Alsóvilágban, főd alá merült, kírges, öreg hegy alatt íldegílt egy órjás, úgy hítták: Mihály. Szélmónár vót a mestersíge. Ez a Mihály eccer akkora pipát csikart kűből, hogy csak a csutorájába három muszka is eltívejedett! Ha ki nem szippantja űket, tűzbe mentek vóna, szegíny muszkák! Különc vót a furulyája is, malomkűből készült. Lapjával egymáshoz illesztett vagy tízet, gondosan, hogy a lyukakon átláthasson. Csű lett belőle. Kűcsű. Aztá hogy szíp szorosan összegúzsolta űket, felűről meg megfurkálta, nyelvet is ütött bele. Kicsibe múlt, hogy magátúl nem muzsikált!

Bizon jócskán benne vót már a korba Mihály, mikor felesíget szerzett magának, szíp szemrevalót, valami kevíssel fiatalabbat. Úgy hítták: Sára. Sára is órjás vót. Akkora ajja-mejje vót, csak a szaladós szem írte át! A hűlt hamuban szeretett ücsörögni. Nem is sült ki az esze annak sose! Jaj, mennyit csatarázott a rokonság:

- Mír nem fogsz valamibe, Sára! Láss dologho, vagy legalább a körmöd piszkáld ki!

- Sose búsuljatok! - azt mondogatta mindig, oszt jól a hamuba fúrta magát. Ott űdögílt nyugodtan. Rajta is maradt, hogy „Sose Sára”.

Lyánysága alkonyúlatán eccer csak kikelt a hamubúl, szípen hátrálva-farolva lebandukolt az Al-Tiszáho. Mentibe felmarkolt egy szekír szalmát, ha a víz ki találna gyúlni, hát ű azt azzal elótaná. Azt hitte, az elíg! Ott állt. Vízi tűzre várt. Mihály ípp a töltísen kíszült vacsorálni. Leste ám a Sose lyányt! Fel is ílett, mint a bozacibere! Fenekéig írő Tisza-tüzet látott a Sára szemibe, az ég ne vegye be a jódógát! Még nyársat is elfelejtett hegyezni! Addig kínozta a szalonnát a vesszejivel, eccer csak supp, hamuba esett!

Ugyanekkor a vízből egy jódarab veres kő is előgyűrűzött, és Sose Sára hatalmas, de formás markába ugrott! Szárazon! Ammeg szípen lehajolva, akkurátussan fődre rakta! Mihály jól elmálékodott, ilyet addig nem látott. „Te az enyém, én a tijed!” Ezzel rontott rá a Sárára. Azt meg hát az ijeszgetís nyugosztalni szokta, mosolyogva hozzáment. Szíp íletet íltek. Nem hörböltek, nem csaholtak egymásra, keresetlen fával meg íppen sose vertík egymást.

Egy reggel így szólt Mihály:

- Hallod-i, Sára, kedves! Amíg a búzát leőrlöm, ezeket a zsákokat fótozd csak meg szípen!

Nem is henyílt Sára. Amíg Mihály odavót, a jó zsákokat is mind felvagdosta, eltípkedte apró darabokra - így fótozgatott. Fót is lett a mind! Tekert egy nagyot este Mihály azon a nagy nyakán.

- Sose búsulj, no! - így sosézott Sára, így vigasztalódott Mihály.

Sovány vigasz vót. De az íccakai annál kövírebb. Nem is vót könnyű a kelís Mihálynak.

Másnap azt mondta:

- Sára, kedves! Amíg én a rozsot leőrlöm, a kertet gazold ki takarosan!

Hát nem fúrta Sára magát most se hamuba! Ami giz-gazt a kert körül, meg még odább talált, odahúzta-vonta, begórta a kertbe mind - jól kigazolta. Nem is nagyon látszott mán a kert a sok gaztúl. Csavargatta is Mihály a nyakát. Indult vóna leckefáír, kízbevaló, jó fütykösír, de csak elmaradt a nevelís! Mer a Sára azt susogta:

- Sose búsulj! - oszt reggelig vigasztalta Mihályt. Alig is tudott fölkecmeregni, kőfurulyát fújni, kőpipát gyújtani.

Azt vette ki a furulyának, pipának szavábúl: „De jó lenne... hej, millyen jó is lenne megfiatalodni!”

- Hallod-i, Sárim, kedves, mit gondótam én! Amíg árpát őrlök, a kondírt tőcsd teli vízzel! Eredj, gyűccs a ríten hasznos füveket, asztá menj a halom tetejibe, ott nő a jó istenkásája, szedj mellíjök azt is! Tedd a kondírba mind, fedd le, árvaganét tígy alá! Itt ez a szalmacsóva, gyúcsd meg ezzel! Ha megfő, megisszuk, fiatalít a! Ha megfürdünk benne, a bőrünk alól elfut minden apró nyavalya! Még pedig vicsorítva!

Nahát, amíg indult Mihály árpát őrleni, Sára is lípett a kalapácsír. Addig kongatta a kondírt, kilyukadt. Osztán hogy a fedőt is jó messzire elgurította, a tüzelőt is szíjjelgözülte, kerten átbugdácsolva rítre szaladt, laponyagra lípett, halomra állt. Ami fű útjába akadt, kitípdeste, szíjjelszórta válogatás nélkül. Az istenkásáját meg jó alapossan megtiporta.

Gyött Mihály. De má fordult is, hogy valami markába való, alkalmas husángot találjon! Talált. Oda is támogatta a Sára oldalához-hátához! Sírta is, mondta is a, szegíny:

- Sose búsuljon, Mihály!... Sose búsuljon!...

Elbágyadtak. Aludtak. Mihálynak mégis nehíz vót az íbredís. Hiába no, nem vót má az a rígi, mint hajdinánomba! A hajnali kűfurulyaszó azt beszíte, a reggeli kűpipafüst is azt bodorította gerendára: „Gyerünk a kocsmába! Gyerünk, gyerünk! Igen sok lisztet nyeltél! Bort a garatra, hajrá!” A hamu kiverísekor Mihály gondolt míg egy nagyot:

- Sára! He! - azt mondta. - Megyek az Ónodiho gargarizálni! Amíg oda vagyok, inkább ebbe a jó pipahamuba ülj, de nekem a pincébe le ne kódorogj! Ha valahogy mígis lekeveredné, hát talász ott egy nagy daksi kondírt, rozsdás mán, de míg nem lyukas! Lyukaszd ki okosan az ajját, nehogy egy csepp víz is megálljon benne! Oszt nehogy víletlen felhozd! Vagy ha víletlen mégis felhoznád, tüzet semmifélekípp ne tégy alá, megírtetted-i! Ami fű meg arra a porongon, ormágyon kerülközik, válogatás nélkül típd ki, szórd szíjjel! De jó messze, nehogy a szél egyetlen szirmát-szárát is a kondírba hordja!

Nagybőgő hallott! Vitte is má Mihályt furulyástul kocsmába a lába! Egy nagy torony fekete felhő alá.

Meglódult Sára is nagy hével-lével. Hipp-hopp, pincébe perdült, persze, hogy odapenderült! Hatalmas, rozsdás kondírt cipelt fel a konyhába. De az akkora kondír vót, hogy mikor eccer egy huszár kivont karddal, lovastúl beleesett, égre-fődre kereshette a vasasnímetet, úgy se találta! Pedig az is bele vót már esve ríg! Egy egísz század! Ott kerülgettík egymást a kondírba, körbe-karikába! Felül a peremin meg ezer cigánypurdé leste vacogva: mi lesz ebbűl! Sára hamar vizet hozott abba a kondírba. Nekifogott, juhport, csutkát, árvaganét, íziket, mindenfélét gyűjtött! De még a kertbül a sok gazt is mind odahordta! Csóvával alágyújtott, jól bereccsentett. Aztán szaladt a rítre, gyűjtött ezerféle hasznos füvet: csarbakát, karambélt, cetegínt, kakukkpöktefüvet, meg nyúlárnyíkát, oszt hogy barátmonynak zsengéjére bökkent, csokorba szedte azt is. A laponyagtul innet fődepéjit, a malacbányaszílrül szemvigasztalót, halomnak tetejébül egy marék istenkását hozott. Kondírba lökte mind. Fedőt is kerített hamarjába, három szörnyű nagy malomkereket. Azzal lenyomtatta a kondírt, a keríklyukakat ronggyal kitömte, határkűvel lefedte. Korán vót ücsörögni, hát szőtt vagy ötven zsákra való vásznat, de meg is varrta mind.

Eccer csak fenyegető, nagy szél hozta az ember kalapját. Gyött Mihály is a kocsmábúl. Csalákúl lípett ide-oda, haja, szakálla kuszán lobogott, gatyája ropogott. A kűfurulyát elhagyta valahun, így oszt nótát füttyel vegyített. A „Kutya kaparási...”-t figurázta vóna, de a szél mást süvített. Látszott, hogy bosszantja. Hej, de amikor meglátta a kertet, a sok zsákot, a rotyogó, rozsdás kondírt, fedő alatt vízben fövő füveket, oszt Sára még a kalapot is a fejibe nyomta, felragyogott! Le is pihentek rögtön!

A szél mán orginálni kezdett, a ház ropogni! Mire bömbölt, meg is dőlt! Gyött a fekete felhő, a sivalkodó, alvilági jígeső! Intette a felesígit a kába Mihály:

- Sára... kedves... - így, szídült, nehíz nyelvvel - az íccaka nehogy ki találj... lípni... az ajtón... mert... nekem még elvisz ez a szélvihar!

- Sose búsulj! - ez vót a válasz.

Alig fordult a világ egyet-kettőt Mihállyal, hallja ám a Sára talpát: csissz-csossz, csisz-csossz. Még szóho se jutott, a Sára mán ajtót nyitott, és huss! úgy ahogy vót, egy szál pendelyben elrepült!

Mint aki jól vígezte dógát, neki állt a vihar, hogy a házbúl is kipakoljon. Ládát, szekrínt, pipát is! A kípeket is leaggatta a falrúl, vitte mind! Sorba! Csak az ágyat hagyta helyin a lassan eszínkedő Mihállyal, neki támasztott husánggal, tűzhelyen a nagy kondírt, kondíron a malomkő fedőket.

- A tűz emísszen meg te kutyátúl szakadt, hova lettél má meg!

Egybül megállott a világ forogni. Csak a vihar üvöltött vissza Mihályra. Felkapta husángját, szaladt Sára után, ahogy vót ű is: pendelybe, mezítláb. Pusztító szélvihar taszítgatta, jígesó ütötte-verte. Szaladt széliránt. Jaj, hogy nízett ki!

- Sára! Hé! Sose Sára! Merre vagy?! - így óbégatott.

De a vihar azt tutulta Mihálynak:

- Húúúha Mihály, nem lesz jó! A te asszonyod visszás vót! Huhúú, az illyen még a széllel is szembe száll!

Hunyorogva intett Mihály: igaz beszíd, köszöni! Nekifordult hát a dermesztő szélnek, a dühös jígesőnek. Széllel szembe kereste Sárát. Futni nem tudott. Má kiáltani sem. Csak ment-ment a husángjába kapaszkodva, úgy bötyörészett megdőlve, sokáig. Aztán megszűnt a jígeső. Szél se fújt. A szélmalmok is csak a Mihály sóhajától őröltek. Elmúlt az ősz is. Hívta a telet. Csuda nagy hópihék lappogtak Mihály hátán. Fütykös a markába, pendely a vállára fagyott. Kezdett az órjás Mihály alaposan összemenni a sok hidegtűl. Reggel még térdig írt néki a hó, este má mejjig. Pedig nem esett az annyit. Úgy gázolt-tolakodott lassan a fagyos-piros orra után. Hát eccer csak meglátott egy nagy fekete bivalyt, magába. De annak akkora hódkoronás szarva vót, szegínynek, hogy az a nagy tülökkorona hóba is nyomta űtet! Odafagyott árván. Na annak a szarván Mihály magasba kapaszkodott. A bütykeibe fogódzott. Azt hogy följebb még hidegebb lett, hát tovább zsugorodott. Egísz apró vót mán, mikor a fejit beütötte valami rígi csapóajtóba! Meglehelte, megdörgölte azt a pöttöm kis kezit, oszt ollyan ütíst mírt rá, meg is repedt, fel is nyíllott!

Arra ott bent, valahun a szíkelysígben, szíp Erdílyországban ugyanebbe a szent percbe meg az törtínt, hogy egy öregasszony, úgy hítták Dohányos Eszter, íppen akkor hajnalban, dörömbölísre íbredt!:

- Mír nem a csengőt rángatja? Ki az, ilyenkor? - indult mírgesen a nagykapuho. Senki! De nem ám a kapubúl gyön a hang! Hanam a pincébűl! - Íbredjen má, hallja-i? - így szólt Dohányos Eszter az emberihe, Karakas Bálintho. - Valaki a káposztás kádat borogatja!

Nekibátorodtak, lelopóztak a pincébe ketten. Hát látják: ott egy kisded pógár, hatalmas husánggal, egy szál pendelybe! Nem vót gyermekük nekik, hát úgy megörültek, majd eszüket vesztettík! Mi a csuda ez! Hogy kerül ez ide, pont ide űhozzájok! Azt se bánták, hogy szakállas. De azon má borzasztó meglepődtek, amikor abbúl a csepp lila szájábúl nagyot kiáltott:

- Én jó atyám, de finom jó meleg van ebbe a pincébe! - Tudósnak gondolták, avval magyarázták ezt a korai beszídjit, szakállát a kölyöknek. - Mihály vagyok, keresem a felesígem! - ez szaladt még ki a száján.

- Akkor te mátúl Karakas Mihály vagy, kedves fiam! Azt a keresíst meg tedd el kísőbbre, eljön annak is az ideje! - mosolyogták, csodálták, fijoknak fogadták, könny hullott öreg szemekbűl! Eszti néni meg má szaladt is, levágott egy szíp galambfiókot, a szívét mázas csuporba tette, a csupor fülire meg lakatot tett, persze a zárat a nagy sietsígbe-örömbe elfelejtette rákattintani, oszt így ahogy vót, padlásra vitte. Puha ruhába rejtette.

Szípen neveltík. Nem győztík csudálni azt a nagy, foglyos eszit, azt az ide-odafutkosó bogár szemit, meg azt a melegbe megindult nagy növekedísit! Hatalmasnagydarab lett! Az ereje míg nagyobb! Eccer a lipityóka kifordult a sarkábúl, hát ű meg egy kízzel helyreigazította! Furulyát, szipkát kűböl faragott magának, azír is bámulták! Öröme vót szüleinek. Vittík az iskolába. Na, azt mondjuk unta, úgy előrefutott neki az esze mindig! Szalonnával kezdte kenegetni az iskola sarkát, hátha a kutyák elrágják, oszt bedűl vígre, nem kell többet ásítozni. Így megtervezte! De a kűmíves jól számolt, tíglábúl vót több, szalonnábúl kevesebb. Na így oszt öví lett a baktertojás, nem ment pocsíkba az iskola.

Má hogy nagy vót, kírdezgettík a lyányok felül. Piszkálódtak vele. Megint kottyant: van neki felesíge, hagyják bíkín! De hogy hol hagyta, merre van az a felesíg, meg hogy mi a neve, nem mondta. Azt mondta, titok. Na, el is terjedt róla, hogy egy kicsit csajbókos, egy kicsit oan féltürkű ez a Karakas Mihály. Ezzel a felesígdologgal született, hát már ezzel is fog meghalni, biztos.

A könyvet is szerette. Rettenetes, hogy hogy szerette! Városba adták, nagy iskolákba. Ott akad elíg! Hanem a híre oda is elfutott, vagy ott is kisülhetett ez a felesíges ügy, nem hagyták ott se, szurkálták-forgatták írte: legalább a nevit mondja meg, akkor elhiszik! Irtó bántotta. De míg jobban bántotta a torkára forrott szó. Öblíthette, nem csúszott le! Ki kellett azt mondani, mert ott hatalmaskodott rajta. Már az ódalát is fúrta. A seprűnek nem mondhatta, az se titoktartó, az órának se, az is kiketyegi-kotyogja. Majd elmondja a fekete fődnek, gondolta, az nem mondja el senkinek.

Azon az őszön vette íszre Eszti néni, hogy a csupor felborult a padláson, kigurult a rongybúl, a lakat is leesett a fülérül. Elsiratta, szegíny, pedig csak a macska boríthatta fel.

Ekkoriba fogott neki Karakas Mihály is a dógához. A kováccsal órjás fúrót csináltatott, vállára kapta, világgá indult. Itt is lefúrt, ott is lefúrt. De egyetlen rendes lyukat se tudott fúrni! Ahány fúrás, annyi forrás, amerre járt, mindenütt forrásvíz fakadt! Betege vót mán a titoknak! Kíső őssze valahogy erre a vidékre is elkeveredett. A Tatárüllési állomásnál, a Berekbe egy jó nagy istencsudája fatornyot ácsolt. A tetejibe hágott, onnan fúrt le a feneketlen mílybe. Fúrt tíz napon át, húsz, harminc, negyven napon át. Fúrt íjjel-nappal. Nem gyött víz. Mosolygott. Lesz má hely a titoknak! Na de mit ad az a Teremtő Szentúristen, ez is pont a saját házába fúrt bele! Abba a ríg elhagyott, alvilági házba, a főd alá merült, öreg hegy alatt, amelyikbűl a szél olyan dühösen kipakolt! Harminc napig csak a hegy kírgeit fúrta, egy napig a háza gerendáját, kilenc napig csak a kondírfedőt. Negyvenedik napon, mire a hó is leszakadt, a fúró a kondírba zuhant. A rígóta rotyogó forró víz futni kezdett ám fölfelé a nagy mílysígbűl! Amíg a víz megindult fölfelé, Mihály is letámolygott a fatoronybúl, lehasalt a hóba, száját a gőzölgő lyukhoz tapasztotta. Belekiáltott:

- Sose Sáraaaaa!

Így. De meg is könnyebbült! Fölkelt. Annyi ideje vót még, hogy a lípcsőre lípett. Ment vóna a toronyba, de attúl följebb került. A főd fenyegetően morogni kezdett, aztán durr! a hosszú lyukon át a mílyből feltört a sok gőzölgő, forró víz, a fatorony meg lípcsőstűl, Mihályostúl a hetedik égbe fúródott! Hamar a fúró is utánnuk szállt! Víz és gőz az eget kezdte ostromolni, felhők szálltak fel, hírét sem hallották többet Karakas Mihálynak. Csak a fúróját látták itt-ott, nagy ritkán az égen, felhők közül előbújva. „Forgószelet szokott kavarni, a felhőkbűl is mindig vizet csavargat” - azt mondják.

Tatárüllésníl csapra verve most is gyön a fődbűl a nyavalyaűző, ásványos hővíz. Gyön is addig, amíg az a lenti kondír ki nem fogy... vagy a tüzelő el nem íg! Aki megfürdik rozsdásveres vízibe, attúl szalad is a nyavalya! Mert belefőtt a Sáraszedte sok jó fű. Összevont nyakúaknak, fejerázóknak, tagaszakadtaknak igen jó. Párold csak felette dagadt ríszed, jó lesz az! Ha krétát, bogárt, bíkát, vízi bornyút nyeltél, kivetteti. Vizit iszogatva meggyógyulsz, ha megszakadtál, vagy megvonattak inaid. Tekerő hasfájást szüntet, csepegő vizeletet megállít. Küvet ront epíben, vesíben, szív felett. Asszony vírit tisztítja, csecsében kelt követ rontja, míhit melegíti, hajlandóságát növeli. Embert indulatra indít, magját sokasítja. Bolondozókat, ámílkodókat, fejefájó ríszegeket helyre üt, ha fejet mosnak benne. Vize a szemnek homályát távoltartja. Rebegő nyelvet egyenesít. Orrba fújod, felserkent. Orrba szívod, fejet tisztít. Ha fülbe ontod vizét, fület gyógyít. Könnyezőknek jó. Ha nyalogatod, hurutot, rekedíst elűz, fulladást öl, torkot nyit. Ember, barom, ki folyton vonítva lélegzetet nem vehet, vizében időre alábukva gondját csorbíthatja.

Hát ilyen sokhasznú lett a Sára főztje, Mihály elkípzelíse!  Mint arannyal a király kádja, úgy teltek meg vele a drága árkok, bereki sárgödrök! Ahol főd vót, víz csillog. Ami titka vót szegíny Mihálynak, napvilágra került az is. Víz hozta fel, víz szája: nádas és a sás árulta el. Most is, ha szél fúj, azt susogja:

- Sose Sára... Sose Sára...