1880 és 1883 között több, füzet formájú kötetben adták ki a szlovák népmeséket Prostonárodné slovenské povesti (Szlovák nemzeti népmesék) címmel, amelyek később, az első világháború után három vaskos kötetben elhelyezve szinte évenként hagyták el a nyomdát s váltak a legtöbbször kiadott és legismertebb, legolvasottabb szlovák nyelvű kiadványokká.

A „mesefüzetek” és az említett három kötet, amely a szlovák népmesék különböző műfajait tartalmazza, a 19. századhoz és a romantikus nemzedék legendás mesegyűjtőjéhez, Pavel Dobšinskŷhez kötődik. Ahhoz a nemzedékhez, amelynek tagjai az 1830-as évektől a pozsonyi (Prešporok, Pressburg) evangélikus líceum - a korabeli elnevezések szerint - cseh-szláv, illetve csehszlovák tanszékének hallgatói voltak. A tanszék hallgatóiból került ki a szlovák nemzeti mozgalom számos vezetője. Ez a lelkes fiatal gárda nevezte el Pozsonyt 1836-ban Bratislavának.

E romantikus nemzedékre, a szlovák folklór iránti érdeklődésükre nagy hatással volt Herder német filozófus, aki az emberi kultúra jövőjét a 18. század végén a szláv népek gazdag folklórjában látta. Már e jóslat jegyében adta ki Ján Kollár szlovák költő, a szláv kölcsönösség eszméjének megteremtője két vaskos kötetben a szlovák népdalokat Národnie spievanky (Nemzeti dalok) címmel. A könyv 1834 és 1835 között jelent meg a budai Egyetemi Nyomdánál. Monumentalitása, a szlovák nyelv gazdagsága a romantikus fiatalokat a népmese gyűjtésére ösztönözte, hogy az összegyűjtött népdalok mintájára feltárják a szlovák mese gazdagságát is. A líceum hallgatói a nyári szünidő idején különböző szlovák tájakon gyűjtötték a meséket. A gyűjtést Pavel Dobšinskŷ irányította, s 1848-1849-ben össze is állította a gyűjteményt. Az 1850-es években megjelent egy-két vékony füzet után teljességében - ahogy erre már utaltam - az 1880-as években láttak napvilágot s az 1830-as években gyűjtött szlovák népdalok mellett szintén egyedülálló mesegyűjteménnyel büszkélkedhetett a szlovák kultúra.

Pavel Dobšinskŷ a szlovák mesét igazi romantikus gondolkodóként a következőképpen jellemezte: „A mese népünk múltja, jelene és jövője. A mese a nép titokzatos, ismeretlen, úgyszólván természetfeletti hite, sóvárgása és reménysége, amely egy évezrede ott szunnyad nemzetünk lelkének mélyén, s ki tudja, eltűnik-e onnan valaha is?” Dobšinskŷ sokat foglalkozott a mesék esztétikai értékeivel, olvasásuk vagy hallgatásuk élvezetével. Meseköteteinek köszönhető, hogy a népmese nemcsak könyvből olvasott műfajjá vált, hanem igen sokáig hozzájárult az élőszavas közvetítéshez, a meséléshez is, hiszen a szlovák falvakban - kelet-középeurópai viszonyok között is - viszonylag sokáig élt a mese. A mindennapos, olykor teljesen szokványos összejöveteleken rendszeresen meséltek még az 1960-as években is.

Napjainkban a szlovák mesekutatók is keresik a nemzeti vonásokat e népi prózakincsben, természetesen elismerve a nemzetközi, főként közös európai mesemotívumokat. A nemzeti jelleget abban látják, hogy „a szlovák népre jellemző módon erős etnikai alapon fejezik ki erkölcsi és társadalmi eszményképeiket”.

A szlovák meséket, hasonlóképpen, mint a magyar népmeséket, elsősorban a nyelv gazdagsága, a szlovák vagy a magyar ember mentalitása teszi igazán a szlovák vagy a magyar kultúra szellemi kincsévé. Természetesen a sok-sok európai vagy akár közös keleti motívum, mítosz mellett közép-európai mese- és mondamotívumok is léteznek ugyanúgy, ahogy vannak tartalmukban és hőseikben szinte azonos vagy hasonló szlovák és magyar mesék. A szlovákok éppúgy meséltek törökökről és tatárokról, Mátyás királyról, mint a magyarok. Nem tartjuk véletlennek, hogy Ján Komorovskŷ, szlovák folklorista külön könyvben dolgozta fel a történeti Magyarország, a Kárpát-medence népeinek Hunyadi Mátyásról szóló mondáit. És nem véletlen az sem, hogy napjaink egyik legismertebb kutatója Viera Gašparíková, a közép-európai térség összehasonlító mesekutatását szorgalmazza.

Persze, mint minden népnek, úgy a szlováknak is vannak sajátos tartalmú meséi. Ilyenek többek között a Jánošík-betyárról szólók, akinek alakja szinte uralja a szlovák betyárfolklór minden műfaját, de sajátos repertoárt képeznek a szlovák bányász-mesék is.

A szlovák népmesék legtöbbje a magyar népmesékhez hasonlóan kezdődik: „Volt egyszer egy király vagy szegény ember... és annak volt három fia”, vagy fejeződik be: „Itt a vége, fuss el véle.” Esetleg: „Nagy lakodalmat csaptak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”

De vannak sajátos, csak a szlovák nyelv által meghatározott, más nyelvre nehezen. lefordítható kezdő és befejező meseformulák, mint amilyen például: „Volt egy tehenük, hát kolompot akasztottak a tehénre, s az én mesémnek is vége.”

Föntebb két szlovák mesével ismerkedhettek meg. Mindkettő az európai mesemotívumok hordozója. Az első A só és az arany címet viseli, s talán az egyik legismertebb és legrégibb mese. Shakespeare Laer királya ebből a szeretet értelmét kereső mesemotívum-forrásból született. Az itt közölt mesét 1942-ben a Garam (Hron) melletti Hel’pa községben jegyezték le. Jozef Rusnák-Bronda (1864-1945) mondta el, aki a szlovák mesemondás markáns figurája. Meséje eredetmondának is tekinthető, mivel földöntúli lény segítségével táródik fel az emberi élet számára nélkülözhetetlen sóbánya. Ez a mese más szlovák fantasztikus mesékkel együtt magyarul az Európa Kiadó Népek meséi sorozatban olvasható, az 1988-ban megjelent A harmatban fogant hajadon című könyvben.

A másik itt közölt rövid, vidám történet, vagy ahogy szaknyelven mondják: trufa, több szempontból figyelemre méltó. Ez a magyarul elmondott mese, amelynek természetesen szlovák változatát is ismerjük, a magyarországi szlovákok hagyományos kultúrájának részét képezi.

Ismert, hogy amai Magyarországszinte valamennyi megyéjében (kivéve talán Jász-Nagykun-Szolnokot) találhatunk szlovák településeket, amelyek a török kiűzése után létesültek. A szlovákok magukkal hozták szellemi értékeiket, így meséiket, de már az új otthonukban is sok keletkezett. S van, aki két nyelven, már nemcsak szlovákul, hanem magyarul is alkotott.

Ilyen kétnyelvű mesemondó volt a magyarbánhegyesi (Békés megye) Farkasné Drágos Zsófia, akit Krupa András néprajzos fedezett fel és adta ki Zsofka néni meséi - Rozprávky ňaňičky Žofky címmel (1984) a főként vidám, realisztikus történeteket tartalmazó magyar és szlovák meséit.