Udmurt mesefigurák

Az udmurt (votják) nép a Vjatka és a Káma folyók közötti lankás, természeti kincsekben gazdag területet lakja. Az alig fél magyarországnyi Udmurt Köztársaságban másfélmillió lakos él, s ennek egyharmada udmurt. Nyelvük az uráli nyelvcsaládba tartozik, a permi nyelvek csoportjába. Nagyságát tekintve Európa harmincötödik nyelve a hetven közül.

A néprajzosok és nyelvészek érdeklődése a 19. században fordult erőteljesen e felé a nép felé. Először oroszországi szakemberek adták ki leírásaikat és gyűjteményeiket a népről és kultúrájáról, majd az európai tudományosság képviselői is megjelentek közöttük. Azóta, hogy Munkácsi Bernát elsőként a nyugati tudományos élet képviselői közül 1885-ben folklór-anyagot gyűjtött közöttük, majd kiadta gyűjteményét és szótárát, jelentősen megváltozott a világ. Ma már fiatal udmurt kutatók készülnek népük múltjának tanulmányozására finnországi és magyar egyetemeken, s van közöttük, aki az erdélyi magyar néptánckincset gyűjti.

A két közreadott mese az elmúlt alig kétszáz év alatt összegyűjtött szűkös anyagból való. Az anyag szűkös, mert az első gyűjtők vagy nem tudtak jól udmurtul, és ezért csak a mese orosz fordítását jegyezték le, vagy csak nyelvmesterük tolmácsolásában és lejegyzésében rögzítették az anyagot. S mivel a nyelvész szempontja a kiejtés minél pontosabb volta, ezért az adatközlők nem a legjobb mesélők köréből kerültek ki, hisz azok általában már öregek voltak, és beszédmódjuk (kiejtésük) nem feltételen elégítette ki a gyűjtőt. Később meg már nehezen lehetett igazi mesélőt találni. Ez lehet az oka annak, hogy az udmurt autentikus mese- és mondaanyagban ritkán találunk nyelvileg jól formált történeteket (az udmurt nép múltjáról és a gyűjtések történetéről részletesebben olvashatunk a Vatka meg Kalmez /votják mondák és rnesék/ 1974 című kötetben Domokos Péter tollából).

Az udmurtok mitológiáját benépesítik a különféle emberalakú szellemek (murtok és kuzsók). A murt szó embert/idegent, a kuzso gazdát jelent, s az egyik udmurt nyelvjárásban így, a másikban meg úgy titulálták a lényeket, akik hús-vér alakok voltak, csak jobb híján nevezik őket magyarul szellemeknek. Volt közöttük apró és óriás, de még félember is. Saját szelleme volt az istállónak, a háznak, a szaunának, az erdőnek, a vizeknek stb. E lények mindegyikéhez hiedelmek és mitikus cselekmények kapcsolódtak.

Az egyik ilyen szellem a víziszellem. A róla szóló történeteket olvasva megfigyelhető, hogy a hatalmas, félelmet keltő mítikus hatalmasság hogyan alakul át az idők teltével nevetséges figurává. Az itt közreadott két mese már nem gazdagnak és félelmetesnek mutatja be a vizek urát, hanem nevetséges, buta és becsapható alaknak.

Az udmurtok hite szerint a víziszellemek a folyókban és tavakban laktak, családjuk volt és az emberi társadalomnak megfelelő teljes életet éltek, és - gazdagok voltak. Ha akarták, meghívták magukhoz az embert is, aki ilyenkor úgy élt a vízben, mintha a föld felszínén, a levegőn mozogna. Ha kiérdemelte, még a lányukat is feleségül adták hozzá. Nem volt szabad megharagítani őket. Olykor minden ok nélkül is gonoszak voltak. Erről tanúskodik az a jó tanács, hogy ne igyunk a folyóból a vízre hajolva, mert megragadja a szakállunk a víziszellem és lehúz a mélybe.

A buta figurát elénk állító mesékben is ott van még a tudás arról, hogy a víziszellem gazdag. A vagyonából szerezni és őt becsapni nem bűn, ellenkezőleg. Az első mese egy olyan változat, amely már teljesen lecsupaszodva, szinte minden izgalom nélkül, olykor még fontos részletre sem kitérve meséli el, hogyan kell becsapni a szellemet, aki fizet, fizet, még anyja ezüst pénzekből készült, anyáról leányra szálló ősi nyakékét is odaadja. Aztán váratlanul - ok nélkül - meg is hal a végén. A másik történet három szüzsét foglal magában. Több változatban találkozhatunk a tó parton kötelet fonó emberrel, akinek szívesen fizet a víziszellem, csak ne forgassa fel az otthonát az ember. A folytatás a közismert vetélkedést tartalmazza, amikor az ember ravaszságával fog ki a lehetetlen feladatokat megszabó ellenfelén. Ennek is számos önálló változata ismert az udmurtok között. A befejezés a már megismert mese változatát tartalmazza: ismét a buta víziszellemmel találkozunk, aki nem ismeri az emberek világát.

A környezetét jól megismerő ember tehát kinevette és kigúnyolta a buta víziszellemet, aki féltette az otthonát, mert elhitte, hogy a nagytudósú és ravasz ember fel tudja forgatni azt. S mennyire igaza volt. Mit meg nem adnánk érte, ha a vizek szelleme félelmében ma is előjönne és megakadályozná, hogy nagy bölcsen felforgassuk a világot, amelyben él, amiből élünk.

Vissza a tetejére