Az én kövem

Fegyvernek minősül minden eszköz, amely az emberi élet kioltására alkalmas, s ezen cselekményre tudatosan igénybe is vétetik. Isten rendfokozata őrmester, afféle zupás őrmester, olyan a bajsza, mintha az orra alá festették volna, kissé elhízott, választékosan káromkodik, és kétszer is átforgatja az őrségben elkobzott, ruhátlan angyalokat ábrázoló magazinokat.

Őrmester úrnak jelentem tisztelettel, énnekem van egy kövem. Az emberi élet kioltására alkalmasnak tetszik, továbbá az út mentén hever. Csak én tudom, hol van. Nem is árulom el senkinek. Most éppen tél van az én kövem fölött, szürke paplanok borítják az eget, éhes varjak serege fosztogatja a vidéket.

Őrmester úrnak jelentem, tudom a leckét. Aki él, mindenki közlegény, és nincs kitüntetés, csak lefokozás, leszel alközlegény, leszel tört kalács, hiány, rész, seb a kékegész helyett.

Őrmester úrnak jelentem, a múlt hónapban megállt a rendőr a kövem mellett, helyszíni bírságolás céljából. Egy filozófus pedig tegnap torpant meg előtte, aztán a fejéhez kapott, mert ott fejtette meg a létezés titkát. Alázatosan jelentem, a világ összes dolga fegyvernek tekinthető, fűszáltól a babapertliig, szajha gurgulázásától a pótkerékig. Jelentem, az én kövem súlya és alakja nap mint nap változik. Mostanában piszok nehéz, megvallom, a minap az Őrmester urat is a számra vettem, ahogy meg akartam emelni, és nem sikerült. Aztán meg mit látok! Egy szemtelen kisfiú rugdossa szórakozottan, s közben az Őrmester úrral sétál kézen fogva. Néha megáll az én kövemnél egy püspök, egy belgyógyász professzor, egy labdarúgó edző, egy író. Jelentem tisztelettel, ennek a kőnek néha karja és lába van, a törzse lágyan hullámzó cseresznyés dombság, és mézes kagyló fénylik a combja között. Jelentem Őrmester úr, néha borszagú a kövem, néha gyerekszagú, néha pedig, már megbocsásson, az Őrmester úr szagát, helyesebb szólva égi dezodorának fullasztó illatát érzem rajta, azt az égi hónaljszagot, amitől megőrülnek az angyalok. Néha a kövem egészen olyan, mint az Őrmester úr maga, állok előtte vigyázban, mint most is, hallgatom a le... szidást, igenis, Őrmester úr, parancsára, Őrmester úr, hogyne, Őrmester úr... míg nem... mígnem fölemelem, és a világ végére, a halálomig ejtem.

A postai tollak

Néhány napja pénzes utalványt kaptam. Ez fölöttébb jó dolog. Még az is jólesett, hogy be kellett a főpostára fáradni érte, mert ez azt jelentette, hogy jókora összegről van szó. Hosszú, tehetetlen sor kacskaringózott a pénztárfülke ablaka előtt. Várakoztam türelmesen, s nézelődtem, mint rendesen. S akkor megláttam azt a tárgyat, melyet eleddig tán a világon még senki se vett észre. A szívem szorult össze. Hiszen a tollaknak saját történetük van! A tollak történetei ama mondatokból állnak, melyeket a toll tintája sír vagy nevet a papírlapra! Mindenféle tollak, melyekkel leveleket, naplókat, regényeket és üzleti följegyzéseket, följelentéseket és bírságokat, cikkeket és tudományos értekezéseket írunk. Az ilyen tollaknak könnyű az élete! Az ilyen tollaknak az élete kaland, változékonyság, valóságos regény. De a postai tollak, e szegény tucatgyártmányok, az irónok legolcsóbbikjai, jellegtelen kiskatonák, nohát velük egyáltalán nem írnak ilyesmiket. Nem írják, teszem azt, hogy kevesebbet küldtél, te mocskos strici. Csak annyit írnak, Bibas Károly. Nem írják, hogy szeretlek, gyere vissza, ne hagyj el, mert belepusztulok, hanem csak annyit írnak, Kócsár Emília. Azt sem írják, hogy gyűlölök mindent és mindenkit. Azt írják, Peremartoni Emőd. Nem írják, hogy Béla hüje. Azt írják, Ripa Józsika, tanuló. Nem írják, hogy szépek a másnapos hajnalok a Boszorkányszigeten. Azt írják, Víg Géza. Nem írják, hogy holnap kimetszik belőlem a daganatot, s ezért rettegek, és drága jó Istenem, úgy szeretnék még élni, hanem azt írják, Rudasi Kálmán. Nem írják, hogy holnap megyek az én drága férjem után. Azt írják, özvegy Kóródi Mihályné. És nem írják, hogy szép, boldog, lélek, halál, vér, szellő, harmat, kegyelem, méz, barátság, szerelem, gyermek, haza, árulás, béke, temetés, hajnal, hanem azt írják, Endre, Mária, József, Judit, Kálmán, Dezső, Imre, Zsuzsanna, Kornél, László, Erika. A postai tollak kegyetlenül oda vannak spárgázva az ablakokba, s napi száz, kétszáz nevet jegyeznek le velük. Azt sem írhatják le velük, hogy nem. És azt sem, hogy igen. A postai tollak voltaképpen rabok. A nevek rabszolgái. No igen. Éppen idáig jutottam a tűnődésben, midőn én jutottam sorra. Fölemeltem a postai tollat, s lekanyarítottam volna a nevem, amikor észrevettem, ki írt alá közvetlenül énelőttem.

Isten.

Idáig itt áll előttem, és nem vettem észre. Odafirkantotta a nevét a nyilvántartásba, fölvette a pénzt, és elment. Most vettem csak észre! Szegény kis postai toll! Még mindig remegett az izgatottságtól. Hogy megnyugtassam, kihagytam egy sort Isten után, s csak utána írtam le a nevem.

Éjféli tárca

Mindig azt akarjuk elmondani, milyen az élet. Olyan rossz mondat ez, mindegy, bocsásson, akinek van rá ideje. Napokig arra készültem, hogy átsétálok az avarral borított, véres barna új-szegedi platános parkon, és aztán nem adatott meg az alkalom. Nem volt ez nagy vágy, de hogy kimaradt, mégis nagyon sajnálom. Néha adok koldusnak, adok ennek meg annak, sorba is állok. Hegyeket nem mászok meg, nem szeretem a hegyeket, már a dombok is megzavarnak, minek hullámzik a föld, ha nem tenger. És amikor itt jártam az írásban, éppen itt, megjegyzem, éjfél is elmúlt már, akkor egyszeriben különös illatot éreztem. Hindu füstölő pálcika? Nocsak. Nálam?! Hát annyi történt csak, hogy rosszul nyomtam el a csikket, és már füstölt a szemetes zacskó. Na, például, ha nyomban lefekszem. Például. Ha nem írom meg ezt itt, de hát hozzákezdtem, és, látjátok, talán ez az éjféli tárca megmentette az életemet. És különben az élet olyan, hogy dolgozni kell mindig, és tulajdonképpen minden mozdulat munka. Átballagsz a zebrán, munka. Eloltod a szemetes zsákot, munka. A barátaidra gondolsz, munka. A bűn is munka. Elutazol Berlinbe megint, munka. Nézel egy távoli színésznőt, munka. Megkérdezed Istent, hogy, ah, mindegy is miről, mindegy, mert munka. Nem hallod, mit válaszol, munka. Jól van. Vendégségben voltam tegnap, kedves emberek között, emlékek, paprikás krumpli, sok könyv. Aztán hazajöttem, gyalog, mert későn volt, és éjfél akkor is, és útközben leereszkedtem egy aluljáróba. Akik ott aludtak. Fehér porral szórták föl az oszlopok tövét, a falak melletti vékony sávot, nem tudom, tán az emberi váladék miatt, vagy hogy ne ott feküdjenek le, amiatt. Az egyik oszlop tövében mégis hevert egy ember, mozdulatlan volt, szinte nem is volt. Egyszerre odalépett hozzá egy másik, egy másik ember, és olyan gyorsan, mint egy művész, lekapta róla a kabátját, fekete műbőr kabát volt, ha jól láttam, de úgy vette le róla, hogy a heverő alak meg sem mozdult. Szinte nem is ért a testéhez. És már be is gyűrte egy nejlon zacskóba. Ment is, kész, vége. Munka. Szóval ha azt kérdezitek tőlem, hogy az élet, és hogy az mennyi, akkor ajánlom nektek ezt a jelenetet, és azt mondom, hát, barátaim, néha ennyi.

1 db. ősz

Éjszakára még mindig nyitva lehet hagyni az ablakot. És ez nagyon jó, ha nyitva az ablak, valahogy nem zárul rád a világ, s az éjszaka hangjai és neszei oldanak az álmok rémségein. Egy öreg rockzenész kinyúl a pálmafás takaró alól, megtapogatja az ágy mellé helyezett basszusgitárt, és horkantva alszik tovább. A középhátvéd felesége, kicsi, gömbölyű asszony, fölül az ágyban, nézi az urát, a hátán fekszik az ember, kicsit horkol ezért, sóhajt az asszony, akkor szeretett a férfiba, amikor az 1972-es bajnoki évben Deszk ellen kiállították. Mert az ura eltörte egy balhátvédnek a lábát. Éjjel kettő van, az őszi éjszaka, mint valami égnagy kutya, langyos nyelvvel nyalogatja a világot. Az angyalok ugatni is tudnak. Nekem meg utazni kellett sokat. Láttam ezt az őszt Burgerlandban és a lágyan hullámzó Somogyban, Budapesten és az Alföld akácos legközepén, ez az ősz, nem is tudom, olyan, mint egy kitüntetés. Olyan az ősz, hogy egy kicsit mindnyájan meg vagyunk dicsérve. Láttam Szegeden is ezt az őszt, és aligha bocsáthatom meg magamnak, hogy nem botorkáltam végig az új-szegedi nagypark összevérzett platánjai között. Balatonkenesénél magányos vitorlás lebeg a gomolygó párában, a fiatal, gazdag, ifjú hajós keresztrejtvényt fejt, kitüntetés, három betű, mi az.

Tessék mondani, kérte valaki ezt az őszt? Rimánkodott, imádkozott, követelőzött valaki ezért a kései tékozlásért, a körteszínű, drága fényért, a házfalak langyosságáért, a levelek engedelmességéért? Ez az ősz olyan, mintha beleszerettél volna egy negyvenöt éves nőbe, eszelősen kívánom magát, de azzal is beérem, ha csak a cipőjét veszi le, és ülünk egymás mellett, Mária.

És vajon mit csinál az Isten?

Szólt valaki Neki, oda fel, szólt valaki, hogy hé, te ott, apukám, figyelj csak ide, csavarjad csak feljebb azt a fűtésgombot, na, még egy kicsit, kösz szépen, és október közepéig, hallod, így maradjon! Vagy csak magától adta, mint ahogy a kínt szokta? Én nem hiszem el, hogy az Isten gondoskodik. Azt sem hiszem, hogy vigyáz ránk, vagy hogy büntet, mert minden olyan mértéktelen lenne, hogy miért ezért a tettért van jutalom, és miért azért a boldogságmegvonás, na igen, az ő útjai és a kifürkészhetetlenség, hagyjuk is. Írok egy drámát, lesz benne egy dadogó pap is. Isten elfordult, mert nem érdekeljük vagy mert megsértődött, vagy dühös, elfordult a világtól, de néha, néha mégis ajándékot oszt, mint ezt az őszt, ezt a 2001-es számút. Ilyenkor én is elhiszem, hogy az Úr alányúl és megérinti a sárga platánlevelet, igen, igen, levélke, itt az idő, hogy peregve, ringatózva a társaid után indulj.

Hoppá, 1 db. tündér

Néhány pillanattal ezelőtt jöttem rá, hogy tündér van velem. Napok óta kísér, napok óta. Tündér ül az óramutatón, fürdik a sör habjában, tolakszik a pokróc alatt, tündér, tündér, tündér! Soha nem hittem, hogy egyszer lesz nekem. Mert milyen egy tündér. Vidéken kövérek, némelyik sántít, és parfisnyéllel veri Január úr ülepét. Úgy kell élni, hogy legyen bár mód s alkalom tönkretenni téged, örömét a dologban senki ne lelhesse. Úgy kell élni, hogyha majd meghalsz, kicsit haljon meg veled együtt szám szerint hét nő és tíz férfi, közeli szívek, társak, édes katasztrófakollégák. A tündéreket is szokták műteni, hosszú, mélakék selymeket, vörös brokátokat kell kioperálni a szívük alól, pici talpukból a jégtüskét kivonni, és azt is tudjátok meg, hogy minden elhullajtott morzsaszem egy tündér tekintetébe esik. Nyugdíjas tündérek vagy öreg tündérek otthona, van ilyen is, hóra hó, és a mályvaszínű tündértemetők. Csúnya volt pénteken a Kárász utca, de az antikváriummal szemben harmonikázott egy tündér, mondjuk ez túlzás, belefújt, visszaszívta, belefújt stb. Apró a kalapba, apró. Arra szeretném fölhívni a figyelmeteket, hogy nem szabad túl sokat kérni tőlük. Egy kívánság ötévente, annyi elég, csak legyen jól kitalálva. Például egyszer egy tündértől azt kérték, legyen ember, az lett, ne tudjátok meg. Válóper, hol a bronzbanán a mélyhűtőből, ki evett több mokkacukrot, és a spájzkulcs ötödik másolata, plusz kilopta az ölemből az örömöt. Szóval van egy tündérem, harapdossa a derekamat, fázik tőle a tarkóm, elcsente egy mondatom végéről a pontot. Beszél hozzám a tündér, azt kiáltja hirtelen, Ernő, Ernő, kezeket fel, hasalj, bumm, bumm, és aztán kacag, mint egy boldog esernyő, hogy csak vicc volt. Törtem a fejem, miért épp most, ebben a mocsok, pokrócszürke januárban, miért most van tündérem. Aztán erre is rájöttem. Csak mert most akartam, hogy legyen.

Híradó, 1 db. ember

Pénteken Józsi kiszedte a fejemből a varratokat, azt mondta, te, ez baba. A szerkesztőségben leadtam egy cikket, milyen cikket, nem tudom, egy cikket. Biztosan vidám írás volt, pl., melyik csokoládé az Isten kedvence. Ittam egy feketét is, baba. Mondja már meg nekem valaki, hogy a szerkesztőségben mi a roppant angyalért kell egy szem mokkacukrot a babkávé levébe belefojtani, amikor pedig soha máskor, de ott a szerkesztőségben mégis, miért, hm?! A fodrászomnak, szegénynek, meghalt az édesanyja. Budapesten dupla annyi egy sima nyírás, és legalább húsz éve nincs borotválás. Aki nem tudná, az Isten kedvenc csokoládéja a régi típusú Sportszelet. A barátom költözködött, pakolt, nézte az irodáját, egyszerre azt mondja, te, Ernő, nyolcan jelentettek fel, hogy lopok, vagy mi. Kérsz román vörös bort? Kértem, mert. Az Aradi vértanúk terén megnéztem a kedvenc fámat, ott áll az OTP-vel szemközt, vad borostyán futotta be, és pontosan százötvenegy kisveréb őrjöng rajta. Régen Új-Szegeden a víztorony környékén állt a kedvenc fám, egy kiszáradt fenyő, egy hosszú csonk, egy óriás fogpiszkáló, ami fölmutat az égre, na, gyerekek, kire mutat, és miért mutat rá. A gyerekkel megszerettetem a császárszalonnát, katonázunk, kenyérke, sajtkérm, szalonna, baba. Ne törd el a nyakam, kisfiam. Pénteken hideg volt, ilyen új hideg, ilyen minek hideg, ilyen dafkehideg, baba. Elmentem este egy buliba, a pinceszínház. Kettő nő ünnepelte a születésnapját, baba. Tánc, móka és kacagás. Éjjel fél háromkor bekapcsoltam még a televíziót, egy korombéli hatalompumukli éppen Jancsó Miklóst gyalázta. Reggel elsöpörtem a ház elől a sztaniolpapírokat, fölbámultam a fönt terülő szürke pokrócra, megint sokat nassoltál, Istenkém, de azért baba. A déli vonattal mentem Pestre, egy ismerős, hogy vagy, te hogy vagy, á, nincs pénzem, mondja, kölcsönkérek, megadom, kölcsönkérek megint. Ilyenek. Kiskunfélegyháza előtt lassított a vonat. Finoman csinálta a masiniszta, mintha a kedvese háza következett volna. Én meg éppen göcögtem, egy híren, egy rossz híren, két dühös püspökről szólt, mindegy, a legutolsó kocsiban ültünk, szóval göcögtem, és oldalra pillantottam, amikor megálltunk. Szinte az ablakunk előtt feküdt. Mondjuk, öt méterre tőlünk. Kettévágtuk. Az oldala, nem volt oldala, ott kitüremkedett minden. A töltés kavicsain leszakadt máj, zsigerek, vér, zsír, emberi apróságok. Távolabb a kék bicikli szépen az oldalára fektetve. Azt mondják, ráfeküdt a sínre, úgy várt. Két perc múlva megjött a mentő. Három perc múlva a tévé, megjegyzem, nem valamelyik bulvárfasiszta kereskedelmi, nem ám, baba. Kisközeli, egy távoli, még közelebbről etc. A kolleganő meg mobilozott a halott mellett. Na, gondoltam, benne leszünk a Híradóban.

1 db. tökéletes tél

Ez nem Szegeden történt, bár történhetett volna ott is, van a városnak néhány, megjegyzem, nem túl sok pontja, ahol mindaz, amiről most beszélnék nektek, megtörténhetett, bekövetkezhetett volna. Különben mindenkinek boldog ünnepeket, kedves édesanyák, nagymamák, főzzetek csak nyugodtan tovább. Ez a vidék tehát az Alföld, vigasztalanul sík táj, de a disznók levágásuk előtt még Illyés Gyula életművén vitatkoznak. Él itt egy János nevű kortalan, azt mondja, hosszában lát át a mákos bejglin. Tiszta ügy. Mindenki elhiszi neki. Elmegy a kocsmába özvegy Sikonda Béláné, született Vígh Kamilla, és azt csicsergi, ti bunkó, szemét parasztok mindahányan, hát nem tudjátok, hogy én vagyok a legjobb nő a világon?! Pontosan tízen vannak a kocsmában, tíz sokat látott, sokat tapasztalt pohárpartizán, és mind bólogat, mintha angyal lehelgetné a tarkójukat. Ez az én vidékem, itt születtem, itt Istennek nincs is neve, olyan kevés a tennivaló. Készen van, és már elrontani sem lehet. Azt akarom elmondani, hogy reggel volt, hét óra, és az összes fehér, a szikrázó fehér, és valami eszelős csend, még horkolt Sikonda Béláné, és az összes karácsonyi kisvasúi is. Bocsánat, néha ilyen rossz mondatok is vannak. Mentem ebben a mozdulatlan fehérben, hó, jég, és a kék ég. Tudjátok, akkor van a leghidegebb, amikor kel a Nap. Hát persze, kelt a Nap, és akkor ott a kékben végigömlött valami eszméletlen vörös, de nem csorgott le, mondjuk, mint a vér, a fák törzsei alá, a havas járdákra, de még a háztetőkre se, hanem úgy lengett, mint világnagy véres kendő, ott lengett a város fölött, és csak a gomolygó lélegzetem élt. Úristen, mondtam, Úristen, és csak álltam, mert még ilyen pirosat, rőtet, vöröset soha, még soha. Tartott, mondjuk, tíz percig, tíz percen át néztem a kelő Nap vörösét. Tíz percig mindent tudtam. De aztán el kellett menni Sikonda Bélánéhoz, föl kellett költeni, dicsérni kellett a lógó mellét, a lábát, a pillantását és a járását. Megtettem ezt is. Közösen kavartuk ki aztán a moslékot, gyöngyöket szórtunk bele, és enni adtunk a disznóknak, akik a Rómeót és Júliát adták éppen elő, de egy kicsit, és ez is az igazsághoz tartozik, bizonytalankodtak az erkély-jelenetet illetően.