Mese az akácfáról, a virágjáról és a nevéről

Történt egyszer, hogy gyerek voltam, de annyira, hogy még több csillagot láttam az égen, mint embert a földön.

Amint így éppen gyerek voltam, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az utcán vagyok. Nem tudom, hogyan történhetett, de egyik pillanatról a másikra hirtelen ott termettem. Nem hívott és nem is küldött senki, nem volt sem előzménye, nem is következett ebből semmi, még nem volt értelme, hogy ott legyek, csak éppen valahogy ott lettem. Az árok partján ültem a fűben és néztem, hogy néhány nálamnál valamivel nagyobbacska gyerek a kocsiút porában rohangál. Még csak a lényeges dolgokra figyeltem, a zöld árok és a szürke kocsiút közötti különbségre emlékszem, a délutáni napsütésre, gyerekek zsivajára és arra, hogy néha-néha a szemközti betonjárdán elhaladt egy bicikli, a kocsiúton pedig a gyerekeknek időnként abba kellett hagyni a rohangálást, hogy elengedjenek egy lovas kocsit. Azt, hogy a gyerekek rohangálás közben labdát kergettek, észre sem vettem, mert mondtam már, hogy akkor még csak a lényeges dolgokra figyeltem.

Amint ott ültem, üldögéltem az árokparton, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy gyerek kiválik a többi közül, elindul felém, és a mellettem levő fánál megáll. Pipiskedve lehúzza egyik ágát, a zöld levelek között megfog egy fehér fürtöt, letépi, szájába teszi, majd megrágja és lenyeli, miközben kezével már a következő fürtöt keresi. „Agacsi / Neked szarik a csacsi” - mondogatta, és ez ugyanúgy tetszett nekem, mint a rohangálás, a zsivaj, vagy mint a színek a délutáni napsütésben. Felálltam és adott nekem is egy fürtöt, betettem a számba szinte teljes egészében, a szárát a fogam közé szorítottam, ahogy tanította, majd a szár végét megfogva a számból kihúztam, a virágok pedig szépen a nyelvemre potyogtak, amiket a világ legtermészetesebb dolga szerint én is megettem. A rigmust annyiszor ismételgette, hogy lassanként rájöttem, amit eszek, az az agacsi, de, hogy mi a csacsi, azt akkor még mindig nem tudhattam, mert addig csak lovat láttam, és még az is titok volt előttem, hogy a csacsit egyáltalán a lóval kell összehasonlítani. Megtanultam viszont megkülönböztetni a virágot a fájától, vagyis a rigmusnak köszönhetően az egyből kettőt csináltam. Korábban is tapasztaltam már, hogy virágzik a barackfa, a szilvafa meg az almafa, de soha nem jutott eszembe, hogy a fa és a virágja között különbséget tegyek. Amióta megtanultam, hogy a fának és virágjának két külön neve van, úgy tűnt, hogy ez valójában két dolog is. Ha pedig a fa minden egyes virágjának külön neve volna, minden egyes virágot külön kellene elgondolnom. Ám, ha emberi nyelven beszélő méhecske lennék, aki minden egyes virágra rászáll, magam adnék külön nevet minden virágnak, akkor aztán volna mit tanulniuk a leendő orvosoknak és botanikusoknak a szigorlatra! Amíg mindezekről nem tudtam, az sem volt fontos számomra, hogy az alma és a barack kettő, de még az sem, hogy mindkettő gyümölcs és nem gaz vagy valami más. Mégis tudtam, mit kell megennem és mit nem.

Ahogy telt múlt az idő felcseperedtem, majd kijártam az iskolákat. Megtanultam a kettőből hármat, abból négyet, meg még többet csinálni, attól függően, hogy mikor milyen iskolába jártam. Annyira felbontottam mindent egyenletekre, molekulákra, izmusokra és szavakra, hogy ma már alig tudom összerakni a dolgokat. Túl gyakran olvastam újságot, túlságosan sokszor hallgattam a rádiót és néztem a tévét, úgy gondoltam, hogy a világ olyan, amilyennek írják, mondják vagy mutatják, és sokáig még azt is elhittem, hogy létezik jó és rossz időjárás.

***

Van a kertemben egy nagy diófa, alsó levelei szinte a földet érik. A tűző nap, a legyek és a szúnyogok elől ide szoktam elbújni, mert a diófa természetétől fogva távol tartja a meleget és a bogarakat. Csak könyvet viszek oda magammal, így a diófa alatt olvasni vagy aludni szoktam. A minap arra ébredtem, hogy az akác virágjain gondolkodom. Eszembe jutott, hogy amikor annyira gyerek voltam, hogy még több csillagot láttam az égen, mint a földön embert, nem tudtam, mi az az akácfavirág, mert csak az agacsiról hallottam. És, amikor gyerek voltam, és még nem tudtam, hogyan s miért kerültem az utcára, nem volt szükségem arra sem, hogy ismerjem az agacsi nevet, mert megenni anélkül is tudtam.

A diófa alatt félálomban az is eszembe jutott, hogy írhatnék egy mesét a szegénylegényről, aki néhány kiló diófalevél pálinkafőzőben készített párlatával elmenne a Falanszterbe szerencsét próbálni. A szegénylegény, aki akár lehetnék én is, gyomorerősítő és vérnyomáscsökkentő kapszulákat, no meg rovarriasztó krémet és hűsítő sprayt készíthetne belőle. Hogy próbát tegyen, elmenne a laboratóriumba, ahol a párlatban kimutatná a galluszsavat és az inozitot, az ellagsavat és a juglont, a csersavat és a juglandin-alkaloidát, mert bizony ezek felfedezése nélkül hiába akarna meggazdagodni, a párlatból készült termékeket nem engedélyeznék sem gyógyszernek, sem kozmetikumnak, így megvásárlásukkal nem tudnák vagyonos emberré tenni őt azok, akiknek nem adatott meg, hogy diófájuk legyen. A szegénylegény, aki a Falanszterben a fényszmog miatt még annyi csillagot se látna az égen, mint gyerekkorában, mehetne haza dolgavégezetlenül, ahol ugyanúgy addig élne, míg meg nem halna, mint a Falanszterben.

***

A napokban levelet kaptam a Kaliforniában kutatóorvosként dolgozó régi barátomtól, aki laboratóriumában másodmagával igazolta, hogy a búzacsíra-kivonat az egyik leghatásosabb rákellenes gyógyszer, és azt az Áve Mária után Ávemarnak nevezték el. Az indiánok földjéről megírta azt is, hogy meghalt gyerekkori barátjának emlékére - akivel ácskapocsból, drótból és törött kalapácsnyélből élete első tomahawkját készítette -, idén nyáron füstjelek felhasználásával performance-ot csinál közös szülőfalunkban egy négyemeletes ház tetején. Levelében segítséget kért tőlem is, hogy írjam meg, ha tudom, a 2,6-benziquinone rákellenes természetes növényi hatóanyagnak pontos füstjelét. A levelet késő éjszaka kaptam, és megírtam neki, hogy a kérdéses füstjel, lehet, hogy nem is létezik, mert ezt az anyagot az indiánok nem ismerhették, mint ahogy a robinia pseudoacaciát én is csak agacsinak vagy akácfavirágnak ismertem egész életemben. Ezután aludni mentem. Mielőtt azonban lefeküdtem volna, hirtelen, egy szempillantás alatt, eszembe jutott a mese az akácfáról, a virágjáról és a nevéről. Már csak el kellett mondani. Miután letettem a fejem a párnára, ez is megtörtént. A múlt, jelen és jövő idők folyamatos és befejezett igealakjai olyan békésen megvoltak egymással ebben a mesében, hogy el is aludtam szépen, nyugodtan.

Vissza a tetejére