Globális mese

Tiszán innen, Dunán túl, nem is olyan messze Szerbiától, élt egy kis tyúkocska a hátsó udvarban. Hajnalban ébredt, szürkületkor elült, rettegett a nyesttől, örült a szép időnek és a kövér gilisztáknak, és mivel még sohasem hallott a globalizációról, azt hitte, a virágágyásnál véget ér a világ.

Hanem aztán de azonban: egyik hajnalban, mikor a kakas még alig kiáltotta el a reggelt, a kerítésre felfutott, elszáradt babszár fázósan megzördült, és egy szép, fényes babszem koppant le a tyúkocska elé. Azon íziben odaugrott, s megelőzve mindenki mást, gyors csőrvágással felkapta a ritka csemegét, és diadalmasan lenyelte. Azaz lenyelte volna, de jaj, a nagy mohóságban cigányútra szaladt a babszem, megakadt a tyúkocska torkán, se tovább, se vissza. Járt a szegény pára feje föl-le, mint a dugattyú, de hiába, csak annyit tudott kihörécselni: vizet, vizet! Ugrott, szaladt a kakaska, legalább a csőrében hozzon kortynyi vizet, de megint csak jaj: üres volt az itató. Kukorékolt hát a szerencsétlen, nagyot csapott a szárnyával, meg is riasztotta a macskát, hozzon az vizet, de bezzeg a macska csak fölugrott a kerítésoszlopra, s nekiállt nyalogatni magát. Hörögve ugrott erre a szomszéd kutya a kerítésnek, ugatta veszettül a macskát, de ettől még mindig nem került víz a tyúkocskának. Most kellett volna a gazdának fölébredni, kinézni az udvarba, de az bizony csak saját horkolásával volt elfoglalva. Szomorú a dolog, de ha meggondoljuk, ez az egész nem nagy ügy.

Fölébredt viszont a szomszédban a tudós kutató. Micsoda zenebona - gondolta, de vizet hozni bizony neki se jutott eszébe. Visszaaludni már nem tudott, csak forgolódott, és kínjában befejezetlen kísérletein kezdett el gondolkodni. És láss csudát, ebben a valószínűtlen helyzetben, kukorékolás-nyávogás-ugatás közepette nagyszerű ötlete támadt: át fogja konjugálni a restrikciós géneket a transzpozonról a patogénbe, nem kell ide vakcina! Kiugrott az ágyból, izgatottan írni kezdett, és két nap múlva be volt adva a pályázat. Nem telt bele fél év, az amerikai Howard Hughes Medical Institute kelet-európai programja keretében ösztöndíjat adott a nagyszerű ötletre, és a tudós nekiláthatott a klónozásnak. Haladtak is szépen a dolgok, a kutató pedig hamarosan felült a repülőre, hogy a Howard Hughes konferencián, Amerikában mutassa be biztató eredményeit. Tulajdonképpen még ez sem olyan nagy ügy.

Viszont a konferenciát Washingtonban tartották (tarthatták volna valahol Tennesseeben is vagy valami más reménytelen helyen, de most éppen így alakult), s bár feszített volt a program, egyik délután városnézést szerveztek, és útba ejtették a Lincoln-emlékművet. Szép, széles lépcsősor visz föl az oszlopcsarnokba, s a tudós rendesen fölmehetett meg lejöhetett volna rajta. igen ám, de a kirándulók tömegében néhány vásott kölyök a lépcsősor szélén, a tükörsima márványon csúszott le, s ennek láttán a kutatót gyerekes mámor kapta el, és mielőtt belegondolt volna, már csúszott is lefelé. Hát, ha lecsúszik a fenekén, még az sem lett volna ügy. De a szerencsétlen állva csúszott, egyre gyorsulva, kontrollálatlanul, kimeredt szemmel, felszökő rémülettel. A csúszda emelkedő vége megdobta, nyújtott testtel elrepült, és - milyen érdekesen megnyúlni látszott az idő - röptében konstatálhatta, hogy a zsivajgó iskoláshad egy törtszekundum alatt elnémul, és ötszáz szempár őrá szegeződik. Hát igen, ez már valami, de azért még az sem olyan nagy ügy, hogy egy szórakozott tudós a betonra zuhanva összetöri magát.

Hanem: szokatlanul szép volt a reggel, és Alan Greenspan úgy döntött, kiszáll a limuzinból, és a Federal Reserve Board ülésére tartva gyalog vág át a parkon, el a Lincoln-emlékmű előtt, nagyot szippant a friss reggeli levegőből, barackot nyom egy-két játszadozó kisfiú fejére. Kell ez a pár perc felelősségmentes szabadság annak, akinek a vállát a fél világ gazdasági gondja nyomja. Most is kamatlábat kell csökkenteni, mert lassul a gazdaság.

Csicseregtek a madarak, zsivajogtak a gyerekek, ment a jegybankelnök az emlékmű előtt álmos derűvel, s egyszer csak elsötétült a világ: súlyos test zuhant rá, a repülő tudós érkezett fölülről. Lett is nagy riadalom, csődület: ott feküdt a jó öreg Greenspan fájdalmas arccal, eltört a kulcscsontja meg két ujja, jött is pillanatok alatt a mentő szirénázva. A nagy zűrzavarban nem foglalkozott senki a tudóssal, aki aztán égő fülekkel és lehorzsolt térdekkel szépen eloldalgott a bokrok között.

Így történt, hogy Greenspan kórházba került, elmaradt a heti igazgatótanácsi ülés, a kamatlábat nem csökkentették, tovább zuhant a Dow Jones meg a Nasdaq, egyre lassult a gazdaság, és megszületett a döntés, hogy állami, hadiipari megrendelések szükségesek az élénkítéshez, ehhez el kell dobálni a régi fegyvereket, meg kell bombázni Szerbiát.

Telt-múlt az idő, az őszre tél jött, aztán újra kitavaszodott, és egy csípős hajnalon koppanva hullott le egy elszáradt száron fennmaradt, tavalyi babszem a baromfiudvarba. A tudós felriadt: baljós, mély morajlás jött a felhőkön túlról, bombázókötelékek húztak szerbiai bevetésre. Visszaaludni már késő volt, és a tudós kutató ágyában forgolódva arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt éppen egy ilyen hajnali órán jött az a bizonyos nagyszerű gondolat. Csak akkor nem bombázók zúgására, hanem valami baromfiudvari zenebonára ébredt. Vajon mi történhetett akkor? Elképzelte, hogy egy tyúkocska babszemet talált, bekapta, de a torkán akadt, szaladt a kakas egy korty vízért, megriasztotta a macskát ... Ha most megint ilyen kukorékolás-nyávogás-ugatás támadna, ő bizony kimenne, megnézné, mi a baj, kell-e vizet hozni.

A tavalyi tyúkocskán persze ez már mit sem segítene - régen megdöglött. Lehet, hogy a mese valamikor nem így végződött, és a tyúkocska megmenekült, de az akkor volt; ma nem olyan időket élünk.

Vissza a tetejére