(Lázár Balázs: Szárny angyal nélkül. Orpheusz Könyvek, Budapest, 2000)

Elsőkötetes költővel van dolgunk. „Színész és költő” - írja Bertók László Lázár Balázsról könyve fülszövegében, s rákérdez a címben jelentkező angyal hiányára. A kötet első ciklusának nyitóverse a címadó költemény. A kozmikus végtelen és az intimszféra értékszembesítése:

„hatás-ellenhatás

a világegyetem tágul

az emberi lélek térfogata csökken

halványuló csillagok alatt

összezsúfolodni magadban

miközben kopnak kontúrjaid

úgy lüktetni mint levágott testrész helye

észre sem venni ahogy eltűnik

a kereszt alól a templom

a vagina körül a nő

a szárnyról leszakad az angyal

a hülyéből kiáll a gondolat

marad a csend súlytalansága

vágy akarat nélkül

szárny angyal nélkül

hideg lebegésben várni

az élőket feltámasztó Krisztust”

A szöveg által felkínált értelmezési lehetőségek saját létünk lehetőségeként jelennek meg, a „hatás-ellenhatás” értelmi tengelyére fűzve. Az önmegszólításnak tanúi lettek a befogadók, láthatatlan jelenlétükkel az intimszféra határai megsérülnek, ám a legtermészetesebb emberi tulajdonságnak engedelmeskednek, kíváncsiak, hát fülelnek, leskelődnek. A megmutatás szándéka és az intimitás szemérmessége összemosódik a költő szövegeiben, ám a leskelődéssel a befogadó is belép a versbe, neki szól a versszöveg, ezért képes más szemével látni. A költő közvetlensége, saját maga kiszolgáltatása egyfajta dialógushelyzetet eredményezett.

Az Összeérnek a viszonyok című ciklus egzisztenciális határhelyzetben mutat fel etikai, párkapcsolati, be-beszűrődő filozófiai kérdéseket. Fontos élményköre a verseknek a gyermekkor, az emlékek megidézése valami egészen természettudományos pontosságra törekvéssel kísérve. Az őszinteség mélyszerkezetében vájkálni - ez a versek alaphelyzetének konfliktusa, a paradoxon érzékelése a személyiségben, a világ labirintusának behatolása az Én-be, és ennek önmegfejtése az az eljárás, amelynek alapján Lázár Balázs szövegein dolgozik.

A Fragmentumok című ciklusból megtudhatjuk, hogy a költőnek van véleménye a világról, de mer szerelmes lenni akár sápadtan is, sőt vérbő verseket is ír Janus Pannonius modorában. Mer megidézni formát, mestereket. Mer egyéni hangot megütni, játszani, kísérletezni. Az elsőkötetes költőn nem számonkérhető a tökéletesen mindentudás, de nem tipikusan színészköltő szintet megütő színésszel/költővel van dolgunk, nem szükséges elnézőnek lenni csak azért, mert más művészeti ágban remekel.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Lator László tanítványaként kezdett publikálni, a Pécsi Nemzeti Színházba kerülve Tímár Péter Csinibaba című filmjében nyújtott alakítása miatti sikerét még magának tudva egészen másba kezd, Bertók László verseiből állít össze estet. Színészként az operetti muzsikus cigánytól (Mujkó) két felvonáson át részeg figurákon át a tragikus szerepekig ível repertoárja. Kötetében végig fel-felbukkan egy-egy bertóki hangütés. Nála ez nem maszk. Az Éntől énig ciklusban közli a Bertók Lászlónak ajánlott Tagolatlan című versét, és szonetteket is publikál. Nem Bertók egyik epigonjával van dolgunk, hanem egy hasonló világlátással megáldott/megvert fiatal költő útkeresésével, aki nem kamaszos módon leszámolni igyekszik a Mesterrel/pályatárssal, hanem felvállalja a választáshelyzet komolyságát gyötrelmeit:

„Tagolatlan távolból tisztellek,

S mint fűszál a fát, fa a kelő napot,

Úgy értem én furcsa összhangzatod,

Mit agyamban játszik valahány versed.

Mint unoka a nagyapja mellett,

Játszom a szóval mit csended elhagyott,

Majd lassan a szó én magam vagyok

És betöröm az üvegfalú csendet...

Így döbbentünk rá vétlen egymásra

Úgy szilvapálinkázunk, mint két árva,

Kinek fájdalmai összeérnek

Gerincoszlopában időnek-térnek,

Vagyis az éppen aktuális mában:

Lyukas emlékek entrópiájában.”

Lázár Balázs markáns költői arcéle meghatározható, a verseiben meghúzható egy konfliktusszint, önmegszólításaiban visszaköszön a problémák termékeny megoldhatatlansága s a mindenkori alaphelyzete: a várakozás. A versei szomorú epizódok, szexuális csapdahelyzetek, a bűn-bűnhődés katartikus, ezredfordulós pokoljárásai, ironikus felhanggal kezeli a határhelyzetek szükségszerűen rossz alternatíváit. A Kocsmalibretto című versében a kocsmaajtók küszöbét a Styxhez hasonlítja, s meg is idézi nevüket. Ez a vers a maradandóság érzetét kelti bennem, ami abból eredhet, hogy a költő a groteszk-ironikus köznyelvet vegyíti egyetlen félmondatnyi emelkedettséggel:

„A kocsmaajtók közönségzenéje.

A küszöb, mint népszerű Styx.

Néha azért jövök

Mert felejteni kéne, mert

elhagy, minden, ami fix,

és a steksz számít már,

nem a kor,

mihelyt játszani kezd a vér

többfelvonásos szeszek kottáiból.

Volt egy éjjel,

- barátok voltak akik -

mikor a Papucstól a Zöld Takonyig

vonszoltak ég sejtjeim

s a város pléhdobozát

meg-megráztam, hátha

kiesik belőle amit...”

Emblematikus verse a kötetnek a Szóval mindjárt kétezer című. Itt egy-két divatszó („globális first class bulik”) vegyül az ál-nagy kérdések mögé besomfordáló ál-ironizáló végső kérdések közé.

A kötet szerkesztését ellenpontozás jellemzi. Példa erre az előzd verset követő Zsoltár című költemény. A zsoltár biblikus hagyományaihoz visszanyúló költő a fohászként mondhatóvá morzsolja a két versszakot. A meg-megdöccend folyamatosság, az ismétlődő szavak jellemezte szöveg nem cinikus játék, hanem a szavak mágikus birtokbavétele. Ebben a versben működik leginkább a kettős félreértés, mert maga a szöveg szigorúan véve értelmezhetetlen, hiszen központozástól mentesen került papírra, a szöveg értelmezésére a befogadó képtelen, nem tudja azt olvasni, amit a költő írt, és a költő is képtelen ellenőrizni, amit leírt. Kontrollálhatatlanná válik a vers. Mégsem csak nyelvi játék, hanem világkép is egyben. Wittgenstein terminusa ma is közép-európai anyanyelv. Kódolt, méghozzá többszörösen. A közép-európaiságon nem is Mrozek vagy Örkény groteszkjeire gondolok, hangoltságában inkább Pilinszkyre. A rettenet megélésének lelki tapasztalatát közvetíti. A szürreális képek, a dadogó, ismétlődő, áradó, metafizikaivá stilizálódó szöveg egyetlen kérés:

Első kötetként nyolcvanegynehány oldalon majdnem hetven verset ismerhettünk meg, a karcsú, ízlésesen egyszerű könyvből, amely sokat ígér a még csak huszonötéves fiatalembertől. Hogy újra Bertók Lászlót idézzem: „Ki ez az ember? Mit akar? Ő lenne az, aki nem csupán megsejti, meglátja(?), hanem majd érvényesen és szépen ki is mondja a titkot? Hinnünk kell benne. Olvassuk el a könyvét. Kíváncsian, nyitottan.”