Csengőbarack? Harry Potter?

A kérdés, hogy milyen a jó mese, megválaszolhatatlan. Beszélhetünk persze a mese személyiség- és szókincsfejlesztő szerepéről, értékközvetítő üzenetéről, kommunikációs modell-teremtő voltáról, ám a mese valami egészen más, a MESE találkozás a megízlelhetetlen, kézbe nem fogható gyönyörűséggel, azzal a valamivel, amit jobb híján irodalomnak vagy művészetnek szoktunk nevezni. A gyerek egyedül eldönti, számára mi a jó mese, mi az, amit újra meg újra hallani, olvasni akar. (Bárki tapasztalhatta, a kisgyerek nap mint nap ugyanazt a mesét kéri, s nem fogadja el a legcsekélyebb változást sem, bármiféle rögtönzés, stilizálás ellen tiltakozik. Mindig ugyanúgy akarja hallani azt, ami egyszer megérintette.) Később sem értjük, miért olvassa tizedszer ugyanazt a mesekönyvet, amit mi nem is igen tartunk sokra... S röpke lapozgatás után miért kerül a polcra a vadonatúj - szerintünk minden szempontból kiváló - mesekönyv? Bizonyára azért, mert ő megválaszolta a számunkra megválaszolhatatlant: tudja, milyen a jó mese...

Gyermeklap szerkesztőjeként azonban válogatnom kell, esetenként döntenem is, amit nehéz szívvel teszek. Nyitott vagyok az új irányzatokra, az új megfogalmazásokra, a Harry Potteri kalandokra, de vallom, hogy egyetlen gyerek sem nőhet fel Móra Ferenc, Benedek Elek meséi, Fekete István írásai nélkül. A tisztaságban és jóságban való effajta megmártózás életre szóló tarisznyát és vértet is jelent. Ezek a szereplők - akár egy-egy verssor - elkísérnek életünkben, s kimondatlanul bár, de ott vannak véleményformálásunkban, döntéseinkben, ítéleteinkben.

Az Irkában jól megfér egymás mellett Móra Ferenc és Lázár Ervin, a magyar és az indonéziai népmese.

Kárpátalján ketten írnak mesét. Ég és föld, mondhatnánk, ha stílusukról, formai megoldásaikról beszélnénk. Van azonban valami, ami mindkét meseíró alkotásait MESÉVÉ teszi: a humánum, az empátia, a gyerekek szeretete. Az Irka-olvasók pedig választanak. Van, aki az egyiket, van, aki a másikat olvassa szívesebben.

Milyen a jó mese? A kérdés nem újkeletű. Az amerikai mesefilmeken háborogva Arany János szavai jutnak eszembe: „Míg napjainkban akármely silányság utat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fönnmaradhat, mint örökös hiba: ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasító, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, tovább adja, firól fira örökítse.” Bízom a gyerekek ösztönös ítélőképességében, abban, hogy visszautasítják „ami nem életre való”... Különösen akkor, ha van alternatívájuk, ha az amerikai silányságok mellé asztalukra tesszük a magyar népmeséket, Vackort, Tündér Lalát, Bambit, Pinokkiót és a Kis Herceget is...

(A szerző a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Irka című gyermeklapjának főszerkesztője)

Vissza a tetejére