Körmendi Lajos világra nyíló provinciája

Az értelmiségi létezés feltétele a csend. Ám legalább ennyire a zajos együttlét, a vita, az eszmecsere. Egyedül lehetsz egy világváros nyüzsgő szellemi epicentrumában, és benépesítheted a legteljesebb egyedüllétet. A kisvárosban - kellő elszántság híján – mégis könnyen elfogyhat a levegő. S a légüres térben csak ideig-óráig segít a könyv, a televízió, a világháló.

Karcagon a szépen rendezett főtér tíz perc alatt körüljárható. A kisváros sem széles olvasótábort, sem módos mecenatúrát nem kínálhat. De igaz lehet mindez az egész régióra, a megyére is. A szellemi szerveződések alól, amelyek Körmendi Lajos nevéhez kötődtek, egyre-másra kifut a talaj. A Jászkun Krónika előfizetőit fölvásárolta a versenytárs napilap, a folyóirat-kísérletek, a könyvkiadói vállalkozások támogatás híján kifulladtak. Ám az újrakezdés képessége is jellemző értelmiségi magatartás...

- Valóságos ez a magány, vagy csak hatásos közírói fordulat, esetleg üres feltételezés?

(Régóta ismerjük egymást, de ritkán találkozunk. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb - talán egy kiállítási megnyitó forgatagában - elhagytuk. Lajos készült rá, nem is lepi meg a kérdés. Kényelmesen elhelyezkedik. Az alattunk lévő lakásban éppen takarítanak, a bosszantó zajokat nehezen zárjuk ki a társalgásból. Nyugodt hangon, tempósan, szinte indulatok nélkül válaszol. Asztmája miatt befelé is figyelve, önfegyelemmel él. Nem tudok szabadulni a benne is jelen lévő játékos érzéstől: Buddha nyugalma ereszkedik közénk. Egy alföldi Buddháé. Ám az a bizonyos derű valahol a szobor felszíne, a kő alatt rejtőzködik. De van.)

- Lehet, hogy messziről magánynak látszik itteni életem, de ez nem így van. Ezen a szép tájon, ebben a kedves kisvárosban mindig rendkívül sok tehetséges ember született és nőtt fel. Nem szeretném, ha önigazolásnak tűnne, de Karcag és a Nagykunság nagyon sokat adott a magyar kultúrának, mi több, az egyetemes műveltségnek. ( Nem bírja ki. Nekikezd a fölsorolásnak, nyilván nem először...)

- Azt gondolom, hogyha csak a karcagiak közül megemlítek néhány meghatározó nevet, akkor méltó tablót rajzolhatok. Carceus Márton XVII. századi orvosdoktor, Kováts Mihály, az amerikai függetlenségi háború hőse, Kátay Gábor orvos, gyógyszerész a XIX. században, a modern magyar orvosi irodalom megindítója, az orvostársadalom egyik megszervezője, vagy a XX. századból, mondjuk, Györffy István néprajztudós, Németh Gyula turkológus, Gaál László iranista, Mándoky Kongur István turkológus. Olyan jeles személyiségei a magyar kultúrának, akiket semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az a jellegzetes keleti érdeklődés, ami ezeket az embereket jellemezte, egy sajátos karaktert ad és adott a városnak, ami megkülönböztethetővé teszi minden más magyar településtől. Talán ennek is köszönhető, hogy Karcagnak az elmúlt években rendkívül jó kapcsolatai alakultak ki Kazakisztánnal. A kazak rokonnép, a kunoknak testvérnépe, kipcsak török, mint mi. Ez a sajátos vonás - legalábbis úgy gondolom -, a város szellemi életében is kiütközik. Én nem vagyok egyedül. Itt most is igen-igen sok tehetséges ember él. Vannak közöttük képzőművészek, országos hírű is, például a Munkácsy-díjas szobrász, Györfi Sándor. Nagyon sok a népművész, népi iparművész. Mindenki ismeri méltán világhírű fazekasunknak, Kántor Sándornak a nevét. Az ő tanítványai ma is élnek és dolgoznak Karcagon. Igen magas színvonalú fazekas-kultúrát ápolnak és teremtenek nap, mint nap újjá. De élnek itt írók, újságírók is. Rendkívül színes zenei élet alakult ki a városban a rendszerváltozás óta. Hihetetlen sikereket arat a Karcagi Szimfonikus Zenekar Budapesten, Kecskeméten, Debrecenben és máshol. Tehát egy meglehetősen pezsgő szellemi életű városban élek, amihez a magam módján szeretnék valami keveset hozzátenni. Szóltál a folyóirat-kísérletekről. Valóban, a kilencvenes évek első felében Szolnokon a Jászkunság című folyóiratot szerkesztettem. Ez nyitott volt az irodalomra éppúgy, mint a tudományra, az ismeretterjesztésre. Kilenc könyvünk jelent meg néhány esztendő alatt. Országos, sőt nemzetközi figyelmet keltők is. Buharaj Ravil tatár költőnek a magyar nyelven írott Vadszonettek koszorúja című verseskönyve azóta Londonban, négynyelvű kiadásban is megjelent. Sarusi Mihály Vagabundkorzó című regényének itthon volt jelentős visszhangja. Aztán a folyóirat 1995-ben megszűnt az lenni, ami volt. Az 1994-es választások után fölálló új megyei vezetés úgy gondolta, hogy egy tudományos és ismeretterjesztő profilú folyóiratot kíván támogatni a jövőben, így az íróknak, költőknek, irodalomtörténészeknek nem maradt helye ennél a lapnál. Az űrt, amely a döntés után támadt, a megyében élő alkotók próbálták áthidalni. Jenei Gyula költő, aki Szolnokon él, de korábban Karcagon is lakott, összehozott egy folyóiratot, amely Eső címen előbb a Parnasszus mellékleteként, majd önállóan kezdte élni életét. Ezt a kiadványt jelentős részben a megyében élő, illetve innen elszármazott írók, költők töltik meg tartalommal. Biztató, hogy színvonalas, országos érdeklődésre is számot tartó, jelentős szellemi erőket fölvonultató periodikát sikerült létrehozni. A másik lehetőség a közlésre, a Karcag című folyóirat, aminek pénzhiány miatt évente egy száma jelenik meg. Ez pedig a Karcagon élő, innen elszármazott, elsősorban irodalommal foglalkozó alkotóknak kíván műhelye lenni, de egyéb művészeteknek, így a képzőművészetnek vagy a zenének is teret adunk a lapban. Ezt az A/4-es nagyságú, száz oldalas folyóiratot úgy sikerült megtölteni egyáltalán nem szégyelleni való tartalommal, hogy közben a bőség zavarával küszködtünk. És a lapban szereplők korántsem fedik le teljesen a lehetséges szerzői kört.

- Folyóiratokról, kiadványokról beszélünk, de tudjuk, hogy az úgynevezett irodalmi élet több is, kevesebb is ennél. Egy szerkesztőség lehet műhely, bár az egyszemélyes szerkesztőség meglehetősen sajátos műhely, hiszen neked kell összeszedned, neked kell megbeszélned, gondoznod mindent. De úgy gondolom - nem leszólva Karcagot -, csak a múltból, a hagyományokból, a társművészetek mégoly gazdag kínálatából egy író nem táplálkozhat. Az írónak élményekre van szüksége. Az írónak közönségre és kritikára van szüksége. Társakra. Akkor is társakra, ha egyedül dolgozik.

- Nem vagyok társtalan, már csak azért sem, mert a technika korában élünk. Előfordult, hogy a telefaxomon este hét órakor Kantonból jött üzenet, fél nyolckor Washingtonból, s alig olvastuk el, érkezett egy Londonból is. Éppen itt volt nálunk egy barátom, aki el sem akarta hinni, micsoda hírforgalom zajlik Karcagon egy kis lakásban. (Lajos erre érzékelhetően büszke.) Ezt nem nevezhetjük elzártságnak. Az irodalmi életben is sokakkal megértem magam, többekkel barátságban vagyok. Igaz, az irodalmi szalonokat, ha léteznek egyáltalán, messze elkerülöm, az írói összejövetelektől is távol maradok. Lehet, furcsán hangzik, de nem szívesen megyek ilyen társaságba. Talán mert nem szeretnék kiábrándulni azokból, akiknek az írásait szeretem. Személyiség és mű ugyanis időnként távol eshet egymástól.

- Kik hatottak rád? Mert amikor az ember elkezd írni, s először körvonalazódik benne egy novella, vagy bármilyen írás ötlete, óhatatlanul mintákat keres. Ha az első Mikszáth-, Bródy Sándor- vagy akár Ady-, Krúdy-kötetet elővesszük, kellő figyelemmel föl lehet fedezni az írói előképeket.

- Tizennyolc évesen kezdtem írni. Akkoriban szolid avantgárd hatás ért, talán, mert azt tiltott dolognak éreztem, ám nem lenne helyes túlbecsülni. Egyáltalán, olyan átütő, erősen befolyásoló élmény sem akkor, sem később nem ért. De volt, amikor megfogott egy-egy szerző. Mondjuk, Juhász Ferencnek a Tékozló ország, vagy a Harc a fehér báránnyal című kötetei elgondolkodtattak. Újra kellett értelmeznem mindazt, amit addig a költészetről hittem. De tekintsük múló rosszullétnek csupán. (Röviden fölnevet, legyint.) Ami viszont visszatérő, és talán életre szóló minta lehetett, gyermekkoromból ered: Arany János. Lenyűgöz az a hihetetlen nyelvi gazdagság, a magyar nyelvnek, az életnek az a finom ismerete, ami a munkáiból árad. Az nagyon korán megfogott. Ma is őt becsülöm legtöbbre. Arany János nyelve, lírája az, ami rám valóságosan is hatott. Másfelől, „maradandó károsodást nem szenvedtem”, amikor egy-egy életmű kiemelkedő darabjai elém kerültek.

- Tizennyolc éves voltál, amikor írásra adtad a fejed. Mit szólt a környezeted, hogy itt egy kölyök, aki talán le sem érettségizett még, és ilyen bizonytalan dologba fog. Mert a célszerű karcagi világban a kultúrának Lehet, hogy van becsülete, de azért nagyon is földközeli, higgadt ez a világ.

- Igazad van, józan. Nem lila, és nem ködös. Hogy mit szóltak hozzá, hogy elkezdtem írni? Örültek, mert éppen kórházban voltam és azt mondták, jobb, ha lekötöm magam valamivel. Pontosan így fogalmaztak. Végül tartósnak bizonyult ez az elfoglaltságom, de évekig csak magamnak írtam. Sőt, abba is hagytam az írást. Huszonöt évesen kezdtem újra, de akkor már meg is jelentem. 1971-ben Kontrasztok címmel a Napjaink folyóiratban jelent meg egy versem, de ekkoriban még csak szórványosan jelentkeztem. A Forrásban, itt-ott. Később a Mozgó Világ adta meg a műhely élményét. Az ottani társak voltak azok, akikkel azonosulni tudtam. Az előttem járó nemzedékekkel nem nagyon kerestem a kapcsolatot.

- Mivel Magyarországon Mozgó Világból is többféle volt, el kellene igazítanod bennünket, melyikről beszélsz?

- A Kulin Ferenc főszerkesztése idején betiltottról. A hetvenes évek legvégén, a nyolcvanasok legelején vált számomra igazi műhely ez a lap, amikor Kulin, Alexa Károly, Mányoki Endre, Szabados Árpád és mások voltak a szerkesztőségben. Akkor „elkövettem”, hogy bementem a szerkesztőségbe, személyesen találkoztam a munkatársakkal, de sem előtte, sem utána más szerkesztőségbe nem jártam. (Belegondol és helyesbít.) Egy kezemen meg tudom számlálni, hogy hol, s mikor. De oda szívesen mentem, összebarátkoztam emberekkel. Ott kerültem kapcsolatba Tar Sándorral, aki Debrecenben él, Sarusi Mihállyal, aki Békéscsabán, ott ismertem meg Nagy Gáspárt, Zalán Tibort...

- Beállítottál, szóltál, telefonáltál? Nem volt akkoriban könnyű egy szerkesztőségbe benyitni. Óvatoskodásodat, ellenérzéseidet is le kellett gyűrni, de a szerkesztőket őrző falakat is...

- Kéziratot küldtem, amit elfogadtak és közöltek. Aztán újabbat küldtem és ismét elfogadták. Így alapozódott meg a kapcsolat, közben levélváltások oda-vissza. Egy alkalommal megkérdezték, írnék-e sorozatot a Mozgóba. Izgatott a feladat, elvállaltam. Ebből született a Boldog emberek. A második a sorban, mert az első, a Barbaricum című verseskötet 1980 végén, 1981 elején jelent meg. Otthon éreztem magam a Mozgó Világnál. Betoppantam a Bertalan Lajos utcába, és szívesen fogadtak.

- Azt mondtad, hogy tizennyolc éves korodban a kórházban, jobb híján került toll és papír a kezed ügyébe. És Arany Jánost említetted. A kérdés adott: hol van Arany stiláris nyoma a költészetedben, a prózádban akár? A betegség, mint motívum, fontossá vált-e egyáltalán?

- Nincs nyoma, mert nem érdekel. A kórházban azért írtam, hogy elüssem az időt, ne unatkozzam. Meg talán egy szemrevaló nővérke miatt, akinek tetszeni szerettem volna azáltal, hogy szépeket írok... Amit akkor írtam, azt egyik ismerősöm, az itteni könyvtár akkori vezetője, elküldte Kolozsvári Grandpierre Emilnek, aki azt írta vissza, tehetséges munka, küldjek még tíz ilyet és bemutat az Új írásban. Hogy miért éppen hozzá került a kéziratom, ne kérdezd, nem tudom. Biztosan őt ismerte a könyvtáros. No, én erre azonnal abbahagytam az írást. Úgy éreztem, hogy nem vagyok fölkészülve, sokat kell még olvasnom, tanulnom, tájékozódnom...

-Hol tanultál? Karcagon?

- Az általános iskolát Kunhegyesen kezdtem, mert apámat odahelyezték. 1957-ig laktunk ott. Apám a Vízgépészeti Vállalatnál volt vízmester. Ötvenhétben, ötödikes koromban jöttünk haza Karcagra, a szülővárosomba. Aztán tizennégy éves koromban fogalmam sem volt, hová, merre menjek, mi akarok lenni. A szüleim viszont úgy gondolták, hogyha a nagyapám meg a testvére, meg apám és a testvérei az úgynevezett vizes szakmában boldogultak, akkor nyilván én is fogok. Békéscsabára adtak az Út-, Híd- és Vízműépítési Technikumba. Fogalmam sem volt, hova kerülök, de hamar megtudtam, és akkortól szívből utáltam az iskolát. Ugyanis humán  beállítottságú voltam. Négyéves koromban magamtól tanultam meg írni és olvasni. Tízéves koromban Móriczot, Mikszáth regényeit bújtam. Túl voltam egészen kicsi gyerekként a népmeséken, az indián történeteken, Vernén. Korán a kezembe került Dickens. A betűhöz ennyire vonzódó gyereknek büntetés volt egy műszaki középiskola, ahol fölösleges függeléknek tekintették az irodalmat. Az útépítéstantól a statikáig, a szilárdságtanon keresztül a földméréstanig mindenféle szörnyűséget kellett tanulni, ami nyilván komoly és fontos dolog, de engem nem érdekelt. Nekem abszurdnak tűnt, hogy ott vagyok. Megmondom őszintén, nehezen érettségiztem le. Kitűnő bizonyítvánnyal kerültem oda, elsőben még négyes voltam, de aztán egyre lejjebb adtam, nem is törtem magam, kiütést kaptam az egésztől. A kollégiumtól is. Sarusi Miska már évek óta azt várja, hogy mikor írom meg csabai regényemet, a békéscsabai élményeimet. (Az emlékezés földeríti, egy pillanatra visszagondol, de aztán folytatja.) Hát lenne mit írni róla. Egyszer talán megírom, bár nekem az a négy év a terrorral volt egyenlő, és tízéves kitérőt jelentett az életemben. Tudniillik kettes érettségivel nem mehettem továbbtanulni. Reményem sem volt, hogy fölvegyenek bárhova. És ezután jött az olvasási korszakom, naponta aludtam vagy három órát, egyébként pedig állandóan olvastam, olvastam. Ezt viszont jól tudtam hasznosítani, amikor mégiscsak bekerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, magyar-népművelés szakra. Az egyetemet már nagyon élveztem. Szerettem a szellemét, szerettem a társakat, akikkel együtt jártam: Krasznahorkai László író, Kipke Tamás, az Új Ember főszerkesztő-helyettese, szintén író, Cser István fotós, Lőrincz Gabriella, a televízió bemondónője, és sokan mások. Becsültem az oktatóimat is, akikkel összehozott ott a sors. Szívesen hallgattam Pálmai tanár urat az irodalomról, vagy amikor bejött valakit helyettesíteni Alexa Károly, és Széchenyi Blick-jéről beszélt. Élményt volt Csűrös Miklós órája. A nyelvészettől féltem, s aztán mégis sikerélményt adott. Meghatározók voltak azok a beszélgetések, amiket a büfékben vagy a közeli kocsmákban folytattunk, akár tanárokkal is. Mondjuk, Gazda István tudománytörténésszel, de ott ismerkedtem meg Vekerdi Lászlóval, akihez fogható tudóssal, etikus emberrel azóta sem találkoztam. Néhány hete összefutottunk Kecskeméten. Megismert. Meglepett, hogy annyi hallgatója közül emlékezett rám. Találkoztam az egyetemen Mándoky Kongur Istvánnal, aki ugyancsak karcagi, nálam két évvel idősebb. Fölmentem hozzá a Belső-Ázsiai Tanszékre, a negyedik emeletre, és nagyokat beszélgettünk. Az ő társaságában mindig volt egy kazak, baskír vagy mongóliai kazak, esetleg valamilyen más keleti származású diák, tanár, Magyarországon tartózkodó távoli vendég. Bennem is élt egy erős keleti vonzalom. Egyre határozottabban érdeklődtem a kunok rokonai, s az ő irodalmuk iránt, s fordítani kezdtem. Sok fordításom megjelent folyóiratokban, antológiákban. Van vagy két kötetre való, ami a hetvenes évek végétől gyűlt össze. Együtt dolgoztunk Mándoky Kongurral. Fölmentem a lakására, és éjszakákon át beszélgettünk a versekről, amelyeket fordítani akartam. A különféle jelentésárnyalatokat is olyan részletesen taglalta, elmondva a szavak, a fogalmak művelődéstörténeti, néprajzi hátterét, hogy biztos alapot kaptam a fordításhoz, amire lehetett építeni.

- Ezek szerint ő nyersfordításokat készített, s te azokból dolgoztál?

- Ő ezt úgy mondta, hogy én tudok kazakul, te meg tudsz versül. Ami azért csalóka, mert ő is tudott versül. Hiteles és jó műfordító volt. S ez most végre ki is derülhetne, mert Bartha Júlia, a karcagi múzeum munkatársa összeszedett egy kötetre való anyagot a műfordításaiból. Az, hogy ilyen kultúrákat ismertetett meg velem, mint a kis török népek világa, akikről nem is tudnak semmit az emberek, igazi fölfedezés volt. Arról, hogy kazak, tatár, esetleg baskír, még csak-csak hallottak az érdeklődők, de amikor karacsáj, nogáj, karakalpak vagy kumuk, és a velük élő népek költészetéből tesz valaki elénk mutatványokat, mégiscsak felfedezés, mert azok irodalmáról a szakembereken kívül szinte senki semmit nem tud, holott rengeteg közünk van hozzájuk, a kultúrájukhoz. Végül is szövetkeztünk az ilyenfajta költészet tolmácsolására. Így fordítottam először tatár, csuvas, cseremisz népköltészetet (utóbbi egyébként egy eltörökösödött finnugor nép). De fordítottam kirgiz, baskír, kazak, kumuk és még ki tudja, hány ázsiai kisnép műköltészetéből is bőségesen.

- Neked nem egyszerűen ujjgyakorlat vagy megélhetés a költészet, hanem hátország. A keleti kötődés, a kun identitás hátországa. De térjünk vissza Karcagra. A Mozgó Világban való költői, írói helymeghatározás után mennyire lehetett zökkenőmentes a pályád? Hiszen előtte kerülő utakon botladoztál. Esztétikai, alkotás-lélektani értetemben is meg keltet találnod a helyedet.

(A kérdést komolyan veszi, mégis keveset mérlegel, azonnal válaszol.)

- Nem tudom szétválasztani magamban ezeket a dolgokat. Nem vagyok külön lírikus, külön prózaíró, műfordító, esetleg publicista. Számomra ez sohasem volt gond. Mindig izgatott egyfajta problémakör, ami aztán valamilyen műfaj keretein belül akart megszületni. Vagy talán a megírandó téma nem is volt alkalmas másra, csak arra, amiben testet öltött. Prózát szinte mindig írok, az nyilván a műfaj sajátja is. Verset évente egyszer vagy kétszer, olyankor viszont viszonylag sokat: ez nyilván alkaton, beállítottságon múlik. Elég kíváncsi vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak mindig új területeket bejárni. Versekkel indultam, de szinte azonnal szociográfiákkal folytattam, majd novellákkal, kisregénnyel, aztán műfordítással, kritikával, esszé-igényű dolgokkal. Ez nem azt jelenti, hogy ez vagy az vagyok. Vagyok, aki vagyok, aztán hol ebben, hol abban a műfajban gondolok végig egy-egy jelenséget. A keleti érdeklődésem, azt hiszem, teljesen természetes. Az ember, ha önmagára kíváncsi, az elődeire kíváncsi. Ha az őseimről akarok többet tudni, vissza kell mennem a füves pusztákon nomád állattartást folytató katonanépekhez, akik feltehetően az őseim rokonai. Ez történhet a szó valóságos értelmében, amikor elutazom azokra a területekre, és történhet szellemi értelemben. Mind a kettőt próbálom gyakorolni, hiszen jártam Kazakisztánban és Tatársztánban, Mongóliában, Kínában, tehát eljutottam olyan területekre, ahol úgy gondoltam, közelebb juthatok annak megértéséhez, ki is vagyok én.

- A novelláidban, verseidben ez a stiláris keletiség nem köszön vissza. Az imént azt kellett mondanom, hogy Arany János-i kötődésed sem közvetlenül mutatható ki.

- Arany János azért fölfedezhető. Áttételesen jelen van. Ahogy, mondjuk, a népet szemlélem, ahogyan a földközeli nyelvet a posztmodernnel ellentétben beviszem a prózámba olykor, ha szükségét látom, az Arany János-i minta. Ugyanígy a keleti érdeklődésem is jelen van, főleg a versekben. Egy teljes kötetet írtam például az imént említett keleti útjaimról, Kurgán címmel. De a műfordítások révén is jelen van, mert a kelet felé való tájékozódás most visszatért, visszaérkezett kiindulási helyére, a Nagykunságba. A nyolcvanas, kilencvenes években ellátogattam Közép-Ázsiába és Belső-Ázsiába valóságosan is, szellemi értelemben is, de rajtuk keresztül is a Nagykunság érdekel igazán, a szülőföldem. Itt is ugyanazokat a keleti jegyeket találom, ezekkel találkozom, amikor a karcagi határban járok, bár nem is kell kimenni, egyszerűen csak előveszek egy, a kunhalmok neveit elemző nyelvészeti tanulmányt, ránézek például erre a névre, hogy Kormánycsok, ami egy kunhalom Karcag határában, s akkor rögtön ott vagyok a messzi múltban, mert ez azt jelenti, hogy áldozóhely. Íme egy szó, amely évezredekre visszavisz, maga a kunhalom pedig itt van mellettem, ahol élek, elérhető közelségben. Ez a világmindenség, amely persze egy mikrokozmosz, de mégis teljesség. Egy ismeretlen, fölfedezésre váró föld, amelyet, úgy gondolom, meg kell ismerni, s ebben talán nekem is van feladatom. Éppen ezért mostanában egy esszéregényben próbálok egyfajta szellemi utazást tenni a Nagykunságban. Azon a Nagykunságon, amit a mai magyar irodalmi életben fehér foltnak tekintenek, ahogyan az egész Jász-Nagykun-Szolnok megyére is így pillantanak manapság. Nincs itt semmi, nem volt semmi, semmi olyasmi, amire az irodalmi közéletben érdemes odafigyelni. De tudom, hogy ez így nem igaz. Hihetetlenül gazdag ez a jelenlét, a táj szellemi múltja, tükröződése a magyar kultúrtörténetben, lírában, prózában. Már több mint két éve foglalkozom ezzel a témával, megírtam több száz oldalnyit, de sokkal többet lehetne, kellene, mert ahogy az ember kinyit egy ajtót, újabbakat és újabbakat találhatunk mögötte, mindig akad új felfedezni való, és az ajtók mögötti világról ma édeskeveset tudunk. Az itt élők s az irodalommal foglalkozók is. Önismeretünkhöz talán hozzátesz valamit, ha megjelenik (Kipcsakisztán címmel - magyar megfelelője Kunország lenne) ez a könyv.

- Ne legyünk hálátlanok. Az önismerethez hozzátartozik a család is, amely a te úgynevezett magányodat oldja, otthonosságodat vagy éppen feladataidat is megteremti.

- A család nélkülözhetetlen, de elődeim is izgatnak. Vajon kiket „folytatok” én? Néhány esztendeje keresni kezdtem őseimet. A kutatásban 1689-ig jutottam. Tartok tőle, hogy korábbi időkig visszatekinteni már lehetetlen, mert a hódoltság idejében elpusztultak a források. Később is megtépázták a dokumentumokat, de addig még nagyjából összerakható a kép. A családom Mezőtúrról származik, még a múlt század közepén is ott élt.

- Mezőtúr a maga több évtizedes elhagyatottságában, átgondolatlan újkori város fejlesztéseivel, megtépázott középületeiben is egy igazán hangulatos mezőváros. Folyójával, vizeivel, ligeteivel, a Szép Ernő által koptatott iskolapaddal sajátos hangulatú település.

- Mezőtúr nagyon szeretne a Nagykunság része lenni, de sajnos, nem az. (Kajánkodik, aztán szelíden feloldja.) Mi is szegényebbek vagyunk nélküle. Az én dédnagyapám, Körmendy Sándor még ott élt, de a magyarországi folyószabályozásokkal, vízrendezésekkel együtt vándorolt. Nagyapám már Gyulán született, ő is odament, ahová a kötelesség hívta, így apám Délvidéken, Karlován látta meg a napvilágot. Aztán Karcagra költözött nagyapám. Édesanyám családja egészen más világ, semmi köze nincs a Nagykunsághoz. Ők svábok voltak, s szüleim véletlennek köszönhették a házasságukat, miszerint az anyai nagyapámat Karcagra nevezték ki főmolnárnak. Lauer Jakabnak hívták, s Katalinnak a lányát, aki édesanyám lett. Megőrizték a sváb nevüket. Én azt gondolom, hogy egy ilyen sváb-kun rokonítás nem rossz keverék. Sok jó tulajdonsága van mindkét népnek. Illetve talán azt a nyakasságot, ami a kunokra jellemző, valamelyest oldotta a sváb beütés. Az a dolgosság pedig, ami a svábokra jellemző, jót tett, amikor bizonyos értelemben a munka iránti elkötelezettséget örököltem. Mindig szerettem dolgozni, utálom a szabadságot, a semmittevést, mert kizökkent megszokott életemből. Mármint a vakációs szabadságot nem bírom, az egyéb szabadságra nagyon is kiéheztem. Bizonyítéka lehet ennek néhány III/3-as ügynöki jelentés, amelyet itt tartok az asztalomon, s amelyben engem is szorgalmasan emlegetnek, bár ezek még nem rólam, hanem egy barátomról, Cs. Kovács Karcsiról szólnak, én csak föltűnök itt-ott. Elképesztő, hogy miket láttak fontosnak a minket megfigyelők, s hogy mibe kapaszkodtak bele emberek, hogy hírt adjanak rólunk. A jelentés mindenesetre jelzi, hogy akkoriban is volt szellemi élet Karcagon, és nem éppen a kor hivatalosságai által elvárt. Izgalmas, tartalmas, emlékezetes esteket rendeztünk akkoriban a klasszikus Mozgó Világnak, az Alföldnek. Éppen arról szól ez a följegyzés, amikor itt volt Kiss Tamás, Márkus Béla, Aczél Géza, Tar Sándor és Mészáros Sándor, s hogy micsoda „istenkáromló” dolgok hangzottak el a beszélgetésben. Határon túli magyar irodalomról, közéletről, hatalmi viszonyokról... De igazad van, térjünk vissza a családhoz! Fontos hátországom ez nekem. A feleségem igen józan foglalkozást választott, könyvelőként egy iskola gazdasági ügyeit intézi. Kell is a komolysága az én szabadabb és kiszámíthatatlanabb mesterségem mellé. Két gyermekünk van, Julianna és Lajos. A fiam a Telefax a Megváltónak című könyvben úgy szerepel, mint IV. Louis, azért, mert ő a negyedik a sorban, aki ezt a nevet viseli. A lányom pedig ötödik Júlia a családi névsorban. Ugye, nem kell bizonygatnom, hogy fontosak nekem? (A délelőtt csöndes lakásban a tárgyak is az ott élőkről beszélnek. Lajos a szomszédos kislakást megvásárolva, a magáéval összenyitva, végre berendezhetett egy zugot, egy dolgozószobát, s tágasabb lett a gyerekek mozgástere is. Élvezettel vezet körül. Addig kávé fő, pihenünk, hogy befejezhessük a beszélgetést.)

- Ha én némi fővárosi nagyképűséggel azt feltételeztem, hogy Te egyedül vagy itt, akkor most mégiscsak vissza kell kanyarodni ehhez az ostobasághoz, a szónak abban az értelmében, hogy: mintha illegalitásban lenne az életműved. Nem „nagy kiadóknál” jelensz meg, nem kerülsz be a könyvterjesztés országos hálózatába, könyveidet nem találom a könyvesboltokban, nincs a könyvtárakban, műveid megjelenésére nem reagál a kritika. Legalább mi csináljunk most egy hozzávetőlegesen pontos leltárt.

- Először a Barbaricum című verseskötetem jelent meg, ezt már említettük. Négy évre rá a Boldog emberek, amely szociográfiákat tartalmaz. 1987-ben került az olvasókhoz a Művész Pista huszonegye, két kisregény a Magvető gondozásában. Ezek mind fővárosi kiadónál jöttek. S aztán a rendszerváltozással és a vele kapcsolatos nagy felfordulásban, a könyves szakma is szétesett. Azt hiszem, meg tudnék jelenni fővárosi kiadónál, ugyanúgy, mint eddig. Én is oka lehetek, hogy nem így történik. De amikor azt mondják egy budapesti kiadónál, hogy megjelentetik a könyvemet, ha szerzek hozzá néhány százezer forintot! Akkor nem lenne akadálya. (Ismét a megszokott iróniával operál.) Én meg úgy gondoltam, inkább megjelentetem a töredékéért, és nem az ő nyereségüket gyarapítom. Ezért alapítottam meg a Barbaricum Könyvműhelyet Karcagon. Eddig huszonöt könyvet adtunk ki.

- Ebből mennyi a tiéd?

- Nem is tudom. Talán hat. Kéznél voltam, ennek tudható be, hogy itt jelentek meg a könyveim. Ha került olyan kiadó, amelyik noszogatott, mint a Felsőmagyarország, akkor oda is adtam. Hogyha tovább nézzük a sort, a Művész Pista után a Gyökeres állat című verseskönyv következett, majd Telefax a Megváltónak. Ezt a naplóregényt szeretem a legjobban. Talán, mert a fiamról írtam, vagyis inkább a családunkról, de középpontban a fiunkkal, aki hallatlanul színes egyéniség, s ennél fogva volt mit megírnom. Aztán megjelentek az Édesem, ma oly fanyar vagyok versei, utána a novelláskötetem, a Vad játékok, végén egy hangjátékkal. A puszta fiai címűben kazak műköltészetet fordítottam, a Magánkrónikák novellás, majd a már említett Kurgán című következett. Később jött az Öt perc az élet, prózákkal, majd Az én Karcagom. Utóbbi Bod

László festőművész világjárását és hazatalálását mutatja be. A Robinson az árokpartonban irodalmi riportjaimat, a Dátumversekben pedig harminc esztendő lírai naplójának valamiért asztalfiókban maradt darabjait gyűjtöttem egybe. Nem tudom, felsoroltam-e mindet, de itt van az asztalomon a tizenhatodik kötet, a korrektúráját csinálom éppen...

- Akkor semmi kielégületlenség? A Barbaricum névben érzek valami dacot, szembeszegülést. Amiből kitűnik, hogy mi itt igenis csinálunk valamit. Magyarán, azt mondod, hogy a világ közepe Karcag.

- Az én számomra. (Minden indulat nélkül, nagyon határozott.) Senkitől nem várom, hogy ugyanígy gondolkozzék erről. De azt vallom, hogy a világ közepe nem Budapest. Az, hogy ekkora vízfej alakult ki ebben az országban, szellemi értelemben is, az történelmi következmény és tény, de nem ösztönöz engem arra, hogy szedjem a sátorfámat és költözzek Pestre, mert ott vannak a folyóiratok, a könyvkiadók, a média, és minden, ami fontos lehet egy író számára. Én azt hiszem, az irodalom az nem az érvényesülésről szól. Az irodalom vállalás. Feladat, amelyet az ember önmagának szab, és hogyha, mondjuk, én nem vállalom ezt a feladatot, ami a szülőföldemmel kapcsolatos, akkor ki vállalja? Ez a világ, ami itt van Karcagon és a Nagykunságban, mennyivel érdektelenebb, mint a budapesti? Mitől korszerűbb az, és mitől korszerűtlen ez? Miért ne tudhatnám mindazt, amit a fővárosiak tudnak, és miért kellene nekik tudni azt, amit én tudok itt? Ők egészen bizonyosan nem azzal a szemmel néznek itt körül, mint én. Úgy gondolom, nem lehet a dolgokat úgy fölosztani, hogy valami fővárosi, ezért magasabb rendű, vagy hogy attól minőség. Ott is annyi gyenge író van, meg gyanús alak! Attól, hogy valami például debreceni vagy karcagi, netán kecskeméti, még lehet értékes, lehet jó, ahogyan lehet rossz is. Az ember, ha ír, képességei szerint igyekszik jót írni. Hogy aztán ezt mennyire ismerik, mennyire értékelik, másodlagos kérdés. Fontos lenne, hogy szélesebb körben ismerjék a vidéken termő irodalmat. A belterjesség éppúgy lehet fővárosi jelenség, mint vidéki. Megjelenik valami, amit a beavatottak ünnepelnek, az erre szakosodók, akik egymásból pünkösdi királyokat csinálnak. Akik ízlésdiktatúrát vezetnek adott szerkesztőség és könyvkiadó élén. Az az ő világuk. De jöjjön el az illető Karcagra, Kisújszállásra, jöjjön Debrecenbe, és néhány, az irodalom iránt megátalkodottan érdeklődő emberen kívül a kutya nem tud róluk semmit. Egyébként kell róluk tudni. Minden törekvésnek helye van a magyar szellemi életben, annak is, amit történetesen nem kedvelek. De ugyanezt a türelmet és érdeklődést elvárom a más ízlésűektől is. Az, hogy egy-két belvárosi falka nem akar az emberről tudomást venni, nem engem minősít. Attól még Tar Sándor is van, Sarusi Mihály is van, Buda Ferenc is van, meg a többi vidéken élő és alkotó ember is van, s egyáltalán nem alábbvaló alakjai a magyar irodalomnak, mint azok, akiket naponta mutogatnak a tévében, vagy akikről naponta írogatnak az újságban. Múló dicsőség az övéké. Jönnek majd más idők, s azok másokat emelnek fel. Ha tükörbe nézek, azt kell mondanom, nem várom az ilyesfajta felemelkedést, nem keresem a falkát, ahol az én ugatásom a leghangosabb. Ez a befelé fordulás is gyermekkorom óta Arany Jánostól ellesett ideálom. Azt hiszem, valóban tudatosan élek így (ilyen értelemben magányosan) Karcagon, kerülve a kizárólag érdekből született szövetségeket. Ebben erősített Kiss Tamás is, aki itt született Kisújszálláson, s akit nagyon szeretek. Ma Debrecenben él. Az az erkölcs, ami szerint ő tette és teszi a dolgát, s ami szerint Arany is viselkedett, számomra, vagy ha úgy tetszik, egy vidéki ember számára, vonzó. De ez a vidéki helyhatározó. Földrajzi, és nem szellemi megjelölés. Olvasok. Jelen vagyok. Ami lényeges, azt úgy is megtudom, amit pedig nem, az hátha nem is fontos.