassák Lajos avantgárd szellemben szerkesztett A Tett, (1915-1916), majd Ma (1916-1925) címen indított folyóiratai éppúgy a nyugatosok ellen játszott modern irodalmi „meccsek” terepe volt, mint a Zsolt Béla szerkesztette A Toll (1929-1938), Németh László egyszemélyes folyóirata, a Tanú (1932-1936) vagy éppen a József Attila és Ignotus Pál által közösen szerkesztett Szép Szó. (Az utóbbi folyóirat elegáns játékstílusára vall, hogy a nemzet szempontjából fontos ügyekben a Nyugat szerkesztőit, szerzőit - köztük Babitsot - is hajlandó volt megszólaltatni.)

A pszichoanalízis révén saját múltjában kutakodó József Attila azonban élete végén olyan paradox felismerésre döbbent rá, amelyet - prózára fordítva az eredeti verset - úgy fogalmazhatnánk meg, hogy azt, aki az elvegyülés helyett a kiválás rögös útjára merészkedik, eredendő közösségi mentalitása ellenére sem fogadják be maguk közé egykorú játszótársai.

A Ferencvárosban született, Öcsödön és a Terézvárosban nevelkedett, a makói gimnáziumban, majd a szegedi, a bécsi és a párizsi egyetemen tanuló költő sorsa születésétől haláláig szokatlan vargabetűket formázva alakult. Hároméves korától apa nélkül nevelkedett - József Áron egyik napról a másikra sorsára hagyta a családját. Attila ötéves volt, amikor édesanyja, anyagi kényszerűségből, állami gondozásba adta, fiatalabb nővérével, Etussal együtt. Az idegenek gondjaira bízott, óvodás korú kisfiú - akivel malacokat őriztetett „nevelőapja”, sőt a nevétől is megfosztotta, hiszen Attila helyett Pistának szólította - azt fájlalta legjobban, hogy a falubeli gyerekek kicsúfolták és kirekesztették közös játékaikból a „menhelyieket”. Irtózatos igazságtalanság vétlen és védtelen áldozatának érezte magát, s a korán megtapasztalt kiszolgáltatottságérzés mély gyökeret eresztő kisebbségi komplexust ültetett el benne, mely ellen később, „csodagyereknek” tartott költőként magasra srófolt öntudattal, gőggel palástolt szégyenkezéssel tiltakozott.

„Minden igazán komolyan ellenőrizhető dologban mindig elmaradtam a többi gyerektől” ‘- írja majd 1936 májusában, sorsa rejtett törvényeit kutatva, a Szabad-ötletek két ülésben című önanalitikus feljegyzésében. - „Velem nem játszottak a nők én meg a pubertásban nem akartam játszani a fiukkal / az apám -Pista - az asztal lábához kötözött, úgy vert (...) talán csak azért várok többet a szerelemtől, mint amennyit kapok tőle, mert vertek, mert azt akarták, dolgozzak és nem engedtek játszani” - tolultak föl emlékezetében a riasztó öcsödi, illetve ferencvárosi emlékek az elrettentő gyermekkorból.

Hétéves volt a kisfiú - Etus kilenc -,amikor végre hazatérhettek anyjukhoz és idősebb nővérükhöz, Jolánhoz, a Ferencvárosba. A megrázó öcsödi élményeket igyekeztek kitörölni az emlékezetükből. József Attila tizennégy éves koráig „szabályos ferencvárosi srácként” élte napjait. A család későbbi krónikása, József Jolán emlékezése szerint „zsebe állandóan tömve volt ismeretlen eredetű golyókkal, szögekkel, rongylabdával és a srácság mindenféle egyéb haszontalan kellékével. (...) A reggel kapott nagy karéj kenyérrel Attila egész nap csatangolt, csak este került elő. Futballozott a Vásártéren a többi kis csibésszel, vagy a tizedik utcában golyózott a gyerekekkel. (...) A srácok leleményesek voltak, okosak, ügyesek és - vásottak. Becsengettek a kapukon, aztán elszaladtak. Nyáron udvarról udvarra kísérték a verkliseket, komoly képpel forgatták a verkli fogantyúját, közben szédelegtek a bűzös cigarettáktól, amiket az utcán összeszedett »csikkekből« sodortak. (...) Attila is az utcagyerekek életét élte. Részt vett csínytevéseikben, elnyerte golyóikat és otthon a gombokat levágta a ruhákról - gombozáshoz.”

Esténként a Világ moziban dolgozott a négytagú család: Jolán volt a jegyszedő, Etelka cukorkát, Attila vizet árult, a Mama takarított. S közben mindnyájukat megbabonázta a mozi varázsa. Ekkor elmaradtak a focimeccsek, a csavargások: a vetítővászon jelentette számukra a soha nem látott, megismerhető világot.

Amikor Jolán 1914-ben férjhez ment Magyarország tornászbajnokához, Pászti Elemérhez, az akkor kilencéves kisfiú nemcsak potenciális apát kapott a frontszolgálatot teljesítő hadnagyban, hanem hús-vér férfimodellt is. Pászti ugyanis erős, izmos, kisportolt, hódító jelenség volt - és a kis Attila mindenekelőtt hozzá akart hasonlítani: sógora távollétében szorgalmasan fejlesztette izmait a bajnok otthon tartott súlyzóival.

Nyilván innen datálódik a költő ifjúkori erőkultusza, melyről Tersánszky Józsi Jenő emlékezett meg humorosan a Nagy árnyakról bizalmasan című kötet József Attiláról írt fejezetében: „Mások, érdekes, nem említik Attilánál, hogy a testi kiválóságok milyen tisztelete lakozott benne. Talán épp azért, mert bár arányos alkatú és valóban jókötésű termettel rendelkezett, de kicsi volt és nem túltáplált. Ilyen kisded emberek mindig hajlamosak az erejükkel való hivalkodásra.

Hát Attila, miután én akár ízetlen ugratásvágyból, akár gyöngédségből fölszabadítottam benne ezt a hajlamot, rám kapott. Ahányszor csak rájött az, hogy érvényesítse velem szemben dávidi vagy botondi fölényét, megragadta leginkább két karomat, leszorította, és nekinyomott a fának, kerítésnek. Én pedig tűrtem. Legyen boldog! Míg egyszer aztán, úgy rémlik, a szobánkban nagyon mélyen elgondolkoztam. Így rohant meg Attila. Szórakozottságom elfeledtette velem a köztünk dívó különleges játékszabályt, és félkarral elhárítottam az Attila rohamát.

Rázuhant az ágyra. Baja nem esett. S akkor is, ő kereste magának... Én mégsem tudom elfelejteni azt a letört, csalódott, szinte rémülettel és szemrehányással teli tekintetet, amit ekkor rám vetett. Mintha számon kérte volna tőlem: miért döntötted meg bennem az erőmben való élvezetes bizakodásomat, ha eddig áltattál vele?... Viszolyogtató, rossz érzés volt ez számomra.”

Visnyai Vilmos, aki annak idején a Ferenc téren egy házban lakott a József családdal, A csodagyerek című emlékezésében beszámolt arról, hogy 1919. május 1-én délután osztrák-magyar futballmérkőzést nézett végig Attilával, ahova - a Tanácsköztársaság demokratikus intézkedései következtében - ingyen mehettek be az érdeklődők. A foci tehát aktívan és passzívan is szerepet játszott az életében - ezért válhatott a gyermekévek boldogság-metaforájává a magányosan vagy csoportosan űzött labdajáték.

Makói diákként, 1923 márciusában, Espersit Caca iránti fellángolása idején írta a Tavaszi labdajáték című verset, melyben a labda ezúttal a költő játékos versteremtő képességének jelképe:

„Piros labdámat föl-fölhajigálom,

Most néked játszom, néked egyedül.

Által a halk, mosolyos violákon,

Szépséged kastélyablakán belül,

Ó nézd a labdát, álom-égbe szállón

Nem napsugáron, szemeden hevül

Szép fénye, mint eső után a márvány

Szüz tórul visszacsillan a szivárvány.”

A labda olykor golyó, a planétát szimbolizáló guruló-gurítható játékszer képében tűnik föl a költő verseiben. Az 1925 májusában íródott Isten című versben a gyerekszemmel világszemlét tartó József Attila játékosan önmagához kicsinyíti a teremtményei között álruhásan járó-kelő, őket titkon figyelő és segítő gondviselőt:

„Hogyha golyóznak a gyerekek,

Az Isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja,

Golyóját ő lyukba gurítja.”

1928 szeptemberében kelt Simon Jolán című verses portréjában is fölbukkan a gondtalan gyermekkort szimbolizáló foci-motívum:

„Egyszer, ha nem veszi észre,

nézzetek arcába hosszan,

magános férfiak gondolták ki,

amikor én még futballoztam.”

Mindez pedig arra vall, hogy a költő, emlékei szerint, ferencvárosi éveiben soha vissza nem hozható harmóniában élt környezetével, még akkor is, ha tragédiáktól sem volt mentes ez az időszak. A legnagyobb csapást, a Mama halálát is itt kellett megélnie, tudomásul vennie, feldolgoznia.

Az árva testvéreiről gondoskodó idősebb nővér, Jolán házassága második férjével, dr. Makai Ödönnel, új mederbe terelte az életüket: elszakadtak a Ferencvárostól, terézvárosi úri környezetbe kerültek, s tőlük idegen, hazug társadalmi szerepekbe kényszerültek. A gyermekkori játékok hiányáért kárpótló költészet révén azonban a Makón továbbtanuló gimnazista költő új játszó- és küzdőtársakra is szert tehetett. Tizenhét éves korában a nemzedéki összefogásnak már olyan lebírhatatlan erőt tulajdonított, amelynek révén a hátrányos helyzetű fiatalok - akik külön-külön gyöngék és esélytelenek az életben - az összefogás révén képesek „sorsukat fölcserélni”. A Szépség koldusa kötetben közölt Fiatal életek indulója (1922) a társak után

sóvárgó költő harciasra hangolt nemzedéki toborzójaként olvasható:

„Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,

Nem volt jogunk se, csak igazságunk.

Most nincs, ki megállít az élet-úton,

De, ha akad, nyakára hágunk.

Mi vagyunk az Élet fiai,

A küzdelemre fölkent daliák,

Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor

Alattunk ez a régi világ!”

Két évvel később - tizenkilenc évesen! - fogalmazta meg az ember társas lényegének mindmáig szállóigeként élő és ható alaptörvényét Nem én kiáltok című versében: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. A közösséghez tartozás vágya, az. apák nemzedéke elleni lázadás lendülete vezérelte akkor is, amikor a társadalmi igazságosságot követelő osztályharc szolgálatába állította verseit.

Első emlékezetes - önsorsrontónak bizonyult - „apagyilkosságát” azzal követte el, hogy megírta Babits Mihály elleni pamfletjét az Istenek halnak, az Ember él címmel, mely 1930. január 10-én A Toll című folyóiratban és különlenyomat formájában is megjelent. 1930 tavaszán a népi-nemzeti gondolkodású fiatal értelmiségi körhöz, a Bartha Miklós Társasághoz csatlakozott, ősszel viszont már az illegális kommunista párt tagjaként vett részt a földalatti mozgalomban, s verseit 1931 márciusában Döntsd a tőkét, ne siránkozz! címmel adta közre. Ebben az időben illegális szemináriumokat vezetett Újpesten és Rákospalotán. Veszélyesen élt, hiszen mint a társadalmi berendezkedés elleni szervezkedés résztvevője, bármikor „lebukhatott”. Költőként nem először kellett bíróság előtt védenie verseit: az 1924-es Lázadó Krisztus-per után - amikor istengyalázás miatt emeltek ellene vádat - 1931-ben forradalmi verseiért üldözték: az ügyészség elkoboztatta a kötetét, és osztály elleni izgatás, valamint szemérem elleni vétség miatt eljárást indított ellene. De mindez belefért az izgalmas csapatjáték konspirációs szabályaiba.

A társasjáték akkor romlott el, amikor 1931 júniusában a moszkvai magyar emigráns kommunisták lapjában, a Sarló és Kalapácsban megjelent a Magyar Proletárirodalom Plattformtervezete, mely szerint József Attila a fasizmus táborában keresi a kiutat a hazai társadalmi válságból. Az igazságtalanul megbántott költő ekkortól kezdve magányos harcosként kezdett viselkedni a szektás hangadók vezette csapatban. 1932 júniusában a Fejtő Ferenccel közösen szerkesztett Valóság című folyóiratban tette közzé József Attila az Egyéniség és valóság című tanulmányát, melynek szándékosan nyakatekert szövegét senki sem értette. A neurotikust és a forradalmárt mint a beteg társadalom által kitermelt két egyéniség-változatot bemutató, túlbonyolított stílusú cikket a párton belül közfelháborodás fogadta, megtagadták a lap terjesztését, s azontúl az „egységbomlasztó”, különcködő költő személyét is gyanakvás övezte.

1932 októberében jelent meg Külvárosi éj címmel új típusú proletárverseit tartalmazó versfüzete, melyben immár nem tőkedöntögetésre biztató, hanem csupa csendesen tűnődő, kétségeket megfogalmazó, kérdező költemény sorakozott. 1933 februárjában a Társadalmi Szemlében napvilágot látott egy pártutasításra született, fölényesen kioktató hangú, megsemmisítő kritika Pákozdy Ferenc tollából, azzal a céllal, hogy a KMP végképp elhatárolódjék az eretnek „másképp gondolkodótól”.

A magányossá vált, játékostársaiban csalódott költő 1935-ben talált új „csapatra”, a baloldali liberális értelmiségiek között. Ez év őszén alapította meg Ignotus Pál és József Attila a Szép Szó című folyóiratot, melyet közösen szerkesztettek. Ahogyan a Nyugatnak megalakulása óta Ady volt a legfényesebb költőcsillaga, úgy jelentett egyet József Attila és a Szép Szó neve - amelyet maga a költő választott a folyóiratnak. Szerkesztői üzenetében (1936. április) nemcsak a lap névválasztását indokolta meg, hanem a szép szóval - a testet öltött érvvel - való magasrendű játék méltatására is kitért: „Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.”

Kései elégtételt jelentett a korábbi viszontagságok után a megtalált csapat, amelyben „elvegyülve”, egyszersmind „kiválva” - együttműködő szerkesztőként, illetve a lap magas színvonalú értekező prózai írásai közül verseivel kiragyogó költőként - élete legjobb formáját nyújthatta. Munkakedvét azonban mindinkább aláásta zilált idegrendszere: a szüntelen eszmei csatározások, a pszichoanalitikus kezelés során megélt indulatáttételen szerelem Gyömrői Edit iránt és az önemésztő vívódások felőrölték lelki teherbírását. Érzelmi kiegyensúlyozatlansága, mániás-depressziós hangulatváltásai miatt képtelen volt huzamos ideig a szerkesztői műhelymunkára koncentrálni.

Talán éppen egy derűsebb pillanatban keletkezett az a kis alkalmi verse, amelyben Sportirodalom címmel saját, sporthoz való viszonyát is meghatározta, nyilvánvalóan egy ilyen tárgyú könyv szerzőjének:

„Sportirodalma, Takács, kedvessé tette a sportot

Méla szememben, amely csak a sakk kockáin öregbült.

Már evezőt ragadok, gerelyem zug, röppen a diszkosz.

Holnapután kihúzom magamat; - s: milyen egy dali fickó -

Igy sóhajtanak utánam a lányok, még a Takács is.”

A kávéházi „sportokat” űző, szenvedélyes kártyás és sakkozó József Attila gyakran összes pénzét a játékszerencsére tette föl, költőként azonban mindenek fölé helyezte a tudatosságot. Így észre kellett vennie, hogy nemcsak úgynevezett káros szenvedélyeit, hanem hasznos, értelmes célt követő költői törekvéseit is egyazon ösztön irányítja. Mint Freudon iskolázott, a pszichoanalízis elméletét jól ismerő és a terápiás gyakorlatot is megtapasztalt beavatott tudhatta, hogy a költői ihletet eredendően ugyanaz – a valóság kínjai elől menekülő, örömkereső-vágybeteljesítő - törekvés táplálja, mint a hétköznapi élet sivárabb és mulandóbb élményeit hajszoló boldogtalanok pótcselekvéseit.

„Nem kellene a költői tevékenység első nyomait már a gyermekben keresni? - teszi föl a kérdést Sigmund Freud A költő és a fantáziaműködés című tanulmányában. - A gyermek legkedvesebb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Talán azt mondhatjuk: minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait új, neki tetsző rendbe sorolja. Helytelen volna azt hinni, hogy ezt a világot nem veszi komolyan; ellenkezőleg, játékát nagyon is komolyan veszi, nagy mennyiségű érzelmet fordít rá. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem - a valóság. A gyermek, minden érzelmi töltés ellenére, játékvilágát nagyon jól megkülönbözteti a valóságtól, és képzelt tárgyaival és viszonyaival szívesen támaszkodik a valóságos világ fogható és látható dolgaira. Egyedül ez különbözteti meg a gyermek „játékát” a fantáziálástól. A kötő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.”

József Attila egész életművében plasztikusan megmutatkozik az ihlet és a játék szoros kapcsolata. A Kozmosz éneke című szonettkoszorúban a magát omnipotensnek képzelő, isteni teremtőerőt érző, játszó gyermek tevékenységével jellemzi költői működését: „Külön világot alkotok magam, / mert mint baktériumnak csepp is tenger, / idegen, messzi bolygó minden ember, / kinek csak vágya, álma, gondja van”.

Egy kései töredékében is visszatér a fiatalkori gesztus és életérzés: „Világokat igazgatok: / üveggolyókkal játszom. / Nem szeretnek a gazdagok: /árva gyermeknek látszom”.

A virtuális „sportolóban” ekkorra azonban már a játékszenvedélyhez hasonlatos monomániás kényszer hatalmasodott el a pszichoanalízis iránt. E virágkorát élő tudomány segítségével kívánt magyarázatot találni a szeretethiánytól szenvedő világ s benne önmaga szenvedéseire. 1931 óta maga is járt analitikus kezelésre, két évig dr. Rapaport Samuhoz, majd 1935-től Gyömrői Edithez. Rögeszmésen ragaszkodott a terápiához, mert elméletileg és költőként is ki akarta aknázni Freud tanának, illetve saját tudattalanjának kincsesbányáját. A lélekelemzés azonban szigorúan magánfoglalatossága volt, ha úgy tetszik, intim játék, tabu, amelynek titkait csak verseiben árulta el. De az 1936 karácsonyára megjelent Nagyon fáj című kötetére - melynek verseiben lelke legmélyebb bugyrait is föltárta, s mely a szeretet után sóvárgó, kétségbeesett Kiáltozás című versével zárult - nem voltak kíváncsiak az olvasók.

Végső soron érthető, hogy idegösszeomlása és szanatóriumi kezelése után, Flóra iránti szerelme reménytelenségét érezve, 1937 novemberében - élete utolsó heteiben -, nővéreivel összezárva a balatonszárszói panzióban, Jolánt okolta élete kudarcáért – aki előnyös házassága révén erőszakot követett el a teremtésen, s kilakoltatta magát és testvéreit addigi természetes környezetükből. „Sokszor teszek neked szemrehányást magamban. Miért nem maradtál meg a Ferencvárosban” - olvasta rá a fortélyos életösztön bűnét nővérére. S miközben az eltűnt - korántsem édeni - gyermekkort siratta, visszavágyott a megszépítő messzeségbe, amikor még hasonszőrű játszótársak vették körül, s ahol - mint azt gazdagságról álmodozó gyermekkori versében eltervezte - nővére is joggal dicsekedhetett volna „fűnek fának / Mi jó dolga van Attilának”.