A népmese több az irodalomnál

Beszélgetés Lázár Ervinnel

 

- A meseíró miben különbözik a többi prózaírótól?

- Szerintem semmiben.

- Mi az a semmi?

- Azt szoktam mondani, ha valaki prózaíró lesz, az a kudarc beismerése. Azé a kudarcé, hogy nem lehetett költő. A meseíró prózaíróként is szeretne néha kicsit költővé válni. Ez lehet a különbség. Meg az, hogy a „rendes” prózaírót nem nézik le, a meseírót viszont igen, mert ez másodosztályú foglalkozásnak számít.

- Amiatt a kis költészet-többlet miatt?

- Inkább azért, mert valamikor rengeteg mesét fogyasztott a rádió, a könyvkiadás, még talán a televízió is. Sokkal többen írtak mesét a kelleténél, így színvonaltalan dolgok is megjelenhettek.

- Volt, amikor a meseírás - a műfordításhoz hasonlóan - megélhetést jelentett.

- Az más volt, amikor mondjuk Tersánszky Józsi Jenőt arra kényszerítenék a megélhetési gondok, hogy mesét írjon. A Misi Mókust azóta is játsszák a bábszínházban. Akkoriban sokan választották ezt az „apolitikus” műfajt. Ám ez nem vált hátrányára a magyar meseirodalomnak. Számos remekmű született. A probléma inkább az, hogy mindenki azt hiszi magáról, tud mesét írni. Senki nincs, aki ne ült volna egyszer legalább a gyereke, unokája mellé és ne mesélt volna. A gyerek meg nagyon élvezi az ilyesmit. S akkor azt gondolja a mesélő, miért ne írnám meg? Nehéz elmagyarázni, hogy miért. Kaptam már olyan könyveket lektorálásra, amik úgy születtek, hogy a nagymama azt mondta, a gyerekek élvezik a meséit, ő leírta, és tessék, itt van. Nekem is vannak gyerekeim, én is meséltem nekik, ám ezeket sosem írtam meg, ugyanis sajátságos, intim világba tartozó szeretet-műfajok voltak, amik nem tartoznak másra. Ezért megőriztük magunknak. A mese viszont mégiscsak irodalom, s az irodalomnak megvannak a szabályai. Olyanok is, amiket meg lehet tanulni, és olyanok is, amiket nem.

- Honnan lehet tudni, mi a mese és mi a meskete?

- Vannak mesetudósok, akik számon kérik a műmeseírótól azt a mélységet, tudáskincset, amely a népmesében benne foglaltatik. Ez persze hiba, a népmese ugyanis több az irodalomnál. A gyerekeim egyszer leültettek a televízió elé, hogy ezt nézzem meg. Terminátor-egy, kettő, három? Nem tudom, mi volt. Döbbenten láttam, mennyire hasonlít a népmesére, és mégis lényeges köztük a különbség. A népmesében mindig van kapcsolat a valóságon túlival, egy magasabb szférával, ebben pedig nem ez volt.

- Lázáréknál ki mesélt otthon?

- Nem nagyon szerettem mesélni, ezért inkább a nagypapa meg az anyukájuk mesélt a gyerekeknek. De nemcsak nem szerettem, nem is tudok igazán mesélni. Az egy külön adottság, leül valaki, előad, és mindenki csüng a szaván.

- És nálatok otthon, a kis Lázár Ervinnek ki mesélt?

- Mindenki a környezetemben, mert én alsórácegrespusztai vagyok, ami ugye a világ vége volt...

- És egyben a közepe...

- Természetesen, de semmilyen technika nem volt. Rádió sem, újság nem járt, az emberek egymást szórakoztatták. Nekem mesélt anyám is, apám is, meséltek a pusztai öregasszonyok és meséltek egymásnak a fölnőttek. Csodálatos történeteket. És esetleg megengedték, hogy hallgassuk őket. Fölülmúlhatatlan történetek voltak azok. Később, idősebb fejjel azokból jöttem rá, hogyan születhettek a népballadák. Ahogy Alsórácegrespusztán beszéltek megtörtént eseményről, és ahogy lassan-lassan kiterjedt a történet, átkúszott a mesébe... A mesés elemek meg a valóság úgy támogatták egymást, hogy amikor később a gyerekkoromat akartam megírni, és sehogyan sem sikerült, egyszer csak a fejemre csaptam, öreg, nem emlékszel, hogyan meséltek a kocsisok az istállóban egymásnak? Úgy kell megírnod! Bátran átlépni a valóságból a mesébe és vissza. Így született a Csillagmajor című könyvem.

- Ezek voltak hát a legkedvesebb meséid. Nem volt drámai utánuk a műmesékkel való találkozásod?

- Műmeséket is olvastam gyerekkoromban, vadul faltam a könyveket, amikhez csak hozzájutottam iskolában, igazgató bácsinál, tisztelendő úrnál, akárhol. Tamási Áront és a meséket egyszerre kezdtem olvasni. A népmesék máig a kedvenceim.

- Legújabb köteted népmese-átírás.

- Ámi Lajos mesemondónak az Akadémiai Kiadónál megjelent, tudományosan feldolgozott háromkötetes hagyatékából, közel háromszáz meséjéből írtam át kilencet - nem is tudom, mit mondjak, néha úgy fogalmazok magamnak, hogy meseszelídítő vagyok, mesefésülgető. Ezekben a mesékben olyan dolgok szerepeltek, amik igazán nem valók gyereknek. A vaskos, népi részeket - néha nagy sajnálatomra - ki kellett hagynom. Egyébként az ilyesmi a népmesék sajátossága, mert az eredendően nem gyerekműfaj. Felnőttek mesélték egymásnak. Ezt Ámi Lajos is leírta, pontosabban elmesélte, mert írni-olvasni nem tudott. Miként a nagy mesemondók kilencven százaléka analfabéta, ő is az volt. Elmondta például, hogy katonakorában mesékkel szórakoztatták egymást, és ő a jobbakat megjegyezte. Csoda, hogy miket meg tudtak jegyezni! Amikor rájöttek, hogy van a kaszárnyában egy jó mesemondó, a tisztfeleségek megkérték az urukat, hogy azt a katonát, aki olyan szépen mesél, hozzák ki. Akkor a Lajos ott leült, és naphosszat mesélt. Ezért különböző könnyítéseket kapott. Varázslatos volt az öreg és az a világ, amit elmesélt. Azt hiszem, jól tettem, hogy foglalkoztam vele, hiszen ritka örömet találtam benne, és remélem, hogy gyerek, fölnőtt, akinek ez a könyv a kezébe jut, hasonlóan vélekedik Ámi Lajos meséiről.

- Korunk mennyire kedvez a meséknek?

- Szerintem ez a mesék ideje, mert például amiket néznek az emberek a televízióban, ezek a bárgyú marhaságok, mind tiszta mesék. Talán a népmesék ideje is eljön újra, és akkor az valahogy hat majd az irodalomra.

- Miért Dömdödömön és Bab Bercin át vezetett az út a Csillagmajorig? Miért nem a Csillagmajor gyerekkori élményeivel kezdted, és folytattad Dömdödömmel?

- Egyszerre kezdtem. Örökösen próbálkoztam a gyerekkorom leírásával, sőt a legkorábbi novelláimban éppen olyan erővel benne van az alsórácegresi világ, de nem találtam a megfelelő hangot. A mesék viszont hozzásegítettek ahhoz, hogy a már korábban is megírni próbált történetek hogyan szülessenek meg. Amik aztán vagy jók, vagy nem. Én csak azt tudom, nagyon örültem, amikor rátaláltam a formájukra.

- A gyerekek meséltek-e neked valami szépet, maradandót valaha?

- Mindig hangoztattam, hogy a gyerekektől tanultam a legtöbbet, mert odafigyeltem rájuk, és a gyerek mindig tud valami olyasmit, amit a fölnőtt már nem, mert sajátos a világlátása, és a nyelvalkotása is. A mesehőseim több mint felének a nevét ők adták, ahogy a lányom a Berzsián és Didekit és még sok minden mást. Hálás vagyok a gyerekeknek. Bárcsak sok gyerek lenne körülöttem most is! De még nincs unokám.

- Azt mondják, a művész addig művész, amíg a gyereket nem veszíti el önmagában, amíg nem válik teljesen felnőtté. Ez fokozottan igaz a meseíróra?

- Valószínűleg, mert ahogy öregszem, egyre jobban vesztem el magamból a gyermeket, egyre mogorvább leszek. Idővel kivész az emberből sok minden, kopik, érdesedik; és ez meglátszik az írásain is.

Vissza a tetejére