Labdamúzeum

A Sió-parti homályból bomlik elő ez a mérkőzés; a rácegresi legények játszották a zalai summásokkal. A zalai summások horvátok voltak, máig hallom az éles kiáltásokat: nazemje, nazemje. Hogy akkor is értettem-e már, hogy mit jelent, vagy csak később kaptam rá magyarázatot, nem tudom. Mindenesetre egy életre megmaradt bennem. Nazemje, tartsd a földön a labdát. A labda! Milyen labdával játszottak? Bőrlabdával? Gumilabdával? Rongylabda nem lehetett, mert az a földön maradt magától is. Valamilyen munka szünetében vagy befejeztével zajlott a mérkőzés - már nem emlékszem, répaegyelés vagy répaszedés volt-e. Aki próbálta, tudja, az embergyötrő munkák közül való mindegyik, a legényeknek mégis maradt erejük és kedvük levezetésnek egy mérkőzésre. A munkában bizonyára döntetlenül végeztek, játékkal próbálták eldönteni, ki a legény a gáton. Azaz a gát mellett, mert a labdakergetés a Sió árterén folyt, a kiöntés hepehupáin, bökős gazok között.

De ki törődött ott a körülmények nehézségeivel! Hiszen bent a pusztán sem volt sokkal különb a pálya. Igaz, az egykori csikókarám talaja simább volt, de a kapu mögé tévedt labdát már szerbtövisek meg csattanó maszlagok bökős kucsmái között kellett keresgélni, arról nem is beszélve, ha a képzeletbeli oldalvonalon túl, a lórédomb melletti árok gizgazai között kötött ki a labda. Akkor aztán egyesült a két csapat, kereste a labdát, a megtaláló legalább akkora elismerésben részesült, mintha gólt lőtt volna.

Mert a labda kincs volt. Akkor is, ha valamelyikünk anyja ringyből, rongyból eszkábálta, akkor is, ha a csirások által összegyűjtött tehénszőrből készült. Csirásoknak a szarvasmarhák gondozóit neveztük, ők minden este megtisztogatták a marhákat, s a vakaróra tapadt szőrszálakat összegyűjtötték, s abból egy kis furfanggal, forró vízbe mártogatással kiváló labdát lehetett készíteni. A Barta gyerekeknek volt egy teniszlabdájuk, azzal futballozni maga volt a megdicsőülés. S aztán valamikor az igazi bőrlabdát is megismertük. A bátyám vagy az unokabátyám kapta valami jeles napra. Egy igazi, hármas vagy négyes bőrfoci volt. Akkoriban még számozták a labdákat, az ötös volt a meccslabda, a többi úgy kisebbedett, ahogy a száma. De azért egy hármas is kincsnek számított. És nem csak teste, lelke is volt ezeknek a bőrlabdáknak, foglalkozni kellett velük, akár egy érzékeny menyasszonnyal. Mert, ugye, pillanatok alatt szétrúgtuk szegényt, fölfeslett rajta a varrás, a résen kidudorodott a szégyenlőspiros belső gumi. Nosza, leereszteni, kifűzni, fonalat kátrányozni, zsákvarrótőt keríteni és megvarrni. A műveletet megbűvölten leste mindkét csapat. Nosza, futás pumpáért. A pumpa szuszog, kerekedik a labda, a nagyobb fiúk megegyeznek a kellő keménységben, egy vékony madzaggal elkötik a „csöcs”-öt, azaz azt a kisujjnyi gumicsövecskét, amin belepumpálták a levegőt, begyűrik a bőr alá és egy vékony szíjjal befűzik. Jó keményen, mert különben hiányt szenved a gömb alak. S ha aztán valaki fejelés közben olyan szerencsés, hogy a fűző éri a homlokát, az sziszeghet. De sziszeg boldogan, mert kész a labda, lehet kergetni. Csak az a fránya este ne jönne! De jön, s már nemhogy a labdát, egymást is alig látjuk, de azért játszunk tovább, legföljebb a labdakeresés tart egy kicsit tovább.

Nazemje. A földön. Abba kell hagyni a játékot, megyünk haza a homályba hullott bokrok között. És, nicsak! Mi surran ott! Évekkel később hallottam Lengyelországban, hogy azt a lövést, amit a magyar „fű alatti”-nak nevez, azt a lengyel scsúrnak, azaz patkánynak hívja. Egy darabig azt gondoltam én is, hogy valami négylábú állat surrangat a kertünkben, amíg apám meg nem mondta, nem négylábú az, kedvesem, nem látod, milyen kecsesen, gyorsan mozog, madár az, kedvesem, lappantyú, így vadászgat a fű fölött röpködő bogarakra.

Hova is tévedtem? Ja, ide, a lappantyúhoz, a scsúrhoz, a fű alatti lövéshez, a fűzős labdához. Eltűntek mind a lezuhanó homályban!

Nem mondom, ez se rossz, ez a kopasz Ronaldo a színes tévében, micsoda cselek, nézd azt a Hadzsit, mekkora gólt rúgott, de azért az a nazemje, az a lappantyú, az a fűzős foci, az volt az igazi!

Vissza a tetejére