Talán így tűnt el hirtelen

„Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.”

(József Attila: Ars poetica)

Mese és realitás, illúzió és valóság, felszín és mély, valódi és igaz, látszat és törvény ellentétpárjai gyakran bukkannak fel József Attila úgynevezett kései verseiben. A gyermeki énjével eltökélten szembeforduló költő - traumatikus tapasztalatai és a pszichoanalízis hatására - a harmincas évek közepén indulatosan elutasít mindent, ami ifjúkori önmagára - függő mentalitására és pozitív beállítódására - emlékezteti. A „nem lógok a mesék tején” fölényes és heves tagadása azonban árulkodó jel: erős érzelmi ellenállás leküzdésére vall, s azt sugallja, hogy a felnőtté válás elodázhatatlan programja kínzó és veszélyes, már-már az önvesztéssel egyenértékű feladat a költő számára.

Ha alaposabban szemügyre vesszük az 1937 februárjában keletkezett Ars poetica idézett strófájának szemléletes metafora-párját, az élet és a halál - pontosabban a halhatatlanság és a halandóság - egymással ellentétes fogalomkörére ismerhetünk. A mesét az édes, életben tartó, immunerősítő anyatej képével szemléltető költő azt sugallja, hogy nem él már a hiszékeny gyermekek jellegzetes szellemi táplálékával, mert nem hisz a csodákban, nem ül fel a látszatnak, és leszámolt illúzióival. Ő már a valóság szimbólumaként megjelenített férfiitalt, a keserű sört fogyasztja, mely bodor bárányfelhőket idéző habjával a felnőttek világának kitágult univerzumát, az eget ostromló földi eszmék mámorító tágasságát hivatott költői kép formájában szemléltetni.

József Attila egyedi és egyetemes költészetének titka viszont éppen az, hogy felnőttként is gyermek módjára gondolkodott. Az is igaz, hogy képtelen volt tartósan a szómágiával nyomatékosított állítás szellemében élni, mert sorsát szinte születésétől fogva a mese szabályai szerint alakította. Apai magatartásminta híján nem is történhetett ez másképp.

A csupa nő által nevelt, agyondédelgetett legkisebb fiúnak ugyanis csak minimális esélye volt arra, hogy belérögzült gyermeki szokásaival és reflexeivel fölhagyva, idejében hasonuljon egy általa kiszemelt apafigurához. Ilyen ember nem akadt a közelében – illetve túlságosan sok volt belőlük: a költő minden, nálánál idősebb férfiban - különösen, ha az illetőnek családja is volt - pótapát keresett. Később a költészetben próbált gondviselő Mestereket és mecénásokat találni. A Szépség koldusához előszót írt Juhász Gyula éppúgy nem volt alkalmas erre a szerepre, mint a Nyugat első nemzedékének többi nagy költője. A mindenséget versbe szedni vágyó Babits Mihályt - József Attila egyenes ági költészeti rokonát - viszont maga az ifjú poéta riasztotta el magától provokatív szándékú, megsemmisítő „tárgyi kritikai tanulmányával”, melyet Babits Az Istenek halnak, az ember él című kötetéről írt 1930 januárjában A Toll hasábjain, sőt különlenyomatban is közreadott.

Talán ez az a kiszögellési pont az életműben, ahonnan érzékletesen fölmérhetők az önveszélyessé váló gyermeki attitűd jellegzetességei. Vajon miért követte el a 25 esztendős, három kötetes költő ezt a szellemi öngyilkossággal felérő támadást az ellen, akihez költészeti eszményeiben leginkább hasonlított? Nyilván azért, mert nem volt veszélyérzete: nem fogta föl, mi mindent idéz a fejére meggondolatlan lépésével. Életösztöne mintha kihunyt volna, annyira hatalmába kerítette a legnagyobb élő irodalmi tekintély - „Góliát” - elleni „dávidi” csíny izgalma. Úgy viselkedett, mint egy mesehős, aki nem hagyja magát eltántorítani a fejébe vett bizarr erőpróba ötletétől, hogy bebizonyíthassa rettenthetetlen bátorságát.

Ennek az énközpontú, a külvilág csodálatára igényt tartó, telhetetlen és agresszív szeretet-sóvár mentalitásnak a gyökerei József Attila kisgyermekkori élményeiből táplálkoztak. A fiúcska már világra jövetele óta kivételes személyiségnek érezhette magát, hiszen a családi legenda szerint jósálom jelezte érkezését: apjának, aki régóta vágyott fiú utódra, egy ősz öregember azt jövendölte születése előtt, hogy fia nagy ember lesz, ezért kereszteljék Attilának. Feltételezhető, hogy az első években valóban trónörökösnek kijáró megkülönböztetett szeretettel vették körül a bűbájos kisfiút családtagjai: a Mama, a két nővér, Jolán és Etus, de legfőképp az apja. Ám amikor a hűtlen József Áron egyik napról a másikra eltűnt az életükből, sorsára hagyva a feleségét három gyermekével, a kicsik képzeletjáték segítségével igyekeztek helyreállítani megrendült biztonságérzetüket. A családfő hiányát bizonyíthatatlan, de jól hangzó és hihető legendával magyarázták: apjuk Amerikába hajózott, az Ígéret Földjére, szerencsét próbálni, és egyszer majd dúsgazdagon hazajön a családjához. Addig azonban rengeteg próbát kell kiállniuk az itthonmaradóknak.

A mese dramaturgiája szerint minden hiány megszüntethető a fantázia segítségével, a vágy elérhetetlen tárgyai pedig analóg behelyettesítések révén pótolhatók. Az apa így vált mindenütt jelenlevő, de rejtőzködő istenalakká, akiről maradt ugyan néhány fénykép, de elrejtve a Mama személyes holmija közé. Ott volt, mégsem lehetett látni. Hogyne lehetett volna akkor elképzelni mindazt, amit sose láthattak, de annyit hallottak róla: például a hétfejű sárkányt, a vasorrú bábát vagy az elátkozott varázslónőt?

Utóbbinak személyes modellje is akadt a József gyerekek környezetében. Az öccsénél hat évvel idősebb Jolán - a későbbi írónő - a fivére életéről szóló könyvében fölidézi, hogy apjuk eltűnése után anyjuk megbetegedett, majd 1909 elején egy vajákos asszonynál kapott munkát és szállást. A házi boszorkány hűtlen szerelmesek visszabájolásával is foglalkozott, és a férjét hiába váró, kétségbeesett Mama is reménykedve asszisztált kenyéradójának a mágikus szeánszokon. A félelmetes szertartásoknak természetesen a gyerekek is tanúi voltak, ezért talán nem túlzás arra következtetni, hogy az irracionális világban való hit és a csodaváró attitűd - anyjuk közvetítésével - valamennyiükre jellemző volt.

József Attila négyéves lehetett, amikor - a varázslónő lakásában átélt izgalmak hatására - a testvérek véd- és dacszövetséget kötöttek. Egy lépést sem tettek egymás nélkül. Jolán esténként vadromantikus történeteket olvasott a szállásadónő füzetes regényeiből, és a távoli tájakat, különös embereket megidéző felnőttmesék hallatán a kicsik képzeletvilága is kitágult. Unalmassá vált számukra a hétköznapi valóság, elkerülték a házbeli gyerekeket, és csak ebben a külön bejáratú, elvarázsolt világban érezték jól magukat. Jolán szemléletesen ábrázolta a három testvér közös szellemi élményeit: „Tudtuk - és csak mi tudtuk -, hogy a közönséges világ mögött van egy másik is; ebben az emberek, állatok, tárgyak szerepe és egymáshoz való kapcsolatuk egészen más; új neveket találtunk hát a számukra. Mi hárman püngrücök voltunk, de új, másoknak érthetetlen szavakkal jelöltük a kutyák, széklábak, tányérok, rongyok meg egyéb holmik csak általunk ismert másik lényét is. Nyakig merültünk a titkokba, a mi titkainkba. Jó érzés volt, s talán ez tette elviselhetővé azt az állandó félelmet, amit Mészárosné kísérteties tevékenysége keltett bennünk.”

Jolán, a rangidős nővér kistestvérei szellemi táplálásáról is gondoskodott. A betegeskedő Mama mellett a nyomor legmélyebb bugyraiban is megmerítkező gyerekeknek nagy szükségük volt az életben tartó hitre. Csak „a mesék tején” élve tudták lelkileg elviselni az éhezést, a depresszióssá vált Mama szeretetének hiányát és az elhagyatottságot. Önerősítő magánmitológiájuk napról napra új fejezetekkel bővült. Az apa eltűnésének meséjét a három árva szerencsésen végződő próbatételeinek történetei követték. Jolán közvetítésével egész majdani életüket a csodás beteljesülések jegyében képzelték el. Ha nagyon el voltak keseredve, a Jolán által kiötölt, hármukra méretezett alapmeséből merítettek erőt: ennek csak a befejezése ismeretes Szántó Judit visszaemlékezéséből, de ez a mese lényege: eszerint a - nyilván nagy bajból menekülő – József testvérek Istenke köténykéjébe hullottak, ezért bármilyen veszélyes helyzetből szerencsésen megmenekülhetnek. Az égi védettség hite pedig mindhármuknak erőt adott.

Öcsöd új fejezet volt a Mama közelségét hiába sóvárgó ötéves József Attila számára, aki apjához hasonlóan „eltűnt”, ezért a már halottnak hitt anyát igyekezett képzeletben minél többször maga elé varázsolni. Amikor Pőcze Borbála egy év múlva hús-vér valójában is megjelent a nevelőszülők házában, a gyerek a „feltámadás” - majd távozásakor az ismételt gyász - fölzaklató élményét is megtapasztalta. Hatéves korában, amikor iskolába került, hamar megtanult írni, olvasni - és gyerekjátékok híján az anyanyelvével kezdett játszani. Volt elég ideje arra, hogy a kimondott szót érzékletes képekbe öltöztetve, testetlen, de érzékletes formában megjelenítse a szavakba foglalt hiányt. A semmiből való szellemi teremtés varázslatos lehetősége vezette el a költészethez.

Amikor Öcsöd után a Ferencvárosban végre ismét együtt élt a csonka család - a Mama és három gyermeke -, új varázslat kerítette őket hatalmába. Jolán révén valamennyien a Világ és a Haller moziban kaptak munkát, s így lehetőségük adódott rá, hogy két éven keresztül estéről estére magukba fényképezzék és érzelmileg átéljék a tízes évek némafilmjeit, a kacagtató burleszkektől a könnyes melodrámákig. „Soha nem lankadó érdeklődéssel néztük az óránként megismétlődő műsort - írta erről az időszakról a család krónikása, József Jolán. - Jóról és rosszról nem gondolkoztunk, de az előttünk szakadatlanul lepergő híg mesék tanulságai megrögződtek bennünk: a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Mindennap szemtanúi voltunk a bajtól szorongatott, veszedelemnek kitett, minden megpróbáltatással sújtott, meghajszolt emberek történetének, akik végül kievickéltek a szörnyűségekből és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”

Csoda-e, hogy valamennyien a lehetetlen valóra váltásával kecsegtető mesék alapján képzelték el majdani boldogulásukat, és - megint csak Jolán mintájára - az irrealitást valószínűsítve dolgozták ki önérvényesítő életstratégiájukat is?

Jolán házassága dr. Makai Ödönnel olyan volt, mint egy sikeres némafilm szüzséje: a szegény és szép gépírókisasszonyt feleségül vette egy jómódú ügyvéd, aki nője árván maradt testvéreiről is gondoskodott. A gyámapa ugyan igazi mostohaként viselkedett: nem mutatott szeretetet az árvák iránt, de vállalt kötelességeit teljesítette, amikor eltartotta és taníttatta őket. A világ előtt azonban letagadtatta velük, hogy rokonok. Jolánt azontúl Lucie néven kellett szólítaniuk, de a titkolózás és a szerepjáték nagyon is beleillett a „püngrücök” korábbi életvitelébe, hiszen az új házirendet megint csak mesés próbatételnek foghatták föl.

A Mama halálának realitását sem tudta hagyományos módon feldolgozni a fia, aki éppen vidéki rokonainál időzött, amikor édesanyját eltemették. Tizennégy éves volt ekkor, de a veszteség traumáját csak a fantasztikumkedvelő gyermeki észjárás segítségével tudta a maga számára elviselhetővé tenni. Nem látta holtan az anyját, tehát a lelke mélyén nem is hihette el, hogy meghalt. Csak eltűnt, mint egykor az apja, aki valahol Amerikában él; a Mama is bármikor fölbukkanhat, mint Öcsödön, amikor két év után végre eljött érte. A halál gondolatával kisgyermek kora óta szívesen játszadozott. Öngyilkossági kísérleteit a kielégítetlen szeretetvágy és az anyjával való újratalálkozás mesés lehetősége is motiválhatta.

József Attila a makói gimnáziumban már a költészet varázsigéi segítségével győzte le a magányt és az otthon melegének kínzó hiányát: verseivel hamarosan tekintélyt szerzett az önképzőkörben, tanárai és új ismerősei pedig szinte családtagjuknak tekintették. A csodagyereknek tartott, rendkívüli felfogóképességű gimnazista számára a költészet a valóság elleni védekezés legfontosabb eszköze volt, amelyet ugyanakkor magasrendű szellemi játéknak tekintett. Így fantáziája segítségével örömforrássá változtathatta mindazt, ami a hétköznapi életben nyomasztotta. Freud szerint a költő és a játszó gyermek ugyanazt teszi: mindketten fantáziavilágot teremtenek, amelyet nagyon komolyan vesznek, ugyanakkor élesen elkülönítik a valóságtól. A gyermek játékát pedig egyetlen vágy vezérli, „ami a gyermeket felnevelni segít, a vágy: nagynak és felnőttnek lenni”.

Miután József Attila kilencéves kora körül kezdett verset írni, természetes, hogy kezdettől fogva a jellegzetes gyermeki óhajok motiválták ihletét - ám későbbi teljességigényét is a primer emberi szükségletekre vezette vissza. („Ehess, ihass, ölelhess, alhass - a mindenséggel mérd magad!” - Ezek az érzéki-biológiai igények természetesen a felnőtt költő előadásában és az Ars poetica egészének kontextusában alapos jelentéstöbblettel egészültek ki: a háborítatlan, kiegyensúlyozott emberi létezés feltételei itt már a szabadság alapkövetelményeként értelmezhetők.)

A költő később is sok tekintetben megragadt a gyermekre jellemző mágikus gondolkodásmódnál, mely szerint az igét szimbolikusan testté változtatva, a nevek kimondásával isteni teremtőerő birtokosa lehet. A szavak varázserejét tudatosító Kalevala a harmincas évek elején elmaradhatatlan olvasmánya volt: a kötetet mindenhová magával vitte, és minden ismerősének lelkesen felolvasott belőle. A proletárköltészet megújításának vágyától hajtva ő is igyekezett fegyvert kovácsolni a szavakból, a kommunista párt költőjeként pedig osztályharcba küldte verseit. Saját szerepét „az adott világ varázsainak mérnöke”-ként határozta meg. A jövőt megtervező és verseivel szolgáló szómágus öntudatát is megacélozta a Petőfitől megörökölt, testhezálló forradalmár költő-szerep.

Gyermeki mindenhatóságának tudata motiválta a realitásnak fittyet hányó, esztelennek tűnő cselekedeteit. Túlméretezett becsvágya táplálta a hírhedt Babits-affért is – és nem ez volt az egyetlen meggondolatlan, önveszélyesen provokatív cselekedete mások, illetve közvetve önmaga ellen. Mivel sebezhetetlennek érezte magát, akárcsak a mesehősök, nem méricskélte tettei várható következményeit, sem a határt, ameddig elmehet - ezért gyakran túllőtt a célon, különösen akkor, ha indulatai vezették. Érzelmi labilitásán és identitási problémáin is gyermek módjára, szeretetet zsarolva próbált felülkerekedni. Följegyezték, mennyire zavarta egy idő után vele egykorú, huszonéves pályatársait, hogy a Tilinkónak becézett József Attila - főleg nők társaságában – bosszantóan férfiatlanul, gyerekesen viselkedik. Komlós Aladár azt nehezményezte, hogy „megragad egy szerepben: örökké mulatságos és kedves kisfiú akar maradni, mamák kedvence”.

A Vágó Márta-szerelem kudarca döbbenthette rá az akkor már 24 éves költőt, hogy hiába próbálja szeretetreméltó viselkedéssel és verses bűbájjal befolyásolni a sorsát, a valóságban másféle törvények uralkodnak, mint a mesékben. Jolán előnyösnek tűnő házassága is tönkrement, és neki sem sikerült „benősülni” a gazdag és művelt Vágó-családba; bármennyire is szimpatizáltak vele emberileg a szülők - akiket már Apának és Anyának szólított leveleiben -, egyetlen féltett lányuknak biztosabb egzisztenciát szántak, mint egy éhenkórász költőt.

Korszakos tehetségével csak József Attila volt tisztában, de nem azért, mert „mások tükrében” a maga későbbi jelentőségéhez mérten tudta volna megcsodálni magát, hanem azért, mert már diák korában életprogramjává tette, hogy beváltja a születéséhez fűződő legendát, és hírneves költővé válik. „Belőlem lesz valami, én nagy akarok lenni! Érted? Nagy!” - írta nővérének már 1923 tavaszán Makóról, ahol mind több hívet és irigyet szerzett verseivel. Árvaságát és szeretethiányát is a költészet segítségével kompenzálta. Nélkülözéseiből alkotta meg mással összetéveszthetetlen, karakteres önarcképét: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm” - és ezzel a versével sok barátot és ellenséget szerzett.

Megpróbáltatásait büszkén ecsetelve szívesen állt modellt saját, senki máséhoz nem hasonlítható, eleven emlékművéhez. Hányatott életútját egzotikus kalandok sorozataként, a pikareszk regények mozgalmas epizódjaiként igyekezett beállítani a róla készült újságcikkekben. Hetykén viselte a megpróbáltatásokat, és szinte kérkedett a nyomorával, melyet - barátja és későbbi életrajzírója, Németh Andor szerint - „költészetével tündérvilággá alakított át”. 1928 nyarán több cikkíró is fölidézte - nyilván a modell elbeszélése alapján - nélkülözésekkel és tragédiával kikövezett életútját. Ő volt az „új magyar költő, akinek élete Jack Londonéval vetekedik”, s aki „volt kanász, szárazdajka, fahordó, kenyeres, cukrászfiú, hajósinas, kukoricacsősz, mezei napszámos, bankhivatalnok, könyvügynök, egyleti szolga, házitanító és újra rikkancs. Próbált meghalni: lúgkővel, gázzal, kötéllel, bicskával, méreggel és vonatelgázolással. Huszonhárom éves”.

A kortársak figyelmének fölkeltésén kívül az ifjú József Attila azt is fontosnak tartotta, milyennek látják majd évtizedekkel később: a halhatatlanság, a posztumusz hírnév maradandóságának vágya is izgatta-doppingolta. Galamb Sári - Galamb Ödön leánya - mesélte róla, hogy az 1924-ben, Homonnai Nándor makói műtermében készült portréhoz a gimnazista költő órákon át igazgatta vonásait a tükör előtt, erőnek erejével mélyítve el szemöldökei közt a ráncokat, hogy minél gondterheltebbnek, felnőttebbnek látsszon. Vágó Márta pedig az 1928-as közös ürömhegyi fotózásokról jegyzett föl hasonló emlékeket: „Attila hirtelen egészen fölélénkülve hagyta abba a rakosgatást és lapozgatást, amivel éppen el volt foglalva a fűben: - Gyere, Márti! Az utókor! - kiáltotta. (...) Ő tudatosan jelentőséget tulajdonított külsejének is, mint egy színész, mérlegelte az arckifejezést is, amit az utókorra hagy majd.”

Vágó Márta egyik levelében - még szakításuk előtt - megrótta: „ne légy olyan szörnyen egocentrikus! Tudom, nagyon-nagyon nehéz Neked, de kölyköcském, nem Te vagy az első és sajnos nem is az utolsó (...) annyian vannak, akiknek még sokkal de sokkal rosszabb és szomorúbb életük van. És ne gondolj folyton tehetségedre és fejlődésedre, sok sokkal érdekesebb dolog is van a világon, hidd el, és csak árt, ha folyton erre gondolsz, csöppet sem leszel érdekes a végén, ha mindig csak önmagaddal foglalkoztatod az embereket. És egy szomorú eredménye máris van egocentricitásodnak: oly éretlenül és alapozatlanul gondolkozol és annyira hagyod magad verbális fantáziádtól ide-oda sodorni, hogy az ember nem hinné, hogy ezek egy mégiscsak intelligens 23 éves agy szüleményei. Kis kemény zöld rügy, bújj ki magadból, nőjj meg és virulj ki.”

Vágó Márta ráolvasásszerű jó tanácsainak az elkövetkező öt esztendőben fokozatosan lett foganatjuk. A szerelmük idején még óvatlanul kitárulkozó, naiv gyermekként viselkedő költő érzelmi és mozgalmi csalódásai következtében lassanként rájött, hogy az élet „veszélyes üzem”, ahol minden másképp működik, mint a mesékben. Kijózanító felismeréseit elmélyítették a pszichoanalitikus kezelés során szerzett szakirodalmi és önismereti tapasztalatok is. (1930-tól több mint két évig dr. Rapaport Samuhoz járt analízisre, 1935-től két éven át Gyömrői Edit kezelte, a közbeeső időben pedig önmegfigyeléssel és „levelező” analízissel kísérletezett.)

Attól a pillanattól kezdve, hogy a költő önmagára - és a pszichoanalitikus tanok gyakorlati alkalmazhatóságára - kíváncsian mind mélyebbre merült kalandos életének történetében, érdekes szerepváltozáson ment keresztül. A sorsát - és utóéletét - előrelátóan alakító „mesehősből” kíváncsi és kritikus szellemű olvasó lett, aki élete titkosírással írt könyvét tanulmányozva, igyekezett módszeresen lebontani, de legalábbis átigazítani mindazt, amit addig gondosan felépített. A kiismerhetetlenen jövő helyett mindinkább a múlt megfejthetőnek remélt titkai és a belőlük kikövetkeztethető élettörvények izgatták. 1933-tól - Hitler németországi hatalomra jutásától - kezdve egyetlen kérdés érdekelte, mind a politikai élettel, mind személyes sorsával kapcsolatosan: hol csúszott hiba a számításba? Miért áll ellen a világ a jó szándékú törekvéseknek, a „fehér mágiának”, mitől veszítette el személyes varázserejét, és milyen harcmodort kövessen ezután?

A vers - avagy a „szép szó” - 1936-ra már nem a munkásosztály felszabadító harcában alkalmazható fegyver, hanem „testet öltött érv” a költő kezében. József Attila ekkorra már leszámolt azzal a hittel, hogy a mágikus gondolkodás megidéző erejével bármit is elérhet. Ráolvasás, szóvarázslat helyett a Szép Szó szerkesztőjeként az érvelés, a meggyőzés művészetét gyakorolta. Ám a varázstalanított világ megismeréséhez is a mágikushoz hasonló hatású, racionális eszközt talált a pszichoanalízisben. Freud tanát mindinkább a világot teljességében föltáró varázstudománynak tekintette, amolyan negatív mágiának, mely maga is csodákra képes, hiszen az elfojtott, eltemetett traumák tudatosításával, „újrateremtésével” meggyógyíthatók a lelki betegségek, és szebbé, harmonikusabbá, élhetőbbé tehető a rideg gazdasági törvények igazgatta „vas-világ”, amelynek rendjébe ő maga képtelen volt beilleszkedni.

Költőként is sokat profitált az álomhoz hasonló szimbólumokkal dolgozó mélylélektanból: az izgalmas pszichodrámákra emlékeztető kezelések élményeinek hatása alatt saját sorsát is az önmagáról megtudott új ismeretek birtokában ítélte meg. Paradox fordulatként értékelhető azonban, hogy az önállósulni vágyó fiatalember mindinkább az érzelmi függéseitől és kiszolgáltatottságaitól megszabadító tudománnyal került függő helyzetbe. Néhány év alatt valósággal életszükségletévé s már-már szenvedélybetegségévé vált a pszichoanalízis: mániákus módon minden baj és betegség ellenszeréül a mélylélektani elemzést és tudatosítást tartotta. Még annak az árán is, hogy a hamis tudat elleni harcban érzelmileg sebezhetőbbé vált, mint valaha.

Ám az új varázstudomány felismerései fényében sem szűnt meg alapvető életérzése: hogy a világ, amelybe beleszületett, méreteiben és arányaiban nem illik hozzá. Parányiságának tudata tehetetlenségérzését erősítette. Rapaport doktorhoz írt leveleiből kiderült: a lelke mélyén továbbra is javíthatatlan utópista maradt, és a mesevilág törvényeihez ragaszkodva arra vágyott, hogy a maga képére, saját igényeihez igazítsa környezetét. „Miért én idomuljak a külvilághoz, idomuljon hozzám a külvilág!” – vetette papírra legbensőbb óhaját 1934-ben, szabad asszociációs módszerrel készült levelében.

A lehetetlent nem ismerő mesehős újra a jogait követelte, mert a valóság törvényeit tudatosító, szellemileg „túlfejlett” költő érzelmi beállítódása valójában gyermeki szinten maradt. „Verset már akkor tudok írni, amikor akarok, csak élni nem tudok” - panaszkodott baráti körben. Anyát keresett minden nőben, és képtelen volt férfi módra helyt állni a munkában, mert különleges szellemi termékeiből - verseiből - nem tudott megélni; mecénások jóindulatára szorulva, az eltartottak függőségérzésétől szenvedve volt kénytelen alkotni. De talán a méltó elismerés hiánya bántotta legjobban. „Nem elég, hogy az ország első költője vagyok? Még a díjat is megkapjam? Az már sok volna” - így erősítette öntudatát, amikor utolsó, Nagyon fáj című kötete megjelenése után sem kapta meg a minden évben joggal várt Baumgarten-díjat.

Élete utolsó esztendeiben mind nehezebben volt képes harmóniát teremteni önmagában, mert a pszichoanalitikus kezelésben egyre inkább elmosódtak - mert átjárhatóvá váltak - a határok a tudatos és az ösztönös lélekszférák között. A tudattalan homályából előbányászott, roppant érzelmi töltésű, újra átélhetd traumatikus emlékek feldolgozása kimerítő és felzaklató foglalatosságnak bizonyult. A régi sebek újra vérezni kezdtek, és a költő nem hagyta, hogy behegedjenek: teljes egészében szembe akart nézni múltjával, ismeretlen önmagával.

A ráció iránytűjével tájékozódó költő a mese fogalmának is új jelentést adott verseiben. „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást. Utána / nevettem is - mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! // Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem. Azt hittem, mamája / ringatja úgy elalvó gyermekét, / ahogy dobogva álmait kínálja. // Most már tudom” - írta 1935. augusztus 7-én keltezett Én nem tudtam című versében, és innentől kezdve a mese eredeti illúziókeltő, vigasztaló funkciója helyett mindinkább a tudatosodás, a felvilágosítás, az érvelés szükségességére figyelmeztetett. Ha ő mesélt, humanista vágyakat ültetett a jövőjükről álmodó gyermekek képzeletébe. Az Altató „vadakat terelő juhász” metaforája bízvást tekinthető egy veszélytelen, békés jövőt ígérő mese záróképének.

Világosítsd föl gyermeked kezdetű, 1936 őszén írt verse első sorát eredetileg a „Vigasztald meg” formulában írta, s a folytatásnak is két variációja volt: „Aztán dünnyögj egy új mesét, / talán a kommunizmusét” - olvasható a Makainé József Etelka tulajdonában levő kéziratokon, de a Szép Szó 1936. október 6-i számában megjelent végső változatban már a közismert sorok olvashatók: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét” - s ez az utóbbi, keményebb megfogalmazás arra utal, hogy immár mindkét, erőszakra és elnyomásra épülő eszmerendszert az irracionalitás birodalmába utalta.

S noha éppen ezen a télen írta szómágiával nyomatékosított híres átokverseit Gyömrői Edithez (Aki szeretni gyáva vagy, Nagyon fáj, Magány, Majd megöregszel, Semmi), 1937 januárjában írt Thomas Mann üdvözlése című, híres költeményében már felül tudott kerekedni szélsőséges érzelmein, a gyermeki bizalom hangján kérve a humanista írót: „Ülj le közénk, és mesélj”, s bejelentve az „ordas eszmék” fenyegetésében élő emberek elementáris igényét a tisztánlátást segítő mesére: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk”. Az igaz mese tulajdonképpen a hatásában hordja fantasztikumát: hallgatói nem tévedhetnek el a kaotikus valóságban, és vigasztaló elemet is találhatnak az ilyen történetben, ha a „mesemondó” hiteles személyiség. Hiszen amíg akad hely, ahol Thomas Mann felolvashat, addig a túlélésben is lehet reménykedni.

A szellem és a szerelem gyermekeiként elképzelt jövendőbeli emberiség oly vonzó ideálképe sem tudta azonban a régi hittel és harci kedvvel feltölteni a csalódásaitól lelkibeteggé vált költőt. A Flóra iránti szerelem csak ideig-óráig adott képzelt menedéket a „kívül-belül leselkedő halál elől”, de ezalatt újra megpróbált hinni a csodákban. Apja legendáját fölelevenítve és magára alkalmazva - „Flórám az én Amerikám” - az újrakezdés és a beteljesülés lehetőségében bizakodott. De önbizalmát és hitét már kikezdte a kétely. A regrediáló (gyermekkori traumái szintjére visszaeső) költő fantáziavilágát is mind jobban betöltötték rögeszmés gondolatai és kényszerképzetei.

Egyre jobban haragudott elhibázottnak érzett élete ,,forgatókönyvírójára”, a csodaváró mentalitást beleplántáló Jolánra. Amikor az aggódó nővér 1937 október végén meglátogatta idegbeteg öccsét a Siesta szanatóriumban, a költő ellenségesen fogadta, és fölöslegesség-érzéséről panaszkodott. Jolán a régi, meghitt püngrüc-mesével vigasztalta fivérét: „Dehogy vagy elveszett ember, Attilácska. Ne felejtsd el, mi, József gyerekek, Istenke kötényébe hullottunk, hisz a legnagyobb bajból is mindig kikerültünk.” Ekkor a költő - Szántó Judit tudósítása szerint - „hisztérikus rohamot kapott: ’Ne mondj ilyent!’, és nem is tért magához.” Végül mégiscsak a halhatatlanító mese műfaji jellegzetességei szerint szervezte meg József Attila saját halálát és utóéletét.

Flóra, a menyasszonya már a szanatóriumban megfigyelte, hogy a múlt kísérteteitől és a jelen vélt fenyegetéseitől egyszerre szenvedő költő követhetetlennek tetsző gondolkodásmódját sajátos belső logika irányítja: „gyakran használt jelképeket; homályos, összefüggéstelennek látszó volt a beszéde. De egyre inkább kezdtem rájönni különleges eszejárására. Kezdtem megfejteni tudni azt a rejtett jelrendszert, ami a tudat alatti mélyben zseniális logikájával összefogta a széthulló, bizarrnak tetsző gondolatait. Ami kifejezhetetlen mondandóinak kulcsa volt: a lényeget.”

A költő élete utolsó periódusában a hétköznapi kommunikáció során is kizárólag szimbólumokban gondolkodott - ezért tűnt érthetetlennek és zavarosnak mindaz, amit mond. Önmaga és mások viszonyát is a pszichoanalízis fogalomrendszerében vette szemügyre, negatív univerzumot építve „gyülekező halottaiból” és fájdalmas hiányérzeteiből. A testre szabott világ jelképe: a magzat és az anya testi szimbiózisa. A szülés/születés traumatikus élményét követően anya és gyermeke mind távolabb kerülnek egymástól, és ha nem sikerül a felnövekvő fiatalnak anyapótló szerelmesre találni, örök életében boldogtalan, bizonytalan félember marad. Ebből következően az elanyátlanodott, a világba kitaszított gyermek csak úgy állíthatja helyre megrendült biztonságérzetét, ha rekonstruálja az eredeti harmóniát.

József Attila régóta készült az anyjával való mesés-jelképes újratalálkozásra – tehát a halálra. „Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / És elmulik szívem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / kitágul, mint az űr, az elme. / Kitetszik, hogy üres dolog / s mint világ visszája, bolyog / bennem a lélek, a lét türelme. / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. / S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve”. (Majd...)

A Szép Szó 1937. július-augusztusi számában közölt vers előtt és után is számos József Attila-költeményben találkozhattunk a halál, az önfeláldozás, az anyahiány és az újbóli teljesség megteremtésére vonatkozó motívumokkal. De talán a Siestában írt „Költőnk és Kora” című versben fejezi ki legérzékletesebben a különös-magnetikus égi vonzást: „Űr a lelkem. Az anyához / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm”.

A Szép Szó szerkesztőségében dolgozó Vágó Márta, a költő fiatalkori szerelme az utolsó hónapokból több olyan emléket jegyzett föl, amely arra vallott, hogy József Attila régóta tudatosan készült a halálra. A Hazám című versét - mely 1937 júniusában jelent meg a Szép Szóban - neki akarta ajánlani a költő, mondván: „Én most adósságokat fizetek, mielőtt elmegyek... - Elmész? Hova? - Keserű, humoros, gúnyos szemekkel, de majdnem sírósba pittyedő szájjal nézett rám egy pillanatig, azután keresztbe vágta lábszárait, és élesen mondta: - Hová? - Kezével kis kusza, összevissza mozdulatokat csinált, ujjait lebegtette, mint aki azt mutatja, hogy semmivé foszlik a dolog. - Nem soká élek már, még egypár adósságot fizetek, még egypár dolgot megcsinálok, megírok, aztán pá! - Fölényes, derűt mímelő arccal intett kezével. - Megyek.”

S hogy a halálban a költői újjászületés lehetősége is vonzotta, bizonyíték rá Vágó Márta egy másik emléke: „megkérdezte tőlem, mikor kezdett Ady annyira foglalkoztatni, hogy annyi vers maradt meg bennem kívülről. - Tulajdonképpen csak a Halottak élén megjelenése után - feleltem. - Mindjárt a temetés után, illetve a ravataltól, a Múzeumból kijövet, elmentünk anyával a Grillhez, akkor jelent meg. Hazavittem és mindjárt nekiestem. - Mondd csak, mikor? - kérdezte Attila még egyszer összevont szemöldökkel, kísérteties élességgel meredve rám. Megdöbbenve néztem föl: - A temetés után. - Fsz! - szisszent fel, mint akit vipera csípett meg, és nem szólt többet.”

József Jolán életrajzában szinte napról napra nyomon követhetjük a szanatóriumból elbocsátott, Balatonszárszón nővéreivel és Etus gyerekeivel összezártan élő költő utolsó hónapját, mely az olvasó számára végeérhetetlen rémmese képzetét kelti. Téveszméktől űzötten a költő arról fantáziált, hogy ellenségei küldték a tó mellé, meghalni. Felpuffadt vízihullák képét képzelte maga elé, merénylettől tartott. Mivel az orvos öngyilkosság-veszélytől tartott, nővérei szüntelenül attól rettegtek, hogy fivérük a Balatonba öli magát. A halálos fenyegettetés érzése azonban megszűnt, amint a mesebeli „kék tó, tiszta tó” közelségének tudata a halottakat föltámasztó élet vizének képzetével társult a költőben.

Amikor az utolsó este azzal az ígérettel indult sétálni, hogy hamarosan visszajön, ne zárják be az ajtót, azért merték elengedni, mert aznap csodás átváltozáson ment keresztül. A depressziós, sírógörcsökkel és kényszerképzetekkel küzdő költő, aki addig minden jó hírt bizalmatlanul és hitetlenkedve fogadott, újra a régi, jókedvű, bizakodó, terveket szövögető Attilának mutatkozott. „Elhatároztam, hogy meggyógyítom magam. A saját módszeremmel” - jelentette ki, és valóban, mintha kicserélték volna. Délután megírt néhány levelet, s estig el sem mozdult nővérei mellől, amikor a gyerekeket fürdették vidám nótaszóval, együtt énekelt velük, majd villámgyorsan kabátot vett és indult, hogy ne tudják visszatartani. El akart tűnni, hirtelen, mint egykor az apja, de ő máshol kereste az ígéretes Újvilágot.

Az állomás felé indult, le a Balaton-partra. Édesanyja születés- és névnapjának előestéje volt. A jelképeknek különös jelentőséget tulajdonító költő nyilván erre az alkalomra várt, hogy a magzatvizet jelképező „locska őselemben” - a tó vizében - megmerítkezve, amolyan visszaszületési rítus formájában eggyé válhasson a halott Mamával, s a transzcendens szimbiózis révén, szimbolikusan helyreállítsa önmaga és a világ ideális kapcsolatát.

Ferenczi Sándor Thalassa című főműve - amelyet 1929-ben Katasztrófák a nemi működés fejlődésében címmel fordítottak magyarra - fontos szemléleti minta lehetett számára, hiszen Freud legjobb magyar pszichoanalitikus orvos tanítványa híres genitális elméletében a tengerből keletkezett élet analógiájára az anyába való szimbolikus visszatérés vágyával magyarázza a szexualitást, melyről Freud azt állította, hogy szoros kapcsolatban áll az alvással és a halállal. (A Ferenczi-mű hatására az 1936 októberében írt ...aki szeretni gyáva vagy című vers záró sorpárjának költői képében is ráismerhetünk: „egykor egy sejt a tengerben kikelt, / hadd jusson el már örökös öledhez!”)

A véletlen azonban közbeszólt. Mielőtt a tervezett rítusra sor kerülhetett volna, egy menetrenden kívül az állomáson veszteglő tehervonat tartóztatta föl a költőt, aki - régi makói szokása szerint, amikor a Maros strandjára igyekezett diáktársaival - ezúttal is át akart bújni az álló szerelvény alatt, mely abban a pillanatban indult el, amint a sínek fölé hajolt.

A folytatást ismerjük: a legendaképződés mechanizmusa azonnal beindult. Öngyilkosságának hírét a másnapi lapok szenzációs tálalásban közölték, s a mindaddig kevés elismerésben részesült költőt temetése napján a legnagyobb magyar poétaként siratták el a nekrológírók. A haláláról szóló, népmeseként szájról szájra terjedő legenda számtalan variációban látott nyomdafestéket az elmúlt évtizedekben. Nemrégiben egy rendőrnyomozó - dr. Garamvölgyi László -, aki mindenáron meg akarta cáfolni József Attila öngyilkosságának közkeletű verzióját, utólagos kutatómunkával kiderítette, hogy bizonyíthatóan baleset történt 1937. december 3-án este a szárszói állomáson.

Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy József Attila öngyilkossági szándékkal indult el hazulról, ezért írta meg búcsúleveleit is, amelyeket Cserépfali Imre tanúsága szerint maga dobott fel a veszteglő tehervonat postavagonjába. „Hiába kísértette meg a lehetetlent” - írta orvosának, dr. Bak Róbertnek, aki a szanatóriumban számtalanszor próbálta lebeszélni öngyilkossági terveiről. Flórának pedig még egyértelműbb üzenetet küldött: „Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges, és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!’ – ezt Kosztolányi írta. (...) U. i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.”

József Attila gyermeki logikával maga alkotta meg végzetét - és számítása bevált: halála újjászületésnek bizonyult, és temetése óta - több mint hat évtizede - immár a halhatatlanok nem mindig békés posztumusz sorsában osztozik. Minden bizonnyal akkor is ilyenformán alakult volna az utóélete, ha nem a véletlen, hanem a költő maga határozhatta volna meg halálnemét. De úgy látszik, a megfejthetetlen titkok, a legendaképző elemek is szervesen hozzátartoznak a mesék tején felnövekedett szómágus csodálatos életéhez, halálához és „feltámadásához”.

Vissza a tetejére