A póruljárt Májki

(Esopus meséje nyomán)

Azokban a napokban egymás hajába kaptak az emberek, mert nem tudták eldönteni, hogy melyikük a legszebb. Illegtek-billegtek egymás előtt, dicsekedtek: az alacsonyak, mert olyan kis aranyosak, a langaléták, mert fölérik a villanykörtét, a soványak, mert elfúj mellettük a szél, a kövérek meg, hogy nagyobb területen barnulnak a szoláriumban (ugyanannyi óradíjért). De szépnek találták magukat a nagyfölűek, a horgasorrúak, a piszék, a szeplősök is, meg a Banda Lajos bácsi és a Herda Mari néni is, akiket pedig már évek óta csak azért tartottak, hogy a seregélyek ne szopják le a szőlőt. Egyedül szegény Májkel Dzsekszon lógatta húsos orrát félrevonulva. Hogyan is szállhatott volna be ebbe a szépséglicitbe, amikor ott minden ember fehér volt, csak ő volt fekete, pont olyan fekete, hogy este nem látszott, nappal meg mindig föltűnt. Úgyhogy éjszaka, mikor mentek haza a fehérek a kocsmából, örökösen nekimentek, nappal meg mutogattak rá, mert azt hitték, éjszaka meghaltak, és most már a pokolban vannak.

Véres veszekedésben teltek a napok, mégsem tudták eldönteni, ki a legszebb, mikor egy lány mondta, aki tusfürdőt reklámozott a kereskedelmi tévében, de különben színésznőnek készült, mondta, hogy fürödjenek meg alaposan, és úgy mérjék össze a szépségünket, tisztán. Mégiscsak más, ha nincs az ember hónyaalján mindenféle tartós izzadtságfolt, a haja pedig csillog és egyáltalán nem korpás. No itt a Banda Lajos bácsi meg a Herda Mari néni kiszálltak a versengésből, de még így is maradt egy sereg ember, aki a közeli Biccsen belevetette magát a hullámzó tengerbe. Hej, micsoda serény mosakodás támadt akkor! Fröcsöltek meg pancsoltak az emberek. A víz meg, mint a tejszínes kakaó, olyan lett: alul barna a sok kosztól, fölül meg csupa hab. Sikongattak, visítoztak, különösen akkor, mikor a láthatáron föltűntek azok a jellegzetes háromszögek, amelyeket a Cápa egy-kettőből már mindenki ismer, még a mesehősök is. Az éhes állatok elfogyasztottak néhány vidáman lubickoló versenyzőt, de még így is maradt egy seregnyi. Azok aztán kimásztak a partra, s mindahányan ott szárítkoztak a napon, csak a kis Májki dörzsölte még vadul a bőrét egy korszerű acélszálas mosogatószivaccsal. Dörzsölte, aztán ellenőrizte az eredményt a víztükörben, de bizony pont olyan fekete volt, mint mikor bement. Jaj, de elkeseredett akkor a kis Májki, olyan keserű volt a szíve, mint a Banda Lajos bácsi szája, mikor fél liter pálinka után epét böfögött. Nem is mert a többiek közé ülni a keserű ember. Külön telepedett le oldalra, bár hívogatták: „Gyere ide, na gyere már! Jó leszel te kakukktojásnak!” - és röhögtek. A kis Májki meg mondta, hogy anyátok picsája, de olyan messze volt, meg különben is csak magában mondta, így aztán a többiek nem hallották.

Ekkor jött egy tündér az erdő mélyéről, egy médiaszakember - a csiga kettőről már ismerték az emberek. A délelőtti szórakoztató hírműsorok sztárja volt. Leghíresebb riportjában például egy színésznőtől megkérdezte a nevét, az meg megmondta, hogy így hívják. Ezen aztán akkorát nevettek, hogy felszökött húsz százalékkal a nézettség. Szóval jött ez a híres tündér a csigakettőről és azt mondta, hogy majd ő kiválasztja, melyikük a legszebb, és azt megteszi rögtön királlyá, hogy ne veszekedjenek annyit a fehér emberek egymással. Jobb a békesség, nem igaz? - mondta olyan ájtatos képpel, akár egy imádkozó sáska.

Rohant akkor mindenki, hogy még szebb legyen, mint amilyen szép volt addig. Megteltek a fodrászatok, fitneszklubok, a testépítő szalonok. Ez utóbbi révén kicsit megnövekedett a versenyzők száma, mert így néhány lélek is beszállhatott a küzdelembe, egyszerűen bementek ezekbe a szalonokba, és építettek maguknak testet. Munkához jutottak a munkanélküli manikűrösök, kozmetikusok, szabók. Még egy nyíregyházi és egy ózdi szegényember harmadik gyermeke is munkát kapott. Pedikűrösök lettek, bár nem pontosan tudták, hogy ez milyen testrészre vonatkozik, csak hallották, hogy a nőgyógyászok milyen jól keresnek ezekkel a küretekkel. De a kis Májki ottmaradt a Biccsen azokkal a keserű érzésekkel a szívében, minek is menne ő, meg hová. Ott szomorkodott, mikor arra járt egy péer szakértő, és odament ehhez a szomorú emberhez:

- Hát te mért keseregsz, bent felejtettek tán a szoliban, azért?

- Nem - mondta a bús ember - én ilyen vagyok, ilyen fekete, pedig szeretnék a fehér emberek királya lenni.

- Ne szomorkodj, édes pajtásom, beajánllak egy plasztikai sebészhez, az majd elrendezi a dolgokat.

- Hogy csinál nekem fitos orrocskát, mint a fehéreknek, és karcsú arcocskát?

- Bizony.

- És kiveszi a bőrömből a feketét?

- Bizony - mondta a péeres -, már harminc fokon.

- Ejha - mondta a szomorú ember, aki innéttől már nem is volt szomorú, és csatlakozott a péer szakértőhöz, aki elvezette őt a plasztikai sebész udvarába. Az udvar és a klinika különben a Sváb-hegyen volt, s ezért meglehetősen lejtett is. De ez nem volt probléma, mert a sebész elintézte, hogy az ott élő állatoknak meg embereknek a hegy felé eső lábuk kicsit rövidebb legyen. Így aztán nem borultak le, mondjuk, persze megfordulni nem tudtak. Na, mindegy.

Teltek-múltak a napok, míglen egyszer elérkezett az időpont, amit a tündér a csigakettőről kitűzött: a királyválasztás napja. Gyülekeztek az emberek, frissen borotválva, ondolálva, dauerolva, kifestve és púderozva, de a tündér mindre csak legyintett: hát te lópofa vagy, te meg gülüszemű, te pedig púpos, jaj, neked meg elállóak a füleid. Ha téged választanálak, visszaesne a nézettségem. Már majd ott tartottak, hogy nem lesz a fehér embereknek királya, és folyik az idők végezetéig a rikács meg a veszekedés, mikor a tündér elé lépett a felújított Dzsekszon, a hajdani Dzsekszon fájv benjáminja.

- Ej, de szép! - kiáltott a tündér - Ejha. Hinnye. - aztán határozottan rámutatott a kis Májkira: „Te leszel a király, te bizony, mert te vagy a legszebb.”

A frissenszabott Májki majd kicsattant a büszkeségtől, ő a király, mert ő a legszebb. Én vagyok - mutogatott magára - én, én, én! De a fehér emberek csak rázták a fejüket, eltorzult a frissen borotvált arcuk, égnek meredtek a néhány órás hajköltemények: „Te? Te?” Aztán egymásnak: „Ez lesz? Ez? Ez a rusnya dög? Ez, aki mindig is a legrondább volt közöttünk, pluszban még néger is.”

Dühöngtek, csak úgy fröcsögött a szájvízzel frissített nyál a szájukból. És nem érték be a szavakkal, tetteket követelt a felkorbácsolt lélek. Nekiestek az új királynak, felhasították a szilikonnal töltött testrészeket, ütlegelték az arcát, és orrba nyomták vagy háromszor, és az orra megduzzadt piszkosul, mint egy kenyai királynak, olyan lett.

- Jaj, jaj - kiabált a szerencsétlenül járt fekete énekes, folyt be a szájába a vérrel kevert szilikon, de a verés még mindig nem maradt abba. Alig telt el tíz perc, és olyan lett a kis Májki, mint egy szétrúgott műbőr focilabda, amit a fukar papák vesznek gyerekeiknek a kínai piacon.

 

Tanulságok:

1. A fehér emberek mindig is rasszista állatok, és csak azért hívei a köztársaságnak, mert ők nem lehetnek királyok.

2. A négerek hiába álmodoznak a világuralomról, nemzetek fölött álló összeesküvésről, egy miépes csecsemő is lebuktatja őket.

3. Idegen péerszakérták szilikonjával ne hivalkodj, mert könnyen válik laza imázsod mázsás omázzsá!

Vissza a tetejére