Passz

1961-ben történt a Netherhall Gardens 13. számú ház előtt, Londonban, London ama ritka kerületeinek egyikében, a város szívében, ahol lejtős utcák találhatók, dombok, és tó, és fák, vagyis Hampsteadben, ahol ugyanúgy keveredett szegénység és gazdagság, fért meg egymás mellett luxusvilla és bérház, bozótos grund ápolt parkban folytatódott, ugyanúgy, mint a Tabánban, Budán, a Gellérthegy oldalán, s a leomlott kőfalak, ha a közeliikbe léptünk, ugyanolyan orrba szúróan éles szagot leheltek, mint a vizeletszagú, sötét bunkerek, a Naphegy alatt. Mintha el sem utaztunk volna. De persze elutaztunk. Elutaztunk Angliába, apánkat kinevezték az MTI londoni tudósítójának.

De nem is a ház előtt történt, nem az utcán, hanem bent, a ház kertjében. A háznak neve is volt, „Szilfa Villának” („Elm Tree House”) nevezték, a kerítés téglafalán is ott díszelgett ez a név a házszám mellett, nyilván azért, mert a ház udvarán ősi szilfa állt, ami már akkor is ott volt, amikor a házat építeni kezdték, és mi ketten a bátyámmal ez alatt a szilfa alatt fociztunk. A csöndes utca meredek, szabálytalan, néhol szögletes, néhol lágyan hajló S-betűt írt le, és az autók is, amikből bizonyos típusokat gondosan megszámoltunk hazafelé, mintha örökre leparkoltak volna, némák voltak, csöndesek. Nem az egész kertben fociztunk, hanem a fenti szinten, az utcával egyvonalban, az egyedüli helyen, ahol nem volt szabad játszanunk. Volt egy lenti rész is, ami a ház mögé vezetett, oda téglalépcsőkön lehetett lemenni, ez zegzugosabb volt és szükségképp titokzatosabb, mint a fönti, kemény szögesdrót-huzalok elhajlításával lehetett átmászni a szomszéd kertbe, karcolások árán. Ott lent többnyire szeszélyes húgommal játszottam és szőke barátnőjével, Catherine-nel, amit csak parancsoltak, fent viszont a bátyámmal és egy lángvörös hajú szeplős angol ikerpárral, vagy a szénfekete indiai testvérekkel, velük vadultunk, ahogy illik, első vérig, térdig érő angol rövidnadrágban, és térd alatt visszatekert vastag zokniban, ám nem tartott soká a viháncolás, mert a négy másik lakó rendszerint följelentett minket a háztulajdonosnál, és ilyenkor hetekig nem mehettünk ki a kertbe, fura csönd honolt a hatalmas fák alatt

Hogy igazi tulajdonosa van a háznak, élő ember, akinek neve is van (Mr. Haberfeld), aki időnként megjelenik, vagy üzen vagy levelet ír, nos, ez számomra akkora élmény volt, filozófiai mélységű, mintha mégiscsak volna Isten, ez a máskülönben megfoghatatlan valami, egy ténylegesen létező háztulajdonos, ama ház két lábon járó tulajdonosa, amiben én lakom, fürdök, reggelizem, olvasok, és amelyiknek olyan szép, kőfaragásos ablakai vannak és sötét, faburkolatos lépcsőháza, és sajátos illata, ennek a háznak tu-laj-do-no-sa van, aki vízmerítéses levélpapíron részesíti feddésben édesanyámat gyermekei pimaszsága vagy randalírozása miatt, ez számomra pont olyan volt, mintha a Valóságnak, mint olyannak, lehetne tulajdonosa, hiszen a birtoklásról csupán egészen zavaros képzeteim alakulhattak ki otthon, mikor eszméltem, az ötvenes években, ahol semmi sem volt a miénk, és állítólag minden, a ruháimat is idegen országból küldték, vagy örököltem, azóta is úgy vagyok vele, hogy csak azt a ruhát viselem szívesen, amit már hordtak előttem, és a Valóság nem volt más, mint egy barátságos emeletes ház Hampsteadben, benne a napfényes lakás, a fürdőszobából egyenesen a kertbe lehet kilépni, de a konyhából is, és minden reggel ott áll két üveg tej a hűvös lépcsőn, hajnalban jön egy biciklis férfi, aki csak azért jön, hogy a tejet a lépcsőre helyezze, és a lakásban van nappali meg külön hálószobák, a telefonszáma pedig: HAM 5098, és mindez egyetlen emberé, ezen el kellett töprengenem. A lépcsőház sötét illata olyan volt akkor nekem, mint később a katolikus templomok hideg gyertya- és füstölőillata, és amikor egyszer behívtak a szomszédba, ahol egy zsidó család lakott, hogy meggyújtsam a hétkarú gyertyatartóban a gyertyákat, akkor úgy néztem erre a nagyon vallásos népségre, mint akik a megfelelő helyen imádják az istent.

Mintha aznap a hó is lehullott volna, hetven év óta az első hó, mondták, Londonban soha sem esik a hó, csak az eső, de ha teszek egy kis erőfeszítést és jobban belegondolok, rájövök, hogy emlékeimbe a hó csupán a régi fekete-fehér képek miatt szüremlik az emlékeimbe, hull, borít el vastagon mindent, és összekeveredik a futball emlékével, a szürke fényképek miatt, amelyeken ott látható a hetven éve először lehullott hó csodája. Tíz-tizenöt évenként kerülnek elő ezek a fotók, hol teljes megdöbbenést, hol őszinte csodálkozást, hol pedig, igen, mert ez is előfordul, a szívnek is talányos közönyt vagy gyomorlüktetést kiváltva: nos, ezeken a képeken jól látható, ahogyan a testvéreimmel hógolyózunk, a hetven éve először leesett hóban, arcunk friss, mint az őszibarack, amelyet megcsípett a hajnali fagy, és játékosan fenyegetjük egymást vagy a képek készítőjét, lassan megőrülő apánkat, a negyvenéves férfit, aki már száztíz kilósra hízott, és akinek valahány tudósítása a papírkosárban landolt Budán, a Naphegyen, fenyegetjük őt és egymást a hógolyóval, és egyáltalán élvezzük az életet, élvezzük azt, hogy vagyunk, hogy hetven éve először esett le a hó.

Na, de miért fociztunk volna a hóban? Nem volt szokásunk a hóban focizni. És ha belegondolok, és a labda után nézek, amit éppen elpasszoltam... látom, ahogyan gurul, gurul, és nem látok sehol havat... csak kavicsot és füvet, és lila téglafalat, amin lazán vibrál a fény, csillog tavasziasan... Mint mondtam, ketten fociztunk, így hát nem sok értelme volt azt a labdát elpasszolni. A kert nem volt alkalmas futballozásra, de ez nem zavart bennünket. A kert, ahonnan anyánk az ablakon kihajolva hívott be ebédelni, mert a földszinten laktunk, vagy nyújtott ki marcipánkockákat egy kés hegyén, erre odaszaladtunk, mint a kis állatkák, mert rászoktatott minket a marcipánra, amit időnként, rejtett tartalékaiból előhalászott, mert ő is imádta a marcipánt, de nemcsak a marcipánt, a raviolit is, a hirtelen sült karajt tükörtojással, a narancsot, a gránátalmát, a mogyorós-mazsolás Cadbury csokoládét, az ananászt, a ringlit és a tűzforró, túl édes, vastag sűrített tejjel teli teát, olajbogyót, minden ízt, amivel a hazáját elhagyó, a hazáját a semmivel felváltó ember pótolni próbál egy pótolhatatlan veszteséget, a halvát, a hagymás sós heringet, az avokádót, és amikor dél lett, egyszerűen kihajolt az ablakon és hívott minket ebédelni, a szalonba, ahol a nemzeti lóversenyt néztünk vasárnap délelőtt a tévén, vagy a sztepptáncosokat, vagy Popeyt, ahol a nagy családi ebédelések folytak az ovális asztal körül, apám nyakleveseivel tarkítva, melyek főleg a bátyámra záporoztak, értelmetlenül, ok nélkül és váratlanul csapott le, mint a villám, láthatatlan ellenfeleivel hadakozva, persze nagyon is tényleges pofonok zuhantak, az sem volt ritka, hogy már csatolta le az övét, hogy azzal folytassa - abban a kertben nem voltak virágok, igazi angolkert volt, csak egy félkörív alakú kavicsos út vezetett az utcai kapuktól az oszlopos tornácig, és volt angol gyep, angolosan rendetlen nyírt bokrok, és hatalmas, fekete törzsű fák, és az az összetéveszthetetlen hűvösség szállongott benne, amit csak Londonban érez az ember.

Ketten voltunk, egy szombat délután, a bátyám meg én, ketten futballoztunk, ami, ha az ember belegondol, mindig egy kicsit problémás, mert ha az egyik fél sokkal gyorsabb, erősebb, ügyesebb, mint a másik - én nyolc voltam, a bátyám tíz, tehát elég kiegyenlítetlenek voltak az erőviszonyok, ez a helyzet, s én amúgy sem voltam különösképpen rámenős, ő viszont igen, én alig voltam érdekelt a győzelemben, ő viszont igen -, akkor nem beszélhetünk igazából játékról, inkább csak egy monotonon ismétlődő mintázatról: bátyám megszerzi tőlem a labdát, vagyis leszerel, és a kapuig vezeti, ott finoman bepöccinti, majd én elfutok a labdáért, visszahozom, óvatosan elindulok, elérek körülbelül a pálya közepéig, de talán addig sem, ekkor a bátyám, aki adott egy kis előnyt, két lépéssel odaér hozzám, és én hiába forgolódom, hiába lépek a labdára, hiába húzom hátra, ő leszerel, pedig nem valami nagy focista, egyszerűen csak az erejével szerel le, vagy azzal, hogy addig rugdossa a labdát, amíg le nem pattan a lábamról, és elindul a kapum felé, két-három rúgással maga előtt terelve a labdát, megint begurítja, viccesen, én szaladok a labdáért, futnom kell érte, újra indítok, most aprókat rugdosva próbálok a labdával áttörni a bátyámon, de már megint ott magasodik előttem, akármerre fordulok, ott áll, egymás kivörösödő arcába lihegünk, érzem, érzem, hogy most fogja elvenni tőlem, és akkor fogom magam, és elrúgom a labdát, bele a semmibe, nézem, ahogy a labda belefúrja magát a semmibe, aztán megáll a fűben vagy egy bokor tövében, „ez most mi volt?”, kérdezi a bátyám, teljes joggal, „passzoltam, mért nem lehet passzolni?”, mondom gyorsan, szépen csengő, magabiztos hangon, „hogy-hogy passzoltál, kinek passzoltál?”, kérdezi dühösen, „nézd, a futball az csapatjáték és én passzoltam”, „na ne viccelj”, „mit csinál a focista ha már majdnem elveszik tőle a labdát, és valaki jobb helyzetben van mondjuk a pálya közepén vagy a kapu előtt, akkor fogja magát és passzol annak a másiknak”, „értem, de itt nincs másik, itt csak mi ketten vagyunk”, „én viszont passzoltam”, mondtam, „különben elvetted volna tőlem a labdát, én pedig az utolsó pillanatban, mielőtt elvetted volna, passzoltam”, „ez nem passz”, „de passz”, „de kinek passzoltál”, „mondjuk magamnak”, „akkor menj el érte”, „de kiment, szerintem most bedobás van, és akkor te mész érte, mert én rúgtam ki”, „nincs bedobás, menj érte”, „mért, mi van?”, „elrúgtad a labdát, menj érte”, és akkor, mivel már ki is fújtam magam, elfutottam a labda után és visszahoztam, „tessék, itt van”, és kezdődött újra az egész kínlódás, ez az egyenlőtlen küzdelem, már nyolc null volt az eredmény, tizenkét gólig mentünk, megint ott volt a teljes kilátástalanság, és akkor, egy pillanatban, épp mielőtt a bátyám megint leszerelt volna, már egészen leszorított a pályáról, akkor fogtam magam, hátrahúztam a lasztit, megpördültem a tengelyem körül és egy hatalmasat rúgtam a labdába, teljes erőből, bele a semmibe, láttam, ahogy lassan fölemelkedik, mint egy repülőgép, amikor behúzza a kerekeit és szállni kezd, hallatlanul pontos passz volt, lassan átrepült a kerítésen, eltűnt a nagy semmiben, ekkor kezdtem érzékelni azt is, hogy van semmi, Semmi, csapattársam, szép volt, valami csörömpölt, vagy csak úgy hallottuk, mintha csörömpölt volna, a bátyám szemüvege hirtelen olyan ferdén állt az orrán, és úgy nézett rám, tehetetlen dühvel, mint egy őrültre.

Álltunk ott, zihálva még, egymás arcába bámulva, a bátyám arcán annak az embernek a keserűsége, akitől jogos győzelmét veszik el, a szája kinyílt, éreztem, hogy mennyire utál, ahogy csak testvér tud utálni testvért - és akkor a labda, egy barátságos kiáltás kíséretében, a semmiből gyönyörűen visszaszállt.

Vissza a tetejére