Sokan vélik, hogy nincsen lelkük az állatoknak, a tárgyaknak pedig mégúgy se. Ami engem illet, semmiképp nem jelentenék ki igazságokat ex cathedra. Kényes terület. Tapasztalataim épp az ellenkezőjét sugallják. Persze, mást ért a lélek fogalmán a katolikus egyháztudós és mást az, akit átjárt a buddhizmus szelleme. Én magam annak a formációnak tulajdonítok lelket, akivel vagy amivel kapcsolatot tudok teremteni. És mi egyéb a kapcsolat, mint kölcsönös energia-kibocsátás, egymás felé megnyilvánuló sugárzás. Egyáltalán nem biztos, hogy rokonszenvet tartalmaz ez a sugárzás, van úgy, hogy taszítást.

Olykor, ha egy-egy szobanövényem elpusztul, rajtakapom magam: „nyilván megérezte ellenséges érzületemet”. Egyszer virágot kellett vásároljak egy vasárnapi ebédmeghívás miatt. Merő udvariassági látogatás volt, s mint ilyen, elviselhetetlennek tűnő kényszer. Jólneveltségemnél fogva mégis kiválasztottam az alkalomhoz illő egy szál növényt az elegáns virágboltban, és becsomagoltattam. Fél óra múlva, amikor a háziasszony kibontotta a papírt, egy lekonyult fejű dudvát talált benne. Nem tudtam, hová legyek szégyenemben, noha egyértelmű volt, hogy lelkiállapotom hűséges tükörképe a papírburokban elhalt virág.

Már gimnazista voltam, amikor édesapám meglepett egy íróasztallal. Cseresznyefából készült biedermeier bútor volt, középen egy nagy, két oldalt két-két keskenyebb fiókkal, karcsú, ívelt lábai voltak, melyeket összekötött egy lábtartóul is szolgáló polc. Újságíró barátja bízta rá, aki emigrálni kényszerült. Nem adta neki, csak rábízta. Megszerettem. Elhessegettem a gondolatot, hogy egyszer majd meg kell tőle váljak, és apám is igyekezett eloszlatni aggodalmamat: „Ausztráliából nem fog visszajönni az íróasztaláért.”

Kalandos életem volt, sok költözködéssel. Az íróasztalt, ahová csak lehetett, hurcoltam magammal. Évtizedek teltek, enyhült a politika. A tulajdonos látogatóba érkezett. Nem hozzánk, csak az országba. Nem kívánta látni a bútorát, csak érdeklődött felőle. Kerültem őt, akár a tolvaj. Az is voltam, hisz elszerettem tőle. A családom nekem falazott: „Annyira összenőttek” - mármint az asztal meg én - magyarázták a távolba szakadt honfinak. Pedig nem állítanám, hogy az írás tekintetében függő viszonyba kerültem tőle; vagy hogy ne lett volna hová-máshová letennem az írógépemet. Sőt, néha a papírneműnek akkora halmaza borította be szegényt, hogy eleve máshol kellett helyet szorítanom magamnak. Vidéken töltött éveim alatt szinte elébe se ültem. Telepakoltam elintézésre váró ügyeimmel, két ablak közeli sarkára szobanövényeket helyeztem. Nagy hiba volt. Csak sokára vettem észre, hogy kutyafuttában végzett locsolásaim alkalmával alá-aláfolyt a víz, s két tányérnyi helyen tönkretette, felpuffasztotta a politúrt. Megint költöztem. Hogyan védjem meg az ablak alatti gázkonvektor hőjétől? Ezüst fóliát tekertem karcsú lábaira és hátlapjára.

Huszonhárom éve már, hogy Nagyrév határában tanyát vettem, de csak nyolc éve, hogy lányommal végleg a tanyát választottuk otthonunkul. Olykor kirajzunk a jövőben is, ha muszáj, határoztuk el, de onnan, ha rajtunk áll, soha semmiféle körülmények közt el nem költözünk. Gyermekem tízesztendős volt az idő tájt. Teherautóra pakoltuk mindazt, amit az otthonunk tartozékának tekintettünk. Én például a könyveimet, az íróaszalt meg egy sublótot. Ez utóbbi, ugyancsak biedermeier stílusú bútordarabot egy bizományi áruházban vásároltam mint kezdő újságíró, a fizetésemből. Kettőezer forintért, emlékszem. Két hatalmas fiókja volt alul és középen, a felső része lenyitható, s egy szekretert rejtett magában. Színben és jellegben teljesen passzolt az íróasztalhoz, neki szántam, társul.

De tanyasi szobám zsúfolttá vált tőlük. Két tekintélyes, városi enteriőrt igénylő tárgy - szemmel láthatóan - nem örültek új otthonuknak. Az íróasztal még csak-csak funkcionált, de a komód... Rápakoltam a számítógépet: szánalmasan festettek együtt. Időnként az volt a benyomásom, hogy kedvenc bútoraim elégedetlenek és boldogtalanok, s hogy meggondolatlan önzés volt, amit tettem. Struccpolitikából kerültem is a komód tekintetét.

A két évvel ezelőtti tavaszon új történet kezdődött el, teljesen új. Körös-körül virágzó repcetáblák. Május volt. Az őszibarackfákat egykor a kerítés mellé ültettem. Csak úgy tudom körbepermetezni őket, ha kimegyek a túloldalra és onnan. Belefeledkezve végzem a munkát, s hirtelen különös hangot hallok. Hörgő hangot. Néhány méterre tőlem, a sárgán virító repcésből. Szinte hív a hang, de egyben rémiszt is. Egy fuldokló őz lenne? Fölbe gyökerezett lábbal állok, egyik kezemben a pumpáló kar, másikban a kétméteres alumíniumcső, fejemen harántcsíkos gyereksapka, szememen apámtól örökölt ezeréves motorosszemüveg, orromon és számon egy fehér fejkendő, egyszóval igazi amatőr permetező-védőfelszerelésben. A kíváncsiság meg a segítőkészség odavonna, de hát mit kezdhetnek így, kérdem én, ennyi cuccal, egyébként meg bármi lehet, mit lehet tudni, jobb is így... Hagyom magam lebeszélni. Hirtelen kétség fog el: egyáltalán hallom, amit hallok? Ez a hang csak hasonlít zajokra, de semmi eddig hallottal nem azonosítható. Megingok benne, hogy valóban hallom... Talán valami metafizikai jelenség...

Ekkor agyam bizonyság után loholó realista része héjaként csap le két kutyám vad csaholására, rendben, nem hallucinálok, ők is hallják, és azt is, hogy különös dologról van szó, mert hisztérikusan ugatnak, nem úgy, mint szoktak. De miért nem hallják a szomszéd kutyák? Arra fordulok: kietlenség, halálos csönd árad a szomszéd tanyából, az az érzésem támad, hogy nincs otthon a gazdája. Pontosabban a gazdasszonya, akivel négy esztendővel ezelőtt megszüntettem a diplomáciai viszonyt, mert gázolajjal megöntözte egy nyárfámat. Attól tartott, hogy amíg él a fa, vihar esetén elszakíthatja a telefondrótot. Leszűröm a konzekvenciát: ez a hang valamiképpen vele kapcsolatos. Félbehagyom a permetezést, bejövök, elmosom és elpakolom a gépet. Közben elhalad a kert előtt egy autó, dudál a szomszédasszonynál, majd dolgavégezetlenül visszafordul. Később Trabant érkezik oda, már szürkül, mégis elidőz egy fél órát. Furcsa. Ha nem is beszélünk egymással, attól még meg kell védenem a tanyáját. Felhívom egy közös ismerősünket, aki sűrűn látogatja. Kereken kijelenti, hogy tévedek, otthon van, és nincsen semmi baja. Mindamellett megkérdezi, milyen színű volt a Trabant.

Pestre kell utazzam, könyvhét lesz, megjelenik a Naplóm.

Előzőleg még megtudom, hogy a szomszédasszonyom kórházban tartózkodik, erősen fullad, s hogy a trabantos az állatait ment ellátni akkor este.

Vagy tíz napot vagyok távol, június 5-én este akarok visszaérni a tanyára. Nővéremnél lakom, abban a lakásban, ahol közös ifjúságunkat töltöttük, s ahová ő visszaköltözött. Olykor dühös indulatok törnek rám, örökösödési igazságtalanságok miatt. Bosszúvágyamat csillapítandó méltatlan kísértések környékeznek. 5-e van, hétfő reggel, ő nincs már otthon. Épp forrongok és reggelizem, kitörik egy fogam. Hihetetlen, teljesen ép a fogsorom. A fog, ha álmodunk vele, halált jelent. De így? Az ujjaim között tartom és bámulom. Ránézek az órámra: nyolc óra van.

Csak Kecskemétig sikerül aznap leérnem, megalszom a színészházban, ahol immár gimnazista lányommal élek. Reggel hatkor telefonhívás ébreszt: „betörtek a tanyára”. Hazaúton egyfolytában a kutyák miatt fohászkodom, megkötve hagytam őket - rossz a kerítés, elbitangolnának -, mi lett velük!?

A rendőrök furcsállják, hogy az esemény meg se ráz, csak boldog képemet látják, amiért a kutyák élnek. Belépek a szobámba. Kong az ürességtől. Elhurcolták belőle az íróasztalt és a komódot. A fiókok tartalmát kiöntögették. Halott anyám arcképén az üveg eltört, amikor ráléptek, hogy összekapkodják a könyvespolcról az antik porcelán gyűjteményt. Alapos és szakszerű munkát végeztek, csak a biedermeier kellett, a koloniál nem, és a herendi se, csakis az antik. Elveszett az íróasztalom, mialatt én piacra dobtam a gyermekkorom óta vezetett naplómat. Ez a kiüresedett szoba jelképezi a cezúrát, ami a múlt és közém vetül. Egyedül a papírkupacok emlékeztetnek.

Járkálok fel-alá a csűr előtt a szélben. Szeretném-e egyáltalán, hogy megtalálják a bútoraimat? Vagy inkább a biztosítási összeget szeretném? Profik dolgoztak: még a kiskapu kilincsét is letörölték egy pulóveremmel, amit aztán elhajítottak. Összekeresünk egy marék fényképet a nyomozók számára, sok fotón látszanak, hátha könnyebben megtalálja így őket a rendőrség. Nem az éjjel történt, hanem hétfőn reggel: nyolc és kilenc óra között. Miközben ott ültem a nővérem konyhaszékén a fogammal a kezemben. Kis fehér Mercedes-teherautó volt, orral az országút felé. Emberek járkáltak körülötte, és bútorokat pakoltak. Napszítta ponyvás raktere a szomszédasszony portája felé tátongott, aki akkor már negyedik napja, hogy visszatért a kórházból. A tanú, egy ismerős, azt hitte, hogy én költözöm - már megint. A szomszéd tudtával - talán akaratával is? - történt, ami történt.

A gyerekemnek, amikor kicsi volt, megígértem, hogy kap majd egyszer egy lovat, ámbár nem volt rá semmi kilátásom, hogy bárhonnan is ölembe hullhatna a rávaló. Egy napon, ahogy befordultam lassan a kocsival a műútról a tanyához vezető földútra, arra gondoltam, hogy egyszer majd, ha úgy lesz, miként a lányom szeretné, hogy még a szomszéd tanyán is lovakat fog tenyészteni, s ha hazaérek, elém jönnek, úgy fogadnak a gyönyörű állatok, és egészen konkrétan egy fehér lóról kezdtem álmodozni, a káprázattól kénytelen voltam leállítani a kocsit. Valóban egy lovas közeledett abból az irányból, egy fehérnek látszó szürke csődörön. Ez az arab mén lett a lovunk.