Hússzaggal tetszik parancsolni, vagy anélkül?

Variációk egy boszorkány halálára

Boldog, igazán boldog gyerekkora lehetett annak, aki - a kádári évek dagonya-melegében, a Tábor ölelésében és a krómacél csillogását elkötelezetten mellőző rollerek béketempójának biztonságában - ilyen fülbemászóan édes, ilyen lélekemelően árnyalt formában értesülhetett a tetszhalálából kizökkentett hősnő megmeneküléséről és antagonistájának jól megérdemelt bűnhődéséről:

„Kitűzték a lakodalom napját, s erre minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében. Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszonyt, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer. Előállt a hatlovas hintó, s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájából.

Az gőgös mosollyal pillantott végig rajtuk, de mielőtt beszállt volna a hintóba, még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit ottfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:

 

Mondd meg nékem, kis tükröm:

Ki a legszebb a földön?

 

A tükör pedig így felelt:

 

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:

A menyasszony százszor szebb.

 

A királyné átkozódni kezdett, elszorult a szíve, azt sem tudta, hová legyen félelmében. Először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát.

Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.”

(Grimm legszebb meséi. Móra, Budapest, 1974. Magyarra átdolgozta Rónay György)

Érdemes odafigyelnünk az „átdolgozás” finomságaira, a „szomszédos országok” képében megidézett Táborra, az egészséges versenyszellem sulykolására, a. néplélek rezdülésének tömör jellemzésére, a drámai tetőpont strindbergi késleltetésére („mintha ottfelejtett volna valamit”), majd a befejezés eszköztakarékos sűrítettségére: a gonosz királynét, hiába volt minden fortéllyal felvértezett boszorka, hiúsága egyenes úton pokolra juttatta, elvitte a méreg, és kész.

A tömörítés netovábbját azonban nem ez a változat, hanem egy 1997-es kiadvány, a nagy pedagógus (!), Pestalozzi nevét viselő német kiadó képeskönyvének magyarítása (a hátsó borító szerint: „ez a kiemelkedően igényes gyűjteményes kötet”) éri el. Ebben készülődés, túlszárnyalni akarás, csillogás-villogás, rímes-bűvös dialógus, szorongás és rettegés helyett mindössze arról értesülünk:

„A gonosz mostohát is meghívták, aki a szobába lépve felismerte Hófehérkét, és mérgében holtan esett össze.”

(Pestalozzi-Egmont-Hungary Kft. Budapest, 1997. Ford. Sz. Elek Judit)

Tény, hogy a bőbeszédűség, a szószátyárság nem feltétlenül az igényesség kísérőjegye. A Grimm-mesék első magyar fordítója, Nagy István mindenesetre sem a rokokó túldíszítésnek, sem a haiku-fokú sűrítésnek nem láthatta helyét vagy indokát, nála ugyanis így érnek véget Hófehérke hányattatásai és mostohájának ármánykodásai:

„A lakodalomra meghívták a gonosz királynét is, ki is örülvén szépségének, felcziczomázta magát, és a tükörtől kérdezé:

 

Tükröcském, tükröcském! Mond meg nekem,

Ki a legszebb ez ünnepélyen.

A tükör pedig igy felelt:

 

A lakodalomnak legszebb éke

Az ifju királyné, Hófehérke.

 

Ezt hallván a királyné, először nem is akart menni a lakodalomra, hanem később eszébe jutott, hogy hát ha nyílnék alkalom megrontani Hófehérkét, hát csak elment, hanem a mint a tánczterembe lépett, készen várta egy pár megtüzesített czipő, azt a lábára huzták, és abban kellett neki tánczolni, pihenés nélkül mindaddig még halva nem rogyott össze.”

(Gyermek s házi regék Grimm után Lauffer Vilmos-féle Könyvkiadóhivatal, Bp, 1861. Ford. Nagy István)

Aki a meseirodalom legnépszerűbb darabjainak egyikét csak az első vagy a második változatból ismeri, felszisszen és elborzad e csúnya vég hallatán: nem túlzás ez? Valóban szüksége volna rá az ébredező gyermeki léleknek, hogy az inkvizíció legrosszabb hagyományainak megidézésével hívják fel figyelmét a rosszaság esetleges negatív következményeire, hogy ilyen nyíltan szadista képzettel nyomatékosítsák, szó szerint belesüssék, beleégessék a tanulságot?

Nos, a spanyolcsizmát idéző kivégzési mód nem az első magyar fordító képzeletének szüleménye, de nem is a mesegyűjtő és -stilizáló Grimm-testvéreké. Egy elzászi trappista kolostorban, Ölenbergben ugyanis fennmaradt az az „őskézirat”, melyben gyűjtéseik első eredményeit küldték el a fivérek Clemens Brentanónak, a népdalgyűjteményéről („A fiú csodakürtje”, Achim von Arnimmal közösen) elhíresült kortársnak. Ott így végződik a történet:

„Schneeweisschen wurde an einen schönen Prinzen vermählt, und auf der Hochzeit wurden ein Paar Pantoffeln im Feuer geglüht, welche die Königin anziehen u. sich darin zu todt tanzen musste.”

(Ún. „ölenbergi kézirat”, ed. Heinz Rölleke. In: Die älteste Märchensammlung der Brüder Grimm. Fondation Martin Bodmer, Cologny-Geneve, 1975, 250. l.)

Magyarán: Hófehérkét (nevét illetőleg Grimmék később az északias „Sneewittchen” mellett döntöttek) hozzáadták egy szép királyfihoz, a lagzin felizzítottak a tűzön egy pár papucsot, ezt a királynének fel kellett vennie, és halálra kellett táncolnia magát benne.

Mint a kézirathoz fűzött széljegyzetből tudjuk, az idősebbik testvér, Jacob nem volt elégedett a befejezéssel. Elégedetlensége azonban nem a kivégzési mód középkori kegyetlenségére vonatkozott - a fivéreknek a romantika szellemétől fűtve ilyen tekintetben nemigen voltak skrupulusaik -, hanem a tetszhalott újjáélesztésének technikájára. E szerint az „ősváltozat” szerint ugyanis (melynek forrása pontosan nem ismert, csak annyit tudni róla, hogy a Grimm-mesék nagyrészéhez hasonlóan Hessenből származik) nem a törpék botlása löki ki Hófehérke torkából a mérgezett alma csutkáját; a tetszhalott apja, a birodalmába visszatérő király lel rá a gyászoló törpékre és a koporsóra, a kíséretében lévő „nagyon tapasztalt” orvosok elkérik a tetemet, s a szoba négy sarkába kötelet erősítve, azaz valamilyen mágikus eljárással keltik életre Hófehérkét.

Az 1812-es első kiadásban már valóban nem így, hanem a csutka kiszabadítása által következik be a föltámasztás. Ebben az első nyomtatott változatban megtaláljuk a befejezés valamennyi klasszikussá vált elemét is: Hófehérke „istentelen” anyját is meghívják a lakodalomba, reggel a tükre elé állva értesül arról, hogy Hófehérke él, e hír hallatán iszonyú félelem fogja el, de az irigység nem hagy neki nyugtot, látni akarja az ifjú királynét, s amint megérkezik, látja, hogy a tükör igazat mondott; „tűzben vaspapucsot izzítottak, fel kellett húznia, és addig kellett táncolnia benne, mígnem keservesen elégett a lába, és nem hagyhatta abba, amíg halálra nem táncolta magát” („...und wie sie ankam, sah sie, dass es Sneewittchen war; da waren eiserne Pantoffeln im Feuer glühend gemacht, die musste sie anziehen und darin tanzen, und ihre Füsse wurden jämmerlich verbrannt, und sie durfte nicht aufhören bis sie sich zu todt getanzt hatte”).

Ez persze valóban csúf halál, amilyen akármelyik nagyinkvizítornak és hóhérjainak dicsőségére vált volna, hisz nem könnyű elképzelni, hogyan bír valaki szétégett lábakkal táncolni, egyre csak táncolni tovább, és vajon miféle melódiára? Az égett hús szagát azonban a Grimm-fivérek is túl émelyítőnek találhatták, mert a későbbi kiadásokban, így az 1857-es „nagy kiadásban” eltekintettek a lábégetés keservének külön említésétől - igaz, hogy cserébe a hóhéri előkészületet tartották némi részletezésre érdemesnek. A tűz, melyre a vaspapucsot helyezik, itt már „széntűz”, ahonnan „fogóval hozták be és letették” a gonosz némber elé, akinek „bele kellett lépnie a vörösen izzó cipőbe, és addig kellett táncolnia, amíg holtan rogyott a földre” („Aber es waren schon eiserne Pantoffeln über Kohlenfeuer gestellt und wurden mit Zangen hereingetragen und vor sie hingestellt. Da musste sie in die rotglühenden Schuhe treten und so lange tanzen, bis sie tot zur Erde fiel”).

Hófehérke megmenekülésének és mostohája bűnhődésének irodalmi sorsa jól megvilágítja a mesegyűjtő Grimm-testvérek módszerét: forrásaikat nyersanyagnak tekintették, és - eleinte közösen, később már csak Wilhelm - folyamatosan alakították, csiszolták, gyúrták, stilizálták és fésülték a szövegeket. Egy élő hagyomány örököseinek és folytatóinak tekintették magukat, s a legszebb visszajelzés, amely szerkesztői hozzátételeiket illette, alighanem annak a kislánynak az esete, aki 1858. július 4-én toppant be a fivérek berlini lakásába. Komolyan vette az „Okos szabócska” végéhez illesztett megerősítő mondatot - „Aki ezt nem hiszi, fizet egy tallért”, s mert úgy találta, hogy szabó semmiképp sem vehet feleségül egy királykisasszonyt, le akarta róni hitetlensége illetékét, a tallért; első részletként egy garast vitt a fivéreknek, mondván, a többit majd apránként törleszti. Wilhelm ajánlatát, hogy viszontajándékozza neki az egy garast, a szülői tekintélyre hivatkozva visszautasította a leányka („a mama azt mondja, pénzt nem szabad ajándékba elfogadni”), azzal illedelmesen búcsút vett.

(Lásd: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm. Neu bearb. V. J. Bolte u. G. Polívka, 1928, IV. k. 456. l. 1. j.)

Ez a valóságos szellemi párbeszéd „szerző” és „olvasó” között éppúgy ékes igazolásául szolgálhat a testvérek szerkesztői módszerének, mint a Grimm-mesék több mint másfél évszázada töretlen népszerűsége - és ennyiben a fordítóknak is csak a filológiai szőrszálhasogatás róhatja fel, ha nem mindenütt igazodtak az „eredetihez”. Rónay György „finomított” változatának éppen úgy megtaláljuk az előzményét:

„A gonosz királynőt erre úgy elöntötte a méreg, hogy holtan esett a földre. De Hófehérkéből királyné lett és férjével együtt sokáig boldogan éltek. Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.”

(Grimm: Nagy meséskönyv. Dante, Budapest, 1937. Ford. Szondy György)

Ahogyan Nagy István közel hű első fordításának is megleljük a későbbi követőit, Mikes Lajos 1905-ös, meglepően modern verziójától - „A királyné átkozódni kezdett és annyira, de annyira elszorult a szíve, hogy nem bírt magán uralkodni. Eleinte el sem akart menni az esküvőre, de nem volt nyugta, el kellett mennie, mert látni akarta az ifjú királynét. És a mint belépett, megismerte ám Hófehérkét s ijedtében úgy állt ott, mintha kővé meredt volna. De akkorra már parázson tüzesítették a vaspapucsot és vasfogóval behozták a terembe és a gonosz királyné elé tették. Bele kellett lépnie a vörösen izzó cipőbe és addig kellett benne táncolnia, a míg holtan össze nem rogyott.

(Legszebb Grimm mesék. Magyar Könyvkiadó Társaság, Budapest, 1905)

- egészen a legfrissebb átültetésig, Détári István már-már hiperrealista fordításáig, akinél a vaspapucs „vasból kovácsolt báli cipő”, melyet „a hóhér faszéntűzön (!) addig” melegít, amíg „izzani nem” kezd, „akkor meg fogóval” megfogja, „és a gonosz mostoha lába elé” teszi.

(Tóth-M Könyvkiadó, Budapest : 1993).

Boldog, igazán boldog, akinek faszénről, tűzről és fogókról csak langymeleg nyári esték, távolról átszűrődő valcer-dallamok, parázson piruló báránybordák és önfeledt gyermeki kacajok jutnak az eszébe - édes órák és édes illatok.

Vissza a tetejére