1.

Hol Volt, hol Amper, volt egyszer egy királyfi, és annak három lába. Nyomban világgá is ment, de mert nem tudta, hogy hol van, soha nem talált vissza. Őrült nagy bánatában kikaparta magán a gesztenyét, és sülve-főve együtt voltak. Na, bezzeg a sárkánynak se kellett több, fölmászott egy fára, és leesett. Ahogy telt az idő, egyre jobban folyt a folyó. Ez föl is tűnt a királyfinak, de hosszúságban nem vehette föl a versenyt a folyóval. Egyik ámulatból a másikba esett, mígnem úgy megütötte magát, hogy nyoma sem maradt. Ahogy beért az erdőbe, mindjárt látta, hogy tele van fával. Gondolta, rosszul is nézne ki famentesen. Egyszer csak megbotlott egy ágban, és ettől úgy érezte, hogy tűvé tette a nadrágját. Nem kellett neki sokáig várnia, hat percen belül jobban lett. Akkor azt mondta: én, a királyfi, akinek három lába, egy élete, most meghúzom magam egy faodúban, mint egy kulacsot. Erre a faodú eltűnt, a királyfinak meg majdnem leesett az álla, és totálkáros lett. Ebben a percben megérkezett a gonosz ostoba, aki feltett három kérdést, és egyikre se tudta a választ. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, elővette a mérgezett almáját, és beleharapott. Menten bele is tört a foga, a királyfi pedig folytatta az útját, amerre csak látott. Még sötétedés előtt odaért a csodafolyóhoz, megmerítette az arcát, s ekkor szembe találta magát egy hétpróbás aranyhallal, aki, mielőtt megszólalhatott volna a víz alatt a királyfi, teljesítette három kívánságát. A királyfi ettől olyan boldog lett, hogy még ma is élne, ha meg nem hall. Csakhogy akkorát kiáltottam, hogy mind a két dobhártyája beleremegett, mint egy tokiói vízibusz. Na innen egy tapodtat se mozdulsz, királyfi, mondtam, és a homokba dugtam a fejem. Nagy volt az ijedtség, de a királyfinak hiába görbült volna meg egy haja szála, mert amúgy is göndör volt. Beesteledett, és nagy sötétség támadt. A baglyok huhogtak, mint a fába szorult féreg. A királyfi a szeme elé tette a kezét, hogy ne lássa a sötétséget. Már-már jól érezte magát, amikor egy vontatós Ifa meghozta a cementet, és a sofőr rákényszerítette a királyfit, hogy nyomban fogjon hozzá a házépítéshez. Csakhogy hiába fogott hozzá, amit felépített nappal, azt este nem látta. Amikor már a tető is készen volt, a ház végképp eltűnt, úgyhogy a királyfi magára maradt, mint a tizenkét kőműves a siratófalon.

2.

Holt szólt, hol nem szólt, szólt egyszer Bimsi, a kiszáradt hableány, aki otthon tett-vett a spájz szomszédságú konyhában, de nem talált tetvet, amiben kedvét lelné. De azért nagy öröme telt az integetős dugóhúzó-emberkében, akinek a fejével még sört is lehetett nyitni. Már éppen fölfedezte arcát a kuglófsütő tányérkában, de bele is borzongott, ahogy megtorzult az orra a közepén. Amint elfordította a fejét, azonnal meglátta a rohamos fejlődésnek indult kávéfőzőt, és elöntötte szívét a múltkori zacc. Babakenőcs legyek, ha ma ki nem rúgok a hámból, fogadkozott Bimsi, a kiszáradt hableány, és orránál fogva vezetett egy tubus nyúlhájkrémet. Nem kellett neki messzire mennie, mikor eszébe jutott, hogy én (ő) lehetek-e még aktív? Zümmögést hallott a fülével, és bele is dőlt arccal a mosogatószivacsba, ám azonnal rájött, hogy ez csak a mixer, ahogy önmagát emészti. A tányérok szép sorban álltak a szárítóban, beleakadva egy bedolgozó műanyagöntő-munkás görcsszerű finombunkóiba. Lágy még a tojás, a hajam se a régi, öt perc az nagy idő, gondolta Bimsi, a kiszáradt hableány, s úgy érezte, körmönfont kalácsot reggelizne méziziben, sarkantyús teakoktélt, rá vánkosban sült hajzselét, s végül, de nem ráadásul, megenne egy mihaszna zenebohóctortát, aminek olyan bölömbikatekercs van a közepén. Bár az előbb még nem akarta bevallani magának, de éhes volt az ő gyomra, mint egy mészárossegéd. Amikor Japánban járt, szemet szúrt neki a pálcikaevés, s itthon ropival próbálta betömni tudásának ez irányú hiányát, amit azonnal, gondolta Bimsi, a kiszáradt hableány, nem nevezhetünk hókuszpókusznak, ha áldást nem kérünk rá a mélakóros csemegéstől, akinél mindig tűzzel-vassal keresztezi útját egy szép hangzású kohóidomár. Bimsi, a kiszáradt hableány már éppen ki akart rohanni a konyhából a konyhakertbe, hogy ott lábatlankodjon két mesés kapanyesés között, amikor hirtelen megakadt a tekintete egy spájzbéli kampón. De hisz itt az előbb még egy hatoldalas szalonna lógott, nemde? Nem? Ugye? Ja? Igen? De? Miért? Hát akkor? Mi van? Csúcsteljesítmény. Nojszen, szorongott Bimsi, a kiszáradt hableány kvázi módon, ahogy csak a lába érhette a földet. Fontolóra vette e szemráncnyi csalódást, hogy ő akkor most valójában ki kicsoda? Nem lehet, hogy még annak idején, amikor cápauszonnyal udvarolt neki egy korallszirt, hogy akkoriban a víz volt éltető eleme, s mostanra, hogy kiszáradt, megváltozott lényeglátása? De bizony, kapta el a gépszíj azon nyomban, s máris a felturbózott mosogatólébe nyomta amúgy homokra szánt száraz fejét.

3.

Hol koholt, hol alkoholt, de lényegében mindegy, élt egyszer (többször nem jött össze neki) egy tőről metszett kukabúvár a visszaválthatatlan üveghegyen innen vagy túl. Ő volt a környék réme is, vele ijesztgették a megmódosult szülők a gyerekeket, ha karót vittek haza az iskolából. Bár a statisztikák alapján nem is érthetjük, hogy ilyen kevés tanár hogy tud annyi karót kiosztani, amennyivel a gyermekek hazabóklásznak. Na, de visszatérve az eredeti vakvágányra, beláthatjuk, hogy a tőről metszett kukabúvár nagy jelentőséggel bírt, mintha csak most vették volna le a válláról az árcédulát. A tőről metszett kukabúvár sokat sétált az ő telephelyén, és ott mindent úgy ismert, mintha a tenyeréből enne. Az egyik sétája alkalmával megpillantotta a királylányt, aki a kutyáját veszettül siratta, és egy szépen lefércelt sötétítő függönnyel törölgette az arcát, amerre csak ellát a szem. Gondolt egyet a tőről metszett kukabúvár, s hogy a királylányt jókedvre derítse, hamarosan cigánykereket hányt neki. A gyomra ugyan napok óta rossz volt, de mit meg nem tenne az ő nőre lágyuló szíve, ha könnyeket lát a langyos aszfalt féknyomaira hullani. A királylány azonnal felkacagott, és nekiadta a fél kezét jutányos ajándékba. Nagy volt mindkettejük boldogsága, de csak addig tartott, amíg az öreg király tudtára nem ébredt, hogy lánya, az a jómódú micsoda, perköltségekbe fog neki kerülni, ha a tőről metszett kukabúvár megneszeli a hatalmas vagyont, s azonmód jogilag a királylány fél kezét visszaadva harmonikusan rácsap a pénzbeli értékekre. Az öreg király azt eszelte ki, hogy fogdmegekkel rákényszeríti a tőről metszett kukabúvárt, hogy keseredjék meg szándékában, s álljon el attól, ahogy füle a fejétől. Szegénynek tényleg nem volt más választása, mert annyira berezelt a nadrágjába, hogy rájött, ennyi színesfémmel lerakatot is nyithat, amiből kedvéről hosszára úgy eltengetheti amúgy kiskaliberű életerejét, hogy a világ a csukájára fog járni. Így is lett, visszadta a királylány fél karját, s még ma se él boldogan, ha meg nem halt. De bizony meghalt, úgyhogy az én mesémnek se füle, se farka nem kerekedett, és lássuk be, főhős nélkül annyit se ér az egész, mint elrojtolódott bugyigumi a csúzliágasra kötve. Az azért még megjegyzést kíván, hogy ilyenkor, szeptemberben a királylány kimegy a tőről metszett kukabúvár sírjához, s könnyeivel megöntözi a földhalmot, amelyen éjszaka tőről metszett virágok nyílnak, s azt énekelik: „Elmúlt már a Tolsztoj-kor / mégis csillét tolsz olykor.”

4.

Hol ló, hol nem ló, volt egyszer egy páciens, aki majd szétdurrant az egészségtől, de ez nagyon zavarta már, mert a környezetében mindenki fel tudott mutatni egy-két betegséget, de ő egyet sem, és elhatározta, hogy elkapja az influenzát.

Ment hegyen-völgyön át, vitt magával lepkehálót, horgászbotot, franciakulcsot és egy bőröndöt is, hogyha majd elkapja az influenzát, abba becsomagolja, és elviszi egy előre kiszemelt orvoshoz, mert mivel soha nem volt még beteg, sehova nem adta le a tébékártyáját, amit persze mindig magánál hordott, mert szeretett snapszerezni.

Első lépésként megvett minden újságot, azokból megtudhatta, hogy hol dühöng éppen az influenza. De várjon csak gondolta magában, majd ő elkapja, és meg lesz mentve mindenki. Sebtiben elutazott abba a városba, amit az újságokból kivett, ott közölte az önkormányzattal meg a rendőrséggel, hogy mi járatban van, és hogy segítséget ugyan nem kér a munkájához, de akadályt se gördítsenek elé, különben is mindenkinek érdeke, hogy ő elkapja az influenzát.

Legelőbb a helyi kórházba vette be magát, a portásfülke közvetlen közelében vert fel egy kisebb tanyát, hogy majd amikor jön befelé az influenza, ő kapja el először. Három éjjelen, három nappalon át várta az influenzát, de valószínűleg az kicselezte őt, mert a kórházban egyre csak szaporodtak az influenzások, ő viszont még csak nem is látta.

Ekkor ő is cselhez folyamodott. Odament egy beteghez, megkérte, hogy tüsszentsen az arcába, hátha majd akkor elkapja az influenzát. Az bele is tüsszentett, a páciens meg várta a hatást, de csak gyomorrontása lett a kórházi koszttól.

Hiába üldözte a kórházban az influenzát, nem sikerült elkapnia, ezért úgy döntött, hogy inkább egy gyermekközösségbe veszi be magát, mert úgy hallotta, hogy többnyire a védtelen gyerekeket támadja meg az influenza. Egész nap játszott a gyerekekkel, hogy megtévessze az influenzát, hátha az azt hiszi, hogy ő is gyerek, s akkor végre elkaphatja. De az influenza mindvégig elkerülte.

Már feladta az influenzáért folytatott küzdelmet és szégyenszemre ballagott haza a farzsebébe rejtett és hasznavehetetlen tébékártyájával, amikor egyszer csak eltüsszentette magát, kirázta a hideg, csontjai sajogni, a feje pedig szédelegni kezdett. Na megvagy, gondolta magában, és már rohant is, hogy táppénzre írassa ki magát. Naplójában úgy emlékezett meg erről a napról, hogy ez volt élete legerotikusabb délutánja, amikor ágyba döntötte őt az influenza.

5.

Hol nyolc, hol nem nyolc, de ezúttal legalább fél kilenc volt, amikor felébredt a nyakigláb hercegnő, és egyből fülig ért a szája, ami az utóbbi időben nem nagyon lehetett fenékig tejfel. Már csak azért sem, mert a gonosz ostoba, aki mostohán bánt vele, állandóan futóedzéseket tartott neki, de olyan keményeket, hogy még a közeli nyárfák is eltakarták arcukon a madárfészkeket.

Ezen a napon viszont a gonosz ostoba időcsúszásba került, és elfelejtette felébreszteni a reggeli gimnasztikához a nyakigláb hercegnőt, aki úgy döntött fülig érő szájjal, hogy most megszökik, és addig megy, amíg kisebbre nem kopik a lába. Föl is vette gyorsan a gumiruháját, a békatalpat, a szemüveget meg a palackot a hátára, a csutorát benyomta a szájába, és bevette magát egy közeli erdőbe, hogy természetbúvárnak álcázza magát, hogy a gonosz ostoba ne ismerjen rá, ha összefutnak, mint nyál a szájában.

Ment és csak Mende gélt fogyasztott útja során, amit az űrpilóták is szívesen esznek csillagfényes éjszakán. De a nyakigláb hercegnőnek csak nem fogyott a lába, hiába bukott föl minden földi tuskóban, nem akart egyik se szálka lenni a szemében.

Már a második napon olyan fáradtság és álmosság gyötörte, mintha egész idő alatt cserepes muskátlikat dobált volna át a kínai nagyfalon. De hogy szemére hajtsa fejét, nem volt mersze, mert attól tartott, hogy a gonosz ostoba reábukkan, mint orrlövész Sziránóra. Fölfogadott hát egy gyors lábú csigamételyező erdei struccot, és azzal vonaglott egyre távolabb, hogy a lába se érte a földet. Ami persze nagy baj, mert a nyakigláb hercegnőnek így nem kopott a lába, csak kopogott, ha hozzáütődött az útjukba kerülő lábasfejű, mikrofonpusztító egérhez, amelyiknek olyan lassú volt a mozgása, hogy nem lehetett merről kikerülni. Kicsit lógatta az orrát a nyakigláb hercegnő, de hamar abbahagyta, nehogy az is megnyúljon.

Egyik éjszaka meglátott egy kis házikót, amelyiknek az ablakait bekenték szamócás lekvárral, hogy a holdfény megragadjon benne, és nappal is úgy nézzen ki, mint este. A nyakigláb hercegnő bekopogott, mire legnagyobb meglepetésére a gonosz ostoba nyitott neki ajtót, és azt mondta, nincs itthon senki. Ettől aztán földbe gyökerezett a nyakigláb hercegnő lába, és azóta is ott áll, ha más edzéstervet nem talált ki neki a gonosz ostoba.

6.

Hol szólt, hol nem szólt a rádió, miközben Zsebteca a kanálisparton innen és túl horgászott, várva a nagy Zsákmányt, amit trófeaként fölakaszthat szobája belső falára. Na, de a nagy zsákmány se ment a szomszédba búzakorpáért, tartott magánál otthon a nádasban, egy kuktaedényben elreteszelve, hogy a víz ki ne mossa tisztára.

El tudjuk képzelni, ha nem, nem is lesz belőlünk három lábú kisnyúl, hogy Zsebteca miféle csalikkal próbálkozott, hogy a nagy Zsákmányt kifogja, mint apukája a liftgombok nagy leárazását. Zsebteca naphosszat azon gondolkodott a kanálisparton, hogy vajon milyen csalit szerethet a Zsákmány, milyen eledel lehet kedvence, mert bele delet jelez, enni neki is csak kell. Elébb sózott kellbimbóval próbálkozott, de ha látta volna, hogy milyen pofát vág erre a Zsákmány, azonnal átszerelt volna kis húsleveskockákra, vagy ha még az se tette volna meg a várva várt hatást, hát belógatta volna neki a húszkötetes művészeti lexikont. De nem és nem, a Zsákmány csak ült a babérjain, duzzogott, néha akkorát csapott a farkával, mint amikor Zsebtecáéknál beleszakadt a csillár a bablevesbe, és apukájának úgy kellett leszopogatnia a hatvanas izzókról a babszemeket meg a zöldségkarikákat.

Zsebteca, hogy mégse fölöslegesen töltse az időt a kanálisparton, kivitte magával a rádióját, fölhúzott a fejére egy bukósisakot, és teljes hangerőn hallgatta a bengáli híreket, amiből persze egy kukkot sem értett, mert azon a héten, amikor a bengáli nyelvet oktatták az iskolában, kanyarós lett, és mire az iskola elé ért, mindig elkanyarodott a bejárat előtt. Először azt mondták rá, hogy iskolakerülő, de az iskolaorvos váltig állította, hogy olyan betegség nincs, hogy iskolakerülő, csak olyan, hogy kanyaró.

Már hónapokat töltött a kanálisparton Zsebteca, amikor az a zseniális ötlete támadt, hogy a Zsákmánynak madzagon leereszt egy étlapot, és az majd kiválasztja, hogy mivel szeretné, ha kifognák. Csakhogy a Zsákmánynak is megvolt a magányhoz való esze, és nem vette be a csalit, inkább beúszott a csalitosba, ahol, tudta jól, ő a legmenőbb kislabdadobásban. Ekkor Zsebteca elhatározta, hogy addig nem tágít a kanálispartról, amíg a dolognak a végére nem jár. Arra persze ő sem számíthatott, hogy egyszer kifogynak az elemek a rádiójából, s a Bengália felőli teljes hírzárlatban magányosan ült a kanálisparton, és talán még ma is ott ül, ha az apukája haza nem hívja, hogy segítsen neki az új csillárt felrakni.

7.

Hol loholt, hol nem loholt, hol meg félholt volt, mintha alkoholt ivott volna Zamek. Ez már az ifjabb Zamek, aki arról vált híressé a Süveghegyen innen s rajta túl, hogy ha meglátott egy gödrön, sehogyan sem bírta kikerülni, egyenesen beleesett: zamek!

Amikor már Zamek nagyon megunta, hogy minden gödörbe beleesik, úgy döntött, hogy mindenhová visz magával egy létrát, és majd az fenntartja, vagyis mielőtt beleesne a gödörbe, hirtelen rádobja a létrát, ő meg azon megkapaszkodik. Csakhogy Zamek súlyos testét a létra negyedik ráhuppanás után nem bírta, kettétörött, és: megint zamek!

Nagy volt Zamek szomorúsága, merthogy a városban megszaporodtak az útfelbontások, és ha csak kifliért meg tejért akart lemenni a közeli boltba, akkor is legalább négy gödörbe bele kellett esnie útközben, és ha reggel nyolckor elindult, akkor is csak este hatra ért haza, csupa föld volt, agyag meg plezúr.

Az élelem beszerzése is nagy gondot jelentett Zameknek, hát még az, amikor hébe-hóba randevúra ment. A randevút már egy héttel előtte meg kellett beszélnie telefonon, s már a randevú előtt három nappal útnak indult, hogy odaérjen. Ilyenkor rengeteg élelmet vitt magával, pokrócokat, mert tudta jól, hogy a gödrökben milyen hideg van. Csakhogy mire megérkezett a randevú színhelyére, többnyire olyan fáradt volt, hogy köszönt, és azonnal beleesett egy közeli gödörbe: zamek!

Ezzel a habitussal természetesen munkát sem talált, még csak árokásónak se vették fel, mert mire kiért a munkagödörhöz, mindig át kellett esnie az előző napokban megásottakon, s csak a munkaidő végére ért az aznapi munkagödör területére.

Nem tudott mit tenni Zamek, hát szerzett magának egy hatalmas luftballont, amit héliummal töltött meg, s ezzel lebegve megpróbált közlekedni a városban. Ötlete nem bizonyult túl szerencsésnek, mert a gödröket így könnyedén kikerülte, de ha rossz irányból fújt a szél, akkor volt, hogy az élelmiszerbolt helyett a fogászaton kötött ki, a randevúk helye helyett pedig valamelyik templom tornyán.

Már-már úgy tűnt, Zamek feladja a városban való közlekedés utolsó reményét is, amikor váratlanul minden gödröt betemettek a városban, a csatornafedők is a helyükre kerültek. Zamek többször is boldogan ballagott az utcán, míg meg nem halt. De még előtte otthonában fölállított egy műgödröt, s amikor éppen kedve szottyant hozzá, nosztalgiázva beleesett: zamek!