A Rezeda utcában minden tavasszal megszületnek a kiskutyák, és Rezeda néni elmeséli születésük sorrendjében a színüket. A gyerekeinek adja elő történetüket, akik egy modern világban élnek messze a kispadtól, a bágyadozó pipacsutoráktól. A nénike hosszan mondja, és amikor befejezi, füle kinyílik, tölcséresedik, akár a ládában a leghúsosabb petúnia. Egy szót sem mulasztana el a válaszokból, de olyan maroknyi ez a mobiltelefon, ami összeköti a nagyvilággal, lekicsinyíti a szavakat, zsugorítja a mondatokat, s nem marad belőlük, csak egy-egy hümmögés. Persze meséjét teljesen ártatlanul sokan kifülelik, s egyszer csak elkezdik továbbírni. Valaki a gyökere felé írja, valaki a felszökő szárak irányába, és érdekes módon mind a két próbálkozás hozhat virágokat, esetleg egy égig érő paszulyt, ha meséje nedveiben kering legalább egy cseppnyi eredetiség. Ha nem sikerül felkutatni, megtalálni ezt az életelixírt, akkor az öreg király sohasem fog megfiatalodni, továbbra is a köszvényével küszködik, s halálos féltékenységgel tekint azokra, akik ráhagyják a világ unalmas felmondását. S ahelyett, hogy kihasználná végtelen szabadságát, azt, hogy egy virtuális valóság fölött uralkodhat, hatalma nem ér véget a valós világ végeinél, még erősebben meghúzza maga körül a határvonalakat. Ezeken a határvonalakon belül pedig mindig akad valaki, akit szerinte ki kell szolgálni. El is nevezi olvasónak, aki ostoba, akinek gügyögni kénytelen, aki egy égetni való rosszaság, fegyelmezésre, okításra szorul, fejébe tölcséren töltögetheti a bölcsességet, de valahol ereszthet a megátalkodottja, nincs benne semmi érzés, elvetemült csibész, hát a meseíró azon igyekszik, hogy lehetőleg meghatódjék a lelketlen párája, nemigen kíméli, megríkatja, ahogyan egy igazi temetésen jó pap a hozzátartozókat, hogy ez a gyászos gyülekezet lenyelve könnyeit felsóhajtson, milyen szépen beszélt. Ezek után nehéz megtalálni az eltemetett derűt, ami még Rezeda nénit is feje tetejére állította, mert rájött arra, ebből a pozitúrából olyat lát, amit nem láthatnak a földön botorkálók. Fölibük került hát, mert a visszájáról a szépen elvarrt világ könnyebben kibeszélhető. Rezeda néninek azt is megsúgták odafönt, hogy előbb születik meg a mese, s csak sokkal később dől el, lesznek-e olvasói, s ebben az esetben nem érdemes minden áron biztosra mennie, mert ellenkező esetben úgy viselkedik majd, mint egy politikus vagy mondjuk egy tudós. És Rezeda nénit már a gondolatra elöntötte a hőhullám, egyre rosszabbul érezte magát, mert valami olyat sejtett, hogy a kispadon a pipacsutorák között az öltönyös politikusok hamarabb hervadnak el a rekkend melegben, mint a petúniák. Aztán feltűntek a tudósok, akik mindent megszámolnak, darabra, méretre, fajtára tartják számon környezetüket, de ezt a tulajdonságukat még el lehet viselni. Az elviselhetetlen az, amikor finomkodás, körülírás, köntörfalazás nélkül egyszer csak kimondják mese helyett az igazságot. Mert Rezeda néni találkozott egy tudóssal, aki merő véletlenbál leült egy pillanatra mellé a lócára, beszívta a petúnia émelyítő illatát, s mintha a tüdőlebenyek elvégeztek volna valamennyi szükséges labormunkát, amely a bizonyításhoz elegendő, azt lélegezte ki, az a baj ezzel a gyermekirodalommal, hogy sajnos nem annyira irodalom, mint inkább gyermek. És ez nagyon szíven ütötte Rezeda nénit. Kétségbeesésében az is eszébe jutott, most megérdemelné, hogy megtiltsák neki a meseírást, hogy üldözzék érte, hogy megkövezzék, hogy rejtegetni kelljen szánalmas eszközeit, hogy ezek után a legnagyobb titokban magának szövögesse a cselekményeket. Nem biztos, hogy lenne cselekménye, maga sem értené, honnan, miből állna össze benne ez a szöveg. Ezért Rezeda nénit akkor verné ki igazán a frász, amikor a gyerekek kikapcsolnák a televíziót, s az ő meséjére váltanák a menő rajzfilmsorozat 101. részét. A legfelfoghatatlanabb képtelenség az lenne ebben az egészben, hogy Rezeda néni valójában nem a gyerekeknek akart írni, csak nagyot talált gondolni, kicsivel többet annál, amit hétköznapokon megélt, s azzal önzőmód - ebben az irgalmatlan bánatban - magát szórakoztatta.