Mozgó célpont

Beszélgetés Esterházy Péterrel, Kukorelly Endrével, Kő Pállal és Szabados Árpáddal

Esterházy most elakad a kapunál. Labda sehol, viszont a piros-sárga lappal nem boldogul. A beléptető cédulát ugyan oda tartja, ahová kell, de aztán elbizonytalanodik. Az áttetsző, de kemény üveg(sor)fal föltartóztatja. A csatár mozgása lomha, minden meggyőződés nélkül próbálkozik, aztán kissé bosszúsan, de valahogy mégis segélykérőn a védőkhöz, az egyenruhás portásokhoz fordul. Azok gesztikulálnak, magyaráznak, teszik magukat, de igazán nem segítenek.

- Kissé hisztis az Esterházy író úr! - hangzik a szemétkedés, a bíró messze van, a játékos tehetetlen, de már érkezik is Bán és mosolyogva felszabadít. Esterházy lazán, ám megfontoltan jön előre, a villanyfényben föltűnik, hogy fürtjei ezüstösek immár, nagykabátja lezseren nyitva, nadrágja cipőjére rogy, aktatáskája ad akta. Minarik-jelenség. Röviden passzol, mindig biztonságosan maga elé. Aztán ahogy a tizenhatos felé tart, már (minden) simán megy. A másik kapu előtt már magabiztosan mosolyog. De aztán ennyi. Kényelmesre veszi. Nem tudható, hogy ennek oka egy régen szunnyadó sérülés, esetleg éppen az attól való szorongás, a késő este, a lámpaláz, a rég nem látott pálya, a zöld gyep illata. Billegve, szinte nehézkesen mozog, rájátszik, de csak éppen annyira, hogy a szavak alá tegye a megfelelő mozdulatot. Körülnéz.

- Ez a kapu! Én mégiscsak csatár vagyok, nekem eddig nem kellett marokkal védenem a takargatnivalómat. Azok a hátvédek... - Méltatlankodik még kissé a poén kedvéért. - Foci? Beszélni róla? - Elheherészi... - Inkább ne. Hárítólagos lennék. Legutóbb is. Két nagyon kedves hölggyel, Németországban, egy igazán kellemes kocsmában. Sziporkázóan okosak, szépek, jó velük beszélgetni, irodalom és miegyéb, és akkor éjféltájban azt mondják, hogy: menjünk. Van valahol valami buli a város másik végén, spanyol tánc, mediterrán őrület, ilyesmi. Menni?! Mikor ez a kocsma olyan közel van az én szállásomhoz? Éppen egy sarokra. Nem. Én már nem. Innen elmenni, olyan messzire?! Amikor itt lakom. Ez már egy másik generáció. Csak menjenek. Röpüljenek! - Nagyvonalú mozdulattal legyint, majd bevonul a stúdióba spirálfüzetéből fölolvasni írását. A nagy csatár kommentálja, amit a pályán lát. A rajongótábor elnyugszik, a szájtátiak becsukják. A szemlélődő visszagondol. Persze, persze volt egyszer egy csapat. A Mozgó SC. Hogyan is? Talán Zalán, Czakó, Kulin, Gellért Kiss, Kukorelly, Garaczi, korábban Melocco, ritkában Alexa, ő mindig kapus, egyszer-egyszer Balikó, a hátvéd Kő Pál, aki ugyebár Lujos. Ez persze nagyon régen volt. Akkor még egy volt a pálya. Akkor még az egyik felszabadultabb, napsütéses rendszerváltás környéki könyvhéten sikerült kényszerítőzni, s Esterházyt szinte váratlan rohammal az Írók könyvesboltjának raktárába beszorítani. Akkor még kissé meggondolatlanul beszélt a hátvédről, akivel a csatárnak mindig baja van. A szalag szerint így:

- Kő Pál egy hátvéd. A hátvédség egy erkölcsi kategória. Tőle csak örökölni lehet a labdát. Ez is nyilván ősi magyar szokás. Egy iskolaudvarban futballozunk, és mindig kirúgta az iskolaudvarról a labdát. Ezen tűnődtem, hogy mi lehet ennek az oka... Szociális érzékenység? Mások is játszhassanak a labdával? Mert nagyon könnyű volna azt mondani, hogy barbár, akinek nincsen technikája, és azért rúgja ki, merthogy rosszul csinál valamit. De nem hiszem, mert utána aztán olyan magabiztosan magyarázza meg - mi több, hitelesen -, és én azt gondolom, hogy elfogadhatók ezek a magyarázatok... Egy őserő. Azt is lehetne mondani, hogy formátlan őserő. Kő Pál egy egyéniség. Nehéz vele együtt élni - úgy mondanám -, a futballpályán. - Kicsit sajnálja magát, de folytatja.

- Én egy ősi futballista családból származom. Utána kell most gondolnom, mert közben nemcsak Kő Pál öregszik - akik vele futballoznak, azok is -, már nem olyan élők a fogalmak bennem: A hátvéd, ugye, az az ember, akinek föl kell rúgnia a csatárt. Ez a dolga. Gondolhatunk, ugye, Maldinire, aki, ugye, egy halál technikás olasz ember... De végül is azt zokon vesszük a saját hátvédeinktől - előbb-utóbb zokon vesszük -, ha nem rúgják föl a vonatkozó csatárt. Kő Pál ezt a gyilkos magától érthetődőséget olyan természetességgel birtokolja, ahogy a madár csivitel az ő kalickájában. Őt az isten is hátvédnek teremtette. Azt nagyon derék dolognak tartom, hogy szabadidejében szobrokat is csinál, de ő nyilván reggeltől estig hátvéd. Alvás közben is. Futballozás közben már nem is beszélve... Sok sérelmet sorolhatnék, de nem szeretnék személyeskedni. Helytelen volna magamat kiemelni. Kő Pál mindenkit felrúg, és felrúgott. Ebben ő nagyvonalú. Egyáltalán nem tesz különbséget ellenfél és saját ember között. Ez a rokonszenves benne. Tehát nincs az a birkaszellem, hogy mondjuk a saját emberemnek passzolok, az ellenfelet felrúgom. Ilyen nincsen. Ő nem passzol, hanem eleve kirúgja a labdát az iskolaudvarról, fölrúgni pedig mindenkit fölrúg. Ez egy olyan plebejus indulat benne, ami a magyar művészetből hiányzik, mert hát, valljuk be, klikkek vannak és csapatok, fölállnak egymással szemben és gólokat akarnak rúgni. Őt ez nem érdekli. Vagy hogy szabályok: a labdarúgás elvileg ugye olyan játék, ahol lábbal kell, hát ez ilyen játék, fussball, a német nagyon jól mondja... De láb, labda, ennek megvannak a néprajzi vonatkozásai. Tehát lábbal. Ez ilyen egyszerű. Na most ez őt nem érdekli. Itt azért ez konfliktusforrás, mert ez ügyben én is egy ilyen merev jogász álláspontot képviselek: tehát, ha kézzel, akkor szabadrúgás. Na most ő erre fittyet hány. Az is érthető, hogy ilyenkor nem azt mondja, hogy kézzel hozzá lehet érni - mert ezt nem mondhatja -, hanem azt mondja, hogy nem volt henc. Nagyon szűklátókörű volna az a megjegyzés, hogy azt mondjuk, csal. Ugye, ez nevetséges volna? Én nem is így  látom. Inkább látok egy embert, aki az egészet fogja fel, akit nem gyeplőznek ezek a kisszerű dolgok. Se az, hogy csapattárs, se az, hogy szabályok... hanem egyszerűen felfogja azt a világot, azt a kis udvart, sőt, hát mint látjuk, ki is terjeszti azt a szemben lévő, amúgy Volga nevű szállodára. Ebből nem tudom, érdemes-e politikai következtetéseket levonni. Talán messzire vezetne, de hát maga Lujos is messzire vezet...

A Szecska fölött koratavasszal már nem teljesen összefüggő a pára. A játékosok feje csak alkalmanként bukkan elő, többnyire a legrosszabb helyen, karnyújtásnyira. A Széchenyi fürdő így pirkadat után, napfölkelte előtt sajátos jelenség. Körül az eggyel korábbi századforduló díszlete. Habos torta vakolatból. Az épület hüllő testéről reménytelenül pattogzó sárga festék. A gyógy- és melegvíz káváján sakkozók kapaszkodnak a tábla peremébe, lépéseket vitatnak, kibicek vízbefojtása vetődik föl az indulatok habos taraján. Európa legtöbb nevű játékosa a hevesi gyepen még Ventiként mutatkozik be (Maczky Levente). A főváros szívében, a kisképző csapatában lesz a legendás Lujos. Ma már Kő Pálként a pályát medencére váltotta. Víz, labda nélkül. A hat hossz és a kétszeri szaunázás különös ernyedtségével leereszti pilláit, és merengve mondja:

- Esterházy jól futballozott, ezt így el lehet mondani. Viszont nála szemtelenebb focistát még életemben nem láttam. Amikor érezte, hogy most aztán elsodorhatják, vagy elszedhetik tőle a labdát, akkor minden ősi grundfocis eszközt bevetett. Ismert minden trükköt. Rálépett a lábfejedre, térddel belerúgott a combodba - szaknyelven ez az elefántpuszi -, de belecsípett az oldaladba, egy láthatatlan mozdulattal fellökött, a legváratlanabb pillanatban lerántotta a trikódat, visszahúzott. De mindezt olyan utánozhatatlan bájjal, kedvesen tette, hogy nem lehetett rá haragudni, hiszen mindig gólt akart rúgni. Rúgott is elég szép számmal, hiszen ő nemcsak profi író, de profi futballista is... - Na, gyere, Pityukám, veressük meg a nyakunkat egy kicsikét a vízzel. Látod egyáltalán? Megy a vízsugár? El ne tévedj a ködben.

- Az egész focizás valahogy úgy kezdődött - partra vetett állapotban, lebegve folytatódik (vagy elkezdődik végre) a Kő Pál-féle történet -, hogy Czakó Gáborral találkoztam egyszer, és ő kérdezte, hogy nincs-e kedvem lejárni egy kis örömfocira. Az akkori életem ezt megengedte, szabadúszó voltam, hetente egyszer lejutottunk a Huba utcába. Ott emlékezetem szerint volt egy vendéglátóipari szakközépiskola, és annak a salakos udvarán tudtunk focizni. Czakó Gábor ott lakott abban az utcában, ő szervezte ezt a csapatot. Télen tornateremben, jobb időben az udvaron játszottunk. Ez egy olyan jellegű bérbe adott terület volt, ahol valamilyen ellenszolgáltatást kellett nyújtanunk. Talán közülünk néhányan előadást tartottak, író-olvasó találkozón vettek részt, vagy egyszerűen ott tanított Czakó Gabi. Tehát voltak kapcsolatai. Én is adtam egyszer valami szobrot, kisplasztikát vagy érmet. Mi is honorálni igyekeztünk ezt a dolgot, mert kellett nekünk ez a jó kis hely. - Lujos emlékezik, jó hallgatni.

- Foci után beültünk az Üstökösbe, ott a Kassák Lajos utcán. Az Üstökös egy kicsi helyes étterem, ahol egy nagyon testes hölgy zongorázott régi kuplékat. Mindig meg is rendeltük nála a dalokat, vagy éppen a csendet, amikor a fiatalabb írókat a szerkesztő urak meghallgatták. Elhozták egy-egy írásukat, felolvasták, és azt megbeszélték. Futball közben a focira figyel az ember, de a zuhanyozás, az öltöző vagy az Üstökösben elfogyasztott bableves közben előkerült az irodalom, vagy előkerültek a közéletnek azok a dolgai, amelyek mindenkit foglalkoztattak. Mindenki keményen elmondta a maga véleményét. Leginkább arra emlékszem, hogy akkor még Garaczi Lacika egy fiatal, vékony fiúcska volt és elhozta az egyik írását a mesternek, Esterházynak. Garaczi egyébként vékony és csontos testalkata ellenére iszonyúan kemény focista volt, nem volt érdemes vele összecsapni. Fölmorzsolhatatlan volt a pályán. A régiek közül Szakály Feri barátom hatalmas gólokat, mindent eldöntő gólokat volt képes rúgni. Járt még Melocco is, csak ő viszonylag ritkán találkozott a labdával. Mondta is, hogy ő kosarazott, és az egy másik játék. Mikor felé repült a labda, mindig meg akarta fogni, csak mivel pontosan tudta, hogy nem lehet, megriadt a helyzettől és inkább próbálta testével fedezni, majd szeretett volna belerúgni, de addigra már elvették tőle, úgyhogy hagyta a labdát a fenébe. De végtelenül élvezte. Valamennyien nagyon jól kifáradtunk, és remek meccsek voltak ezek. A névsor önmagában véve is izgalmas. Péterfy László a nagykendi bombázó nevet viselte. Gellért Kiss Gáborról tudni kell, hogy válogatott kézilabdázó volt, ebből fakadóan nagyon jó fizikumú focista. Vagy ott volt Zalán Tibor. Tibike. Ő úgy elfutott közöttünk, hogy csak lestünk. Leginkább egy gátfutóra emlékeztetett, de gólerős is volt. Kulin Feri, Szabados Árpi... - Kő Pál mélyebbre merül a meleg vízben és emlékeiben.

- Kulin nagyon elfoglalt volt, ritkábban találkoztam vele. Feri nem volt nagy futballista, de annyira korrekt volt a játékban, hogy mindeni szeretett vele játszani. Szóval nem rúgott utánad. Érted? Alexa Karcsi kőkemény figura, vagy hátvéd volt, vagy kapus, mert amúgy egy kicsit lusta volt. Nem szeretett annyira futni. Viszont voltak, akik futkároztak helyette is, hiszen a Kukorelly az úgy futott, hogy csak lestük. Néha le is álltam figyelni, elfelejtettem, hogy játszom, vagy egyszerűen nem kaptam labdát, az is benne volt... Kukorelly úgy félpályáról torokkal megküldte a labdát, az visszafelé pörögve szállt, és éppen a fölső kapufától tíz méterre kezdett emelkedni, tehát a jegenyefákat találta telibe, ami nem kis dolog. Reményi József Tamás nagyon jól lépkedett, a lába között éppen elfértünk, ha nagyon siettünk. Magas, nyúlánk... Be tudott vadulni és rúgta a gólokat. Én magamat gyönge közepesnek számítottam ezekhez a játékosokhoz képest. Pázmándy Anti egyedül kitett három játékost. Vagy a Kovács László - Czakó Gábor kettős! Ha nem akartam kikapni, akkor úgy senderkedtem, hogy velük legyek, mert ők irtóra értették egymást. Az igaz, hogy ezen a kispályán azért a passzolás nem volt divat. Zömmel magánjátékosok hajtották a maguk sikerét: nem szívesen vált meg senki a labdától, nagyon szerették dédelgetni a gömböt. De Czakóék a foci igazi értelmét mutatták meg. Kitűnően passzoltak, bármikor rúgtak gólokat. Három-három játékos a teremben (kinn talán többen játszottunk), aztán váltogattuk. Ha csak négyen voltunk, az kínos volt, mert nagyon hamar kifulladtunk. Volt ennek napja. Talán csütörtök. Lementünk délután, és estig fociztunk. - Nem lesz sok a meleg vízből? Ne menjünk még? (Maradunk.)

- Kell egy csapat, de én gimiben azért hagytam abba a focit, mert agyonhajtottam magam, aztán mindig kikaptunk. Inkább elmentem atletizálni. De az a csapat más volt. Ezt a csapatot nem csak az idő vagy a sérülések verték szét, inkább a rendszerváltás sodorta százfelé. Amíg egy közös ellenség volt, a hivatalos hatalom, addig nem volt semmi baj. A többpártrendszer alakulásakor az érzelmek is szétszaladtak, az indulatok is elszabadultak. Én mégis úgy gondolok rájuk ma is - sajnos, egyik barátunk meg is halt azóta, Szakály Ferenc, a történész -, mint a legszebb időkre, a barátokra szokás. Nem tudok belemenni ilyen csínyekbe, hogy ez most ilyen párti, az most olyan párti. Nekem ez a múltunk, a fiatalságunk, ez egy csapatba terelt minket. Nem tudok átmenni az utca másik oldalára, hanem úgy gondolom, hogy az, ha másféleképpen gondolkodik valamelyikük, az egy dolog, de ami összeköt minket, az mindennél fontosabb. Engem senki sem bántott meg, és remélem, én sem bántottam meg soha senkit közülük. Ami pedig a pályán történik, az egészen más dolog. Kilenc óra, menjünk öltözködni, aztán vár a hentes és Krisztike, a boltos. Elviszel?

Szabados ez alkalommal a lelátón. Alattunk teljes verőfényben az Andrássy út, a Képzőművészeti Főiskola (már egyetem) kapuján kifelé szállingóznak a növendékek. A mester, úgy is mint rektor, igazán jó fizikai állapotban. Láthatóan egy kilót sem szedett föl az eltelt évek alatt. Derűs, szelíd, de dinamikus, ápolt fehér szakállába rejti szavait. Onnan szűri. Nincs bíró, aki dumálásért megróná. Mentegetőzik: el kell szívnom egy cigit, de a rektoriban nem vagyok hajlandó dohányozni. Oda bármikor bárki bejöhet. Na gyere, elnyomtam, beszélhetünk...

- Ezen a csütörtökön fociztam utoljára. Milyen nap van ma? Hétfő. Na. Most is játszom minden héten... Akikkel viszont a Huba utcába lejártam focizni, azok régebben is szerettek focizni, csak korábban máshol játszottak. Összesodródtunk hála istennek. Én nem is az elsők között voltam, akik ebbe a Huba utcai csapatba belecsöppentek. Már Melloccoékkal, Kodolányiékkal nem is találkoztam, mert cserélődött a csapat. A Mozgó Világ akkor kapott életre, és akkor jöttek le sokan. Czakó, Esterházy, Mányoki, szóval egy baráti kör, akiket a munka is összehozott, és a fiatalabbak, mint a Kukorelly. Kovács Laci, aki bíró volt, s akit mind a mai napig nagyon kedvelek, nagyon tiszta embernek tartok, Czakónak a barátja volt, vagy talán sógora is. Ha nem volt ki a csapat, akkor Czakó Gabi Bence fia is beállt játszani, szólt neki az apja, hogy jöjjön le. Értelmiségiek voltunk valamennyien, de nemcsak művészek, jogász, történész és mindenféle más foglalatosság. Mint minden játék, ez is megmutatja az embert, és ez nagyon szórakoztató. Ismerjük egymást egy kicsit, bizonyos helyzetekben találkozunk, s aztán más oldalunkról is megmutatkozunk a felszabadult játékban. Kiderül néhány dolog.

Szabados meze most is makulátlan. Hófehérre emlékeztet minden, ami hozzá tartozik. Az idősebb játékosokat éppen most köszönti az intézmény vezetőjeként, mert pontosan tudja, nem szabad elfeledkezni az öregfiúkról. Az egykori csatársor, a nagy játékosok: Kokas, Sváby, Vigh, Rozanits, Raszler, Kő... összevont születésnap a képzőművészeknek. Még az olyan fiataloknak is jut belőle, mint Kocsis, Kőnig Robi. A kapun túlról még idehallatszik az ünneplés.

- Esterházyt véletlenül sem szeretném megbántani, de volt egy alapos - nem tudom másképp mondani -, egy striciség benne. Nagyon jó játékos volt, mert kellett ez a csibészség ahhoz, hogy váratlanul lépjen közbe, vagy induljon el, ez adta a mozgékonyságát és a kiszámíthatatlanságát a pályán. Volt, hogy szántszándékkal csinált valami disznóságot és aztán egy nagyon, nevetett rajta, és mi sem tudtuk megállni röhögés nélkül a dolgot. Ez egy játékstílus volt nála. Borzasztóan stabil volt, igazságérzetében is vitathatatlan a már emlegetett Kovács Laci, aki büntetőbíró. Mindig nagyon pontosan, nagy felelősségtudattal döntött a pályán is. Neki nem volt sem jobb, sem rosszabb napja. Czakó Gabi is mindig megfontolt volt, próbálta átlátni a helyzetet, szinte elemezni a lehetőségeket, nem akarom azt mondani, hogy néha már öregurasan játszott, hiszen akkor még fiatalabb volt. Ezeket az igen finom heccelődéseket a pályán mindig kiéleztük, a személyiségjegyek még karakterisztikusabban megjelentek. Szakály Feri például olyan volt, mint a beton, róla csak lepattanni lehetett, s ez a nagydarab ember kiváló labdaérzékkel rendelkezett. Ha meg tudtad kerülni, szerencséd volt, mert elég nehezen fordult meg.

Szabados nem nyúl a pohárhoz, a győztes meccsek után is mértéktartó, de nem udvariatlan. Okos játékos, nemcsak a szabályokat tudja, van emberismerete, öltözői és pályarutinja is. Pszichológusa lehetne bármely csapatnak.

- Az öltözőben még csak a magánjellegű beszélgetések voltak jellemzőek, ketten öltöztek vagy vetkőztek egymás mellett, nyilván Czakó meg Esterházy az irodalom körüli dolgokba bújtak bele már ekkor is. De megvolt a maga területe mindenkinek. Viszont voltak olyan közös dolgok, amire odakaptuk a fejünket. Kocsmázásnál sem ültünk le kétszer egyformán, de tudni lehetett, hogy kik vannak érdeklődésük szerint párban. Természetesen például Esterházy a lap munkatársaként nem érdeklődött annyira a lap belső dolgai iránt, de azért tudomása volt arról, ha történt valami. Azt nem lehet mondani, hogy valami nagy hivatalosság vagy világrengető ügyek éppen itt kerültek volna terítékre, de egy-egy fontos dolog szóba jöhetett akár alkalmilag is a fehér asztal vagy az öltöző környékén. Jó vagy rossz. éveink lettek volna ezek? Talán szerencsés alkat vagyok, a velem történt rossz dolgokból is megpróbálom kivenni azokat az elemeket, amiknek valami haszna, tanulsága van. Ezért nem tudom azt mondani, hogy azok jobb vagy rosszabb éveim voltak, mert mindig próbálom ezeket a dolgokat hasznosítani - na, ez így túl praktikus volna -, de azt merem mondani, hogy nem sajnálom, amit megéltem. Még egy hátfájás is fontos lehet valamilyen szempontból. Az ember megtanulja a testének a tehetetlenségét, megtanulja azt a feltétlen nélkülözhetetlen mozgást, ami az élethez mégis elengedhetetlen. Hihetetlenül különböző alkatú emberek voltak együtt a Mozgóba, a Mozgó Világ szerkesztőségében. Különbözőek voltak ők a fociban is, de ott nagy összetartó erő a játék. Homogénebb volt a focicsapat. Persze a vérremenő szövetség megvolt a folyóiratnál, olyan mértékben, hogy máig remélem, nem volt közöttünk besúgó, hogy tudtuk, miért fontos ez a lap nekünk. Tudom, hogy a rendszerváltást követően nagyon sokfelé tartottak ezek az emberek, de én hálás vagyok a sorsnak, hogy mindegyikükkel együttműködhettem. Nagyon tanulságos volt, hogy lehet tisztességesen, minden alantas érdek nélkül értelmiségi létet élni és összetartozni. Ilyen szempontból a Mozgó Világ életem legnagyobb tanulsága volt, az biztos. A foci pedig maga a pihenés. Nem mindegy ám, hogy a barátaiddal focizol vagy az ellenségeiddel. Volt ebben valami utánozhatatlanul kedves heccelődés, minden komolyan vehető küzdelem mellett, mert persze mindegyik csapat győzni akart. Ha jól kikaptál is, hőböröghettél az öltözőben, hogy csak azért nyertetek, mert hagytuk. A másik, hogy olvastuk őket. Minden fontos volt, amit a másik írt. Számon tartottuk egymás teljesítményét. És amit én ma nagyon hiányolok az irodalomból, hogy akkoriban nagyon jól átlátható volt a kortárs magyar irodalom. Új Írás, Kortárs, ÉS, Mozgó, Alföld, Tiszatáj, és akkor az ember tudta, mi történik. Vagy azért olvastál el valamit, mert lelkendeztek a társak, vagy azért, mert fanyalogtak. De elolvastad, mi történik. Ma szinte követhetetlenek a folyamatok. Azt sem tudom, hány folyóirat van. Persze, mióta a Főiskolán dolgozom, alig olvasok, már teljesen lehülyültem. Tíz-tizenöt ember véleményét is megismerhetted a magadé mellett. A beszélgetések mindennaposak voltak. Ahogy a foci is. Már nem kéne fociznom, de nem tudom abbahagyni.

Szabados nem a közönségnek játszik. Magának. Tanáros tudatossággal, a mester eltökéltségével, mégis szenvedélyesen. De Kukorellyvel már nehezebb. Vidékre igazolt a belvárosból, hetek óta birkózik könyvtárával és holmijaival. És akkor még ott a gyep. Először érezheti át, hogy kertje van. Tőle szokatlan módon késik egy kicsit a találkozóról, és még szokatlanabb módon mentegetőzik. Ám ahogy a foci szóba kerül, belelendül, a játékos tűz föllobog benne.

- Én később keveredtem oda, mert elég sokáig, huszonnyolc-huszonkilenc éves koromig ilyen író-elvonókúrán voltam körülbelül öt évig. Amikor úgy döntöttem egy pillanatban, hogy író leszek, elmentem a Mozgó Világ szerkesztőségébe, meg máshová is, de akkor ott keddenként voltak nyitott órák, és ez fantasztikusan érdekes volt, hogy az ember megismerkedett akárkivel. Szó szót követett és a Mányoki, aki szintén lelkes futballista volt - szép, rövid, görbe lábaival és hatalmas ballábas lövéseivel - azt találta mondani, hogy fociznak. S akkor kezdtem el én is járni. A legjobb emlékeim engem már az elektromos pályához kötnek, ott tényleg együtt játszottam olyan emberekkel, akik talán ma már nem biztos, hogy szóba állnának egymással, amit én egyébként szívből sajnálok, és nem is értem ezt a dolgot, mert miért is ne lehetne egymással szóba állni, különös tekintettel az élet rövidségére. - Elmélázhatnánk a kérdésen, de ez teljesen felesleges. Kukorelly folytatja.

- Elég sokat írtam a fociról mint az élet metaforájáról, ami ebben a minőségében eléggé jól is működik. Magam is visszakaptam valamit a játékból. Aztán ott van maga a személyiség a pályán. Ott nem lehet mellébeszélni, nem lehet csalni, mert csak önfeledten lehet játszani. Ha az ember reflektáltan akar jelen lenni, magyarán: mindenre figyel, arra is, hogy mit csinál, akkor pont azzal a másodperccel később fog a labdához érni, ami döntő lehet. Másrészt a pályán az egyéniség eléggé kijön. Tudnék mesélni. Rosszindulatú történeteim garmadája vár elmesélésre. Ne tartsam vissza magam? Jó. - Ismerős érzés, ismerős helyzet. Valami dézsávü nevezetű izé.

- Fentebb már említett Esterházy briliáns technikával bíró játékos. Megáll elöl és üvölt, hogy mért nem adjátok már a labdát, a mindenségit! Nem jön hátra, viszont édesen, szinte aranyosan intézi el egy másodperc alatt a dolgot, ha nincs játék, odamegy hozzád, akivel az előbb még anyázott, hátba vág, és pillanatokon belül már nincs harag. Azonkívül úgy odateszi a lábát, ahogyan kell. Nekem is odatette, nem is egyszer, eléggé fájdalmas dolog. Nyilván Czakó Gábor nem fog megharagudni, ha róla nem a briliáns technikai tudás jut eszembe. Ő hallatlanul korrekten, és végig az utolsó másodpercig szívvel-lélekkel ott volt a pályán, és küzdött, és mondta, és viccelődött, tehát nagyon kellemes játszótárs. A Kulin rendkívül szórakoztató ember, különben őt már gyermekkoromtól ismertem, mert a Szent István telepen, ahol nekünk víkendházunk volt, és ahová most kiköltöztem, mi ott már serdülő korunkban együtt fociztunk. Nekik ott volt házuk. Ott ő volt a nagyfiú, én meg a kisfiú. Mindig olyan hajtós játékos volt, lefutotta az ellenfeleket, küzdött keményen. Nem mondanám ügyesnek, de ő volt a nagyobb, tehát érvényesült. Amikor már én is fölnőttem, akkor már kijött a különbség. Zalán nagyon jól focizik, és talán nem bántódik meg, de úgy futballozik, mint amilyen az életben. Picit mintha meg lenne sértődve, érzékeny, viszont nagyon ügyes. Lehet mondani technikásnak. De kimondottan technikás, mondjuk Esterházy. Hozzá képest mindenki kevésnek mutatkozott. - Némi kései elismerés Kukorelly hangjában.

- Még mielőtt beléptem volna, kiléptem az irodalomból. Reménytelennek tartottam magamat, s amikor elkezdtünk focizni, akkor ők már kötettel bíró játékosok voltak, én meg egy senki, itt-ott megjelent néhány verssel. De tök barátságosan fogadtak, úgy is mondhatnám, hogy bevettek a csapatba. Focizni meg viszonylag tudtam, így nem mondhatnám, hogy ne szerettek volna. A megközelítés rendjében való leülés a kocsmában - az Esterházyhoz való viszonyulás rendjében -, ez egyszerűen nem igaz. Én legalábbis nem így éltem meg, nem érzetem hierarchiákat, politikai értelemben pedig nem voltak kitapintható ellentétek. Mindez ma már hihetetlen, ma már nagyon is látható, ott egyáltalán nem tűnt föl. Ilyen értelemben nem is létezett. Vagy teljesen naiv voltam, és nagyon szeretnék ma is naiv lenni vagy az maradni. Jórészt az ellentétek mondvacsinált ellentétek. Vagyis az ellentétek csinálják saját magukat, tehát ha te elkezdesz ellentétekben gondolkodni, akkor te kvázi építed az ellentéteket. És már olyan elemeket is beépítesz a magad világszemléletébe, amik másoktól levetett holmik. Lehet persze, hogy akkor is kialakultak már hierarchiák, és én ezt mindössze azért nem érzékeltem, mert túl fiatal voltam a játékban és a lapban is. Kulin volt a főszerkesztő, tehát neki kellett volna valamifajta középpontnak lennie, de ezt meg aztán végképp nem tapasztaltam. Baráti volt a viszony és kész. Általában is vonatkozik a futballra, hogy a főszerkesztő is fölrúgható, ez a játék ezért szép. Például egy esztendeig voltam Berlinben, ott egy ilyen freizeit csapatban játszottam, egy ilyen utolsó vagy utolsó előtti ligás csapatban, ahol mindenféle társadalmi osztály képviseltette magát. Volt ott alkotmányjogásztól kezdve kelet berlini munkanélküliig, magyar ösztöndíjasig mindenki. A pályán a társadalmi hierarchia teljesen eltűnt, és akik nem tudják, mi a futball, mert kimaradt az életükből, csak azok számára kell elmondanom, hogy ez a játékok csodája. A pályán egy egészen más hierarchia épült. Ha az Esterházy jó volt a pályán, márpedig jó volt, akkor jó helyzetben érezhette magát a csapatban, ebből a szempontból talán én sem voltam utolsó figura. A kocsmában pedig minden szóba került, a cserebogarak halhatatlanságától az irodalmon át a politikáig. Leülni utána a fűbe vagy a sörözőben, azok az órák legalább annyit érnek, mint maga a játék. És ez nekem hiányzik is. Annyiban megvan ez nekem, hogy én a volt egyetemi csoporttársaimmal, még a Mozgó előtti időkből, ma is focizok.

A profik is abbahagyják egyszer, és elkezdenek teniszezni. Én is mindig arra gondolok, hogy már váltanom kellene. De nem hagyom abba, mert jólesik, sőt, nem bírom ki nélküle. Kovács Péter, a festő, remek futballista, de abbahagyta, mert állandóan előjöttek a sérülései, és azt mondta Esterházy is, hogy neki már elég volt. Ezeket nagyon sajnálom, és rettegek attól, hogy egyszer majd abba kell hagynom. Csak, ugye, ha már minden tagja fáj az embernek, akkor be kell látnia, hogy vége. De most még nem fáj semmim. A sport egy olyan dolog, hogy én, vagy az én csapatom, le akar győzni téged, vagy a te csapatodat. Ebben semmi rossz nincsen. Verseny van és ez a verseny normálisan, a fair play szabályai szerint működik. Ezekben a meccsekben az a csodálatos, hogy nincs bíró. Tehát minden felelősség a játékosoké, és te figyelsz magadra, és azonnal jelzed, ha kezeztél vagy kirúgtad, nem állsz le vitatkozni, ki dobja be. Ha van egy bíró, vége a fair play-nak, mert onnantól kezdve rá van ruházva a felelősség, hogy ő döntse el. Az egész élet így működik. Versengés a világ, az irodalomban is létezik bizonyos verseny, még ha nem is olyan explicit módon, mint a sportban. De jó dolog a versenyláz, és a versenyérzés kihoz belőled olyan dolgokat, amiről magad sem gondoltad volna, hogy benned van. Én nagyon híve vagyok a versenynek, de az abszolút tiszta versenynek.

Vissza a tetejére