Kézenfekvőnek látszik a feltevés, hogy a Csipkerózsika várát körülvevő, sűrű, tövises sövénykerítéssel bajlódik, és egyelőre elképzelni sem tudja, hogy mikor fog átvergődni rajta. A mesében persze aránylag gyorsan megoldotta ezt a feladatot, ez a mese azonban a valóságról szól. A valóságban pedig nincs mese, a királyfi helyzete reménytelen, odabent a várban pedig áll az idő.

Holott ezúttal nem csupán Csipkerózsika életre keltéséről van szó. Őt és a többi klasszikus mesefigurát időről időre folyton életre kelti egy-egy könyvkiadó, egy-egy TV-csatorna, egy-egy rajzfilm, egy-egy színház. Ennek a bizonyos királyfinak a valóságban a kortárs magyar meseirodalmat kellene ismét mozgásba hoznia.

Hogy ez a meseirodalom milyen, arról őszintén szólva fogalmam sincs. „Létezni annyi, mint érzékelve lenni!” - jelentette ki annak idején egy bölcselő, és a dolog lényegét tekintve igen közel járt az igazsághoz. A kortárs magyar meseirodalmat illetően ez a gondolat mindenképpen igaz. Mert a meseirodalom vagy bármely más irodalom, sőt bármely más művészeti ág csak akkor és annyiban létezik, amikor és ahogyan megnyilvánul. Ha a közönség tudomást szerez róla. Ha megjelentetik, ha bemutatják. Márpedig a kortárs magyar meseirodalmat nem jelentetik meg és nem mutatják be.

A saját portámon maradva, a Dörmögd Dömötör próbálkozik ilyesmivel. Nagyjából annyi eredménnyel, mintha egy szentjánosbogár fényénél próbálnánk megcsodálni egy cseppkőbarlang csodálatos cseppköveit. A havonta megjelenő újság egy-egy számába ugyanis két-három mese fér el. Ez egy év alatt körülbelül harminc mesét jelent, körülbelül annyit, amennyi egy-két hét alatt érkezik a szerkesztőségbe. Hogy ezek mennyire színvonalasak?

Nos, azt hiszem, valahol itt van a magyarázata annak, hogy a gyermeklapok által közölt mesék között miért van sok Benedek Elek-, Móra Ferenc- stb. mese. Nem, nem azért, mert ezek annyival jobbak, ha jobbak egyáltalán. Hanem azért, mert ezekkel nem lehet „megbukni”. Ezeket kényelmesebb és biztonságosabb közölni, mint az „ismeretlen” szerzőkét. Egyrészt nem kell átolvasni a rengeteg beküldött anyagot, másrészt nem jelent semmilyen felelősséget a közlésük. A név garancia. Benedek vagy Móra nem írhatott rosszat... Pedig hát, ha más nem is, a stílusuk, a szóhasználatuk egyre idegenebb a mai gyerekek világától. Az eredeti Biblia-fordításokat is meglehetősen nehéz mai szemmel olvasni.

Szerintem tehát mindenképpen érdemes a beküldött anyagokkal „bajlódni”, itt-ott átírni vagy átíratni, ha szükséges, mert olykor-olykor - és ez a versekre is igaz! - kincset talál az ember a hamuban. Vagy legalábbis illatos pogácsát.

A saját tapasztalatom alapján nyugodtan kijelenthetem hát, hogy potenciálisan igenis létezik kortárs magyar meseirodalom, amely semmivel sem rosszabb, gyengébb színvonalú, mint bármely más korban volt.

Csakhogy ezt is körülveszi az üzleti szellem tövises sövénye.

Manapság nem az jelenik meg a közönség előtt, ami értékes, szép, maradandó, hanem a tömegcikk, ami külföldön már megjelent és ott bevált, a klasszikus mesék, amelyekkel nincs túl nagy kockázat. És persze nincs sok munka sem, mindössze a jogokat kell megszerezni. Esetleg az is napvilágra kerül, amelyhez - összeköttetés, ismeretség révén - sikerül támogatókat, szponzorokat szerezni.

A megoldás talán egy állami alapítvány által támogatott kulturális intézmény lenne, szakemberekből álló „zsűrivel”, amely objektív módon ítélne az egyes művek megjelentetéséről, a széles közönség által is elérhető áron. De azt hiszem, ezzel ismét visszakanyarodtam a meséhez.

A királyfi tehát továbbra is késik, a tüskés sövény sehogyan sem akar ritkulni. Odabent a várban pedig továbbra is áll az idő...

(A szerző a Dörmögő Dömötör szerkesztője)