Néhány napja Ember Mária - keserves kimondani a szót - hagyatékát rendezve kezembe került egy sárgulófélben lévő papír. Sajátos szerkesztői végakaratára bukkantam rá, arra, amelyről több mint két évtizede a New York palota már sosemlesz magyarnemzetes szerkesztőségi folyosóján egyszer már említést tett. Az egyik lapzárta utáni éjjelen, amikor régi mesterek alakját, nevezetes cselekedeteit idéztük, mintegy mellékesen jegyezte meg: szeretné remélni, hogy az ő emlékét sem nekrológok vagy sírbeszédek idézik, hanem...

Hanem...

„Az igazi temetés - olvasom most a sárgult papírról 1975-ben fogant gondolatát - a szerkesztőségi szobákban és a folyósokon történik.”

De hát Mária, kérdezem: hol van már az a szerkesztőségi folyosó?

Lássa be, nincs más választásunk: néhány percre tegyünk úgy, hogy most nem itt, a Maga ravatalánál állunk. Képzeljük azt, hogy lapzárta után vagyunk, mondjuk Ember Mária életművének lapzártája után. Süthet bár a nap úgy, ahogy Maga szerette, békétlen, sötét éjszaka van, igazi zavarodott a szerkesztőségi hangulat, olyan, amilyen felkavaró események után szokott volt lenni... Régi kollégák, barátok, családtagok különös elegye rándult egybe ide, erre a képzeletbeli folyosóra: deportáltak, ötvenhatosok, irodalmárok, történészek, képzőművészek és persze zsurnaliszták: neuezeitungosok, pestiműsorosok, barátságosok - és magyarnemzetesek. Megszorítással persze: régi magyarnemzetesek.

Ismertük és szerettük Magát, ki ezért, ki azért, hosszan mesélhetné mindenki, hogy miért. Mondanánk is meg nem is: valamennyien őrzünk egy-egy villanást, egy apró részletet, amit ha nem is a legfontosabbnak, de talán jellemzőnek tartunk, s amit frappáns, anekdotaízű történetecskeként felidézhetnénk e sokadalomban. Hogy olvasószerkesztőként például milyen tanítónénis volt, miként ültette maga mellé az ifjú kollégákat, s hogy szava járását is idézzük, miként esdekelt egy pontosabb, helyénvalóbb jelzőért, no meg az egyes és többes szám egyeztetéséért. Hogy milyen méltósággal vonult el a sajtóból 1957-ben egy általános iskolába tanítani, hogy mennyire emelt fejjel viselte 1981-ben a szenvedéllyel szeretett olvasószerkesztői székből való ismételt száműzetését. („Jó cserét csináltam: rossz kéziratok olvasása helyett érdekes kiállításokra járhattam” - mondta önmagát is áltatva, hiszen egyik hivatása volt: rossz kéziratokból jót csinálni.) A nyolcvanas évek végén, értesülve Salvador Dali haldoklásáról, napokon belül várható elhunytáról, ő írta meg a magyar sajtó legértőbb, a festőóriáshoz méltó búcsúztatót - amely írás, lám, itt is egy anekdotácska -, „pro domo” jelzettel két és fél esztendőn keresztül vándorolt olvasószerkesztői asztalról olvasószerkesztői asztalra... merthogy a mester visszaigazolta a közmondást, akinek halálhírét keltik...

Megvallom, az elmúlt hónapokban, végigasszisztálva Máriának az idő szorításában vergődő igyekezetét, nem egyszer eljátszottam azzal a csodacsiholó gondolattal, talán úgy segíthetnék, ha előre megírnám a nekrológját. Nem írtam meg.

Ember Máriát, egyetlen (anya)mesteremet 1976 óta ismerem. Ha tudok valamit közös szakmánkból, az újságírásból, azt neki köszönhetem. Ismeretségünk több mint kétszázhúszezer órájából jó néhány ezret igen intenzív beszélgetéssel töltöttünk, de még kétórányi sincs, amit magnetofonszalag is őriz. Pedig a vele való beszélgetések alkalmával számtalanszor fogott el az a kétségbeejtő érzés, hogy az ihletett pillanatok elszállnak, ám az elszalasztott alkalmak feletti bosszankodások után újra meg újra megállapodtunk: egyszer még úgyis leülünk egy igazi összegzésre.

Nem ültünk le. Két kivételes alkalom mégis akadt: először 1989-ben, voltaképp néhány mondatért dugtam az orra alá azután, hogy az ő - baráti és olvasószerkesztői - biztatására - merthogy „itt az idő, csípjük csak fülön” - belevágtam közös lapunk 1956-os sajtótörténeti krónikájába. Mivel Mária a forradalom idején - önmeghatározása szerint a Magyar Nemzet „fiatal, de már valamelyes ismertségre vergődött munkatársa” volt, tőle - az apró rezdülések előhívásával hihetetlen pontossággal rekonstruáló szemtanútól - még remélhettem, hogy feloldja azokat az ellentmondásokat, amelyekre más kortársak emlékezései és a korabeli dokumentumok összevetése során bukkantam. A második magnós felvétel alkalmával Mária sajtótörténeti adalékként részletesen elmondta, mi történt azután, hogy 1979-ben aláírta a csehszlovák chartások perbe fogása elleni, össznépinek még aligha mondható tiltakozást. E két emlékezéstorzó legépelt nyers szövegét Mária - ahogy minden más elé kerülő kéziratot is - akkurátusan kijavította, majd eltette a képzeletbeli „később” feliratú dossziéjába: még dolgozni kell rajta. Igaza volt - és mégsem, gondolom most, évtizeddel később, a pótolhatatlanság szomorú rezignációjával újraolvasva a soha máshonnan meg nem tudható, közérdeklődésre számot tartó adalékokat.

Az effajta, anekdotába vagy tényszerű közlésbe oltott emlékezés azonban, lássuk be, álca: a megrendülés fedezéke.

A más helyett való beszéd.

Ember Mária három esztendővel ezelőtt, amikor először szembesült a rák fenyegetésével, rezignáltan jegyezte meg: „hát igen, ennyi volt a ráadás, másodszor ítéltek most halára” - s nem kellett magyaráznia, mire gondol. Az viszont felidézendő, hogy mit tett az összeroppantó hír tudomásulvételekor.

Félelmetes írásvágtába kezdett. A Hajtűkanyar írója szigorú számvetést tartott, s nemcsak befejezett, ahogy tervezte, jó néhány harmadba-félbe hagyott nagy munkát (az érdektelenebbnek minősítetteket, mint a vele készült magnós nyersanyagokat, volt bátorsága örök torzóságra ítélni), hanem újakba is fogott. Megjelentette a Wallenberg Budapesten című, a történetírás számára megkerülhetetlen könyvét, sajtó alá rendezte Hegedűs B. András első és egyben utolsó kötetét s tető alá hozta az El a faluból-t és a 2000-ben fogunk még élni? című, az önéletírás és a regény műfajának kereteit feszítő prózáját. És közben - hiába fogalmazta meg utolsó, immár posztumusszá lett interjújában azt az élete tapasztalatán átszűrt félelemkérdését: vajon az újságírásból át lehet-e, akár posztumusz is igazolni az irodalomba? - megmaradt zsurnalisztának, az ÉS glosszistájának, a Barátság publicistájának, a rádió jegyzetírójának, néhányunk alkalmi olvasószerkesztőjének. Nem tudta ugyanis, még ha kacérkodott is vele, megtagadni önmaga leglényegét, a kortársi, s félek, az utókori skatulyázókat is megzavaró sokműfajúságát.

Persze ez is csak egy adalék, mint ahogy az is, hogy nála jókedvűbben szomorú, nyitott szívvel zárkózottabb embert én nem ismertem. S olyat is keveset, aki úgy halt meg, ahogy élt: mindent elrendezve, testi bajain kissé csodálkozva, mind elhatalmasodóbb szenvedését az utolsó pillanatig munkával enyhítve.

 (Elhangzott Ember Mária temetésén, 2002. január 23-án)