Naplónak indult

(regényrészlet - II.)


[1991. augusztus 24.]

Druszáméknál minden összezördülés nélkül megúsztuk azt a három-négy napot. Nagy dolog ez, ha emberek - kis túlzással - úgy hevernek egymás hegyén-hátán, „akár egy halom hasított fa”. Ami nem igaz, hisz ők a szobájukban, mi hárman a hallban, de öt idegen számára, még ha barátok is, szörnyű zsúfoltságban.

Annyi azonban, sajnos, csak kiderült, hogy Mari iszik.

Fogalmazzunk finomabban? „Nem veti meg az italt.”

Esténként, ha vacsora után, Pityu lefektetése után még behívtak magukhoz néhány szóra, Mari erősködött, hogy Józsi vegyen elő a szekrényből egy üveg italt. Mi tiltakoztunk, szerencsére egyikünk sem iszik, drága dolog is volt - istenem, milyen elképesztően szegények voltunk! Hogyan tudnám valaha megmagyarázni egy külföldinek, hogy gondot okozott a zár kicseréltetése a lakásunk ajtaján (mert azt azért megcsináltattuk, bár sejtettük, hogy „az elvtársak” számára nem lehet gond újabb kulcsmásolatok beszerzése), s a Marival való poharazgatástól az is visszatartott minket, hogy akkor holnap estére viszont nekünk kellene hoznunk egy-két üveggel?

- Gyertek már - szólt ki Mari. - Ha nem jöttök, akkor én sem ihatom.

Nem mertünk egymásra nézni Sandrival.

Később - akkor már nem laktunk náluk, dehogy: évekkel később - a velük való barátságunk tovább tartott, mint Péterékkel - Mari kacéran mondogatott is olyanokat magáról, nagyobb társaság előtt is, mint: „a magamfajta öreg, alkoholista nő...” Hány éves volt akkor? Harminchat? Harmincnyolc? Negyvenkettő?

Pedig olyan jókat mondott még! Olyan nagyszerű diagnózisai voltak. Engem egyszer - ez már a hetvenes évek elején lehetett - leterített valami rejtelmes kór. Délutánonként belázasodtam, hihetetlen gyengeség fogott el. Más tüneteim nem is voltak, ha azt nem számítom közéjük, hogy feküdni vágytam, én, aki különben olyan tevékeny vagyok. „Húzott az ágy” - ahogy anyám szerette mondani.

A körzeti orvos a vesémre gyanakodott, mindenféle laboratóriumi vizsgálatokra írt ki. Mari eljött, rám nézett. „Művese” - mondta ki azonnal.

Tudtam, hogy igaza van. Nem a vesémmel volt bajom, hanem az életemmel.

De még nem adtam fel. Jólesett betegnek lenni.

- Honnan tudod? - kérdeztem panaszosan. - Meg sem vizsgáltál.

- Látom a szemeden - felelte, ellentmondást nem tűrően. Oldalt hajtotta rajtam a paplant. - Kelj fel és járj.

Druszám bizonyára jobban ismert engem, mint én őt. Ha házaspárok járnak össze, annak különben is az a hátránya, hogy nemigen esik szó a legprivátabb szféráról. Barátok voltunk, őszintén beszéltünk egymással - ez volt a legtöbb, amit kisajtolhattunk magunknak abból a korból. Másoknak még barátaik sem voltak.

Mi megbeszéltük a napi politikai eseményeit, beszámoltunk egymásnak napi gondjainkról. Igyekeztünk a politikai eseményeket, sőt, a gondjainkat is tágabb összefüggésben szemlélni. Úgy éreztük, értelmiségi létünk forog kockán, ha hagyjuk magunkat agyonnyomni a körülményektől, ha lemondunk a kitekintés, a távlat, az elemzés igényérői. Számos példát láttunk arra, amikor volt barátok, régi ismerősök visszamenekültek a párt mindent elfedő, országnyi lepedője alá - nem azért, hogy „cilinderen sétálhassanak” a lepedő alatt, ahogyan a nyámnyila alakokat, papucsférjeket, zárt ajtó mögött szájaskodókat - és mindeme figurák groteszk szánalmasságán túl magatartásuk értelmetlenségét is - szokás jellemezni, hanem azért, hogy a langymeleg félhomályban ne kelljen többé a saját fejüket használniuk, az összefüggéseket maguknak megkeresniük.

Számos típusa volt ezeknek a „visszahátrálók”-nak, mi megvetettük és kéjjel szedtük ízeire őket, cselekedeteik vagy szóbeli megnyilatkozásaik okaira próbálván visszakövetkeztetni korábbról ismert tulajdonságaik alapján. Druszám pazar jellemzéseket tudott adni, miközben elgondolkozva kortyolgatta italát.

- Mert orális típus - mondta valakire. Általános derültség közepette fejtette ki, hogyan függ össze az illető nyálas önfeladása azzal a vélhető ténykörülménnyel, hogy - tavaszi gyerek lévén - túl sokáig szoptatta az anyja, nyári kánikulában nem akarván elválasztani... Csorogtak a könnyeink a nevetéstől. Más esetben az analitás vált valakinek a jellemferdülésében fontos ismérvvé.

Csak egymáshoz nem kerültünk igazán közel. Én különben is abban a meggyőződésben éltem, hogy Mari kettőnk közül Sandrit szereti jobban. Ők szinte gyerekkorukból ismerték egymást, és Mari ismételten felemlegette, micsoda szikrázó szemű, okos, elragadóan jópofa srác volt Sandri.

Hiszen magam is akkoriban ismertem meg (talán valamivel később). A kamasz Sandri páratlan figyelemmel tudott végighallgatni mindenfajta problémát - és nála két ismert pont közt valóban a legrövidebb úton villant a megoldás. Közben sárga villámok ragyogtak át lényeglátó, nagy, barna szemén, a hosszú szempillák alatt.

 

1991. augusztus 25. vasárnap

Tegnap esti sétámon gyerekrajzokat fedeztem fel a járdán: zseniálisakat. Az egyiken kislány ugrált ugrókötéllel - és a kötél keretbe foglalta őt, a talpa alól a feje tetejéig egyetlen összefüggő vonallal. Amilyennek gyors forgása közben mutatkozik. S a rajz: a pillanat megragadása, riportfotóknál hitelesebben. Az, hogy a kislánynak még oldalra is libbent a copfja, csak elragadó ráadás.

A másikon egy autóban állt - nem ült, állt! - a papa meg a mama. A papa törzsét három részből rakta össze a nagyszerű megfigyelő: mint egy potrohot. Apukának nyilván sörhasa van - ez volt a középső réteg. E sörhas fölött el szokott csúszni az ing - ez volt a felső. Az alsó szögletesebb forma, ezt sortnak néztem. A mama körteforma, két rétegű: hosszú blúzokat viselhet - ha egyszer formája körte... (talán állapotos?) - és rövid, szűk szoknyát. De a legszebb a rajzban az, hogy az autó körvonalai, amelyben a szülők állnak, tojás alakját öltik; ebből arra következtetek, hogy a gyerek biztonságban érzi magát a kocsiban. És ami még szebb, ami a legszebb: papa-mama mosolyog és tágan illó krétapöttyszemével pont ránk néz, azaz őrá, aki rajzolta...

Legutóbbi költözködésemnél kezembe kerültek Pityu gyerekkori rajzai, meghatottan nézegettem őket. Amire mindennek ellenére büszkék lehetünk Sandrival mindketten: úgy rajzolt le minket, hogy a kezeink ötszirmú virágok... merem remélni, ez azt jelenti, hogy a kezünkből rosszat nem kapott.

 

1991. augusztus 26., hétfő

Előfordult, hogy Sandri töprengve álldogált az íróasztala előtt. „Nem, nem tudom pontosan visszaidézni” - mondta. - „Nem merem azt állítani, hogy... Csak gyanús. Nagyon gyanús.”

Ellenben engem mindig a leghatározottabban igyekezett elhallgattatni, ha valami aggályosat észleltem. Néha azt gondolom, talán irántam való tapintatból tette. Hogy ne izgassam magam fölöslegesen.

Amikor aztán már egyedül éltem, több ízben állt módomban, ha megbizonyosodni róla nem is, de megfigyelni vélni a megfigyelőimet. Aki körül egy család nyüzsög, legkevésbé képes észlelni a kísértetjárást.

Mit kellett volna, hogy gondoljak arról a bogárhátú kis piros autóról, amelyben egy fiatalember ült, s mindig akkor indította be - abban a szűk mellékutcában, amelyen át kellett mennem az autóbuszmegállóhoz -,amikor épp elhaladtam mellette? Kötetlen munkaidőben dolgoztam, különböző időpontokban érintettem ezt az útvonalat, s ezekben az igen eltérő órákban ugyan miért várt volna rám, ha soha megszólítani sem akart? Lassan, nagyon lassan hajtva „elkísért” a buszmegállóig. Mit akartak tudni? Hogy felszállok-e? Hogy a lakásom üres-e?

Aztán egy idő után eltűnt a piros Volkswagen.

Vagy mit kellett volna gondolnom arról a középkorú úrról, aki a szemben lévő ház erkélyén jelent meg bizonyos időközökben. Az íróasztalnál ültem, s egyszer arra neszeltem fel, hogy valaki néz. Kint állt az erkélyen, semmi különös nem volt rajta, kissé zömök, ballon öltönyös férfi. Néhány nappal később ugyanez a furcsa érzés - az ember megérzi, hogy nézik. A pasas látcsővel állt az erkélyen. Mit kellett volna gondolnom? Hogy valamelyik meztelenül tornászó fiatal lányt gukkerezi a házban? Lehetséges. Azután egyszer nyitom az erkélyajtót - az ő erkélyén vaku fénye lobban. Engem fényképezett le? Vagy egy toplessben napozó fiatal lányt? Pont abban a pillanatban? „Az üldözöttnek lassan üldözési mániája lesz attól, hogy üldözik.” (Ez afféle pesti bon mot.)

Aztán egy idő után eltűnt a zömök úriember. Meghalt, felszívódott, lakást cserélt?

Amikor a Sandritól való különválásunk után első lakásomba költöztem, alig néhány bútordarabot vittem magammal. Nem kellett nagy bútorszállító autót rendelnem, az úgynevezett Boy szolgálat, amely akár kézben vagy triciklin vagy kis teherautón néhány órán belül elvisz bármit bárhová, vállalta az íróasztalom, egy szék és egy kis iratszekrény átexpediálását. Ellenben az urak, akik hozták... két negyven év körüli, aranykeretes szemüvegű úr... Arra voltak kíváncsiak vajon, micsoda palotába költözöm? Akkor következtetni lehetne rá, pénzel-e az Inteiligence Service?

Az egyik úr csodálkozva nézett rám, amikor borravalót adtam nekik. Persze, mondhatja valaki, hogy csak bebeszélés az egész.

Hiába fognak megnyílni valaha a titkos irattárak - vegzálásunk bizonyítékai sohasem kerülnek elő.

Néhány nappal később telefonon bejelentkezett egy asszony. Régről ismertük egymást, sohasem voltunk közelebbi barátságban. El akar jönni hozzám - mondta.

Még ágyam sem volt, még gumimatracon aludtam, de azt feleltem: tessék. Pillanatnyi kétségem sem volt, hogy mit akar.

Résztvevő hangon előadta, hogy hallotta, mi történt. Ki akart faggatni, miért váltunk szét. „De politikai oka nincs?” - kérdezte. Lehet, hogy azt hitték, most majd „rávallok” Sandrira?!

A nő kolléganő. Néha találkozunk, a legbarátságosabbak vagyunk egymáshoz. Mit akarok, hiszen még virágot is hozott...

Hogy hányan jártak hozzánk ilyenek? Nem tudom. Sokan. Sandrira időközönként várt az utcán egy-egy régi börtöntárs. Felhívta a lakásba, és intett nekem a szemével... Csak az volt a baj, hogy az ilyesfajta idegfeszültségek után úgy érezte - gondolom én, magyarázni próbálva az ő motívumait -, hogy neki kárpótolnia kell magát.

Egyébként kialakítottunk egy olyan életstílust, hogy nem figyelünk oda. Nem lehet örökös görcsben élni. A véleményünket „azt elvtársak” úgyis tudják - mondogattuk. Jön egy politikai fordulat, ránk se kell küldeniük senkit. Ízer százados meg Könczöl százados meg König százados meg Havasi meg Szalma meg Korom meg Rajnai, akit Rajnáknak is neveztek... csak leül az íróasztala mellé és elkezd gondolkozni azon, mit gondolhatunk mi most erről - rá fognak jönni!

Sandri letartóztatása után két héttel tüdőszűrésre kellett mennem. Tanár voltam egy általános iskolában; tanároknak, gyerekek körében mozgóknak ez (helyesen) kötelező. Rutinvizsgálat.

Talán egy hét, tíz nap múlva értesítést kaptam, hogy esetemben a vizsgálatot meg kell ismételni, mert találtak valamit a tüdőmön. Másnap délutánra rendeltek be a Zrínyi utcai intézetbe.

Elképzelhető, hogy kétsége voltam esve. Eleve nem bízhattam abban, hogy férjem letartóztatása után engem meg fognak hagyni az állásomban - de ha még egészségi indokokat is „szolgáltatok”... Mi lesz velünk, a tízhónapos Pityuval és velem, ha még az állásomat is elvesztem? A fővárosból is könnyebben leszünk eltávolíthatók... Mindenféle rémképeket láttam; az ötvenes évek reális képeit.

Be kellett jelentenem igazgatónőmnek, a nagyszerű Radák Évának, aki gondterhelten csóválta a fejét. Meg kellett szerveznem Pityu őrizetét, ellátását arra a délutánra (nem tudhattam, meddig kell sorbaülnöm, leletre várnom). Nagy szerencsémnek tartottam, hogy a berendelési időben kongott a váróterem az ürességtől; a kartonokat kezelő asszisztensnő azonnal kikereste a kartonomat; egyedül voltam a vetkőző fülkében, és azonnal szólítottak is, hogy álljak a gép ernyője elé. A vizsgálat alapos volt, minden kiterjedésemre kiterjedt.

Azután felöltözhettem, és az eredményre sem kellett várnom sokáig. Az az egy feltűnt, hogy az orvosnő, aki kijött és közölte velem, hogy szerencsére nincs semmi baj, bizonyára elcserélték a kartonomat másvalakiével - mintha rosszulléttel küzdött volna. Két orvos támogatta két oldalról, illetőleg két férfi, akiken csak úgy panyókára vetve lógott, ferdén elcsúszva, a fehér köpeny.

Boldogan felugrottam, hogy nincs folt a tüdőmön, rohantam haza leváltani Pityu baby-sitterét, és másnap örömmel jelentettem az iskolában az igazgatónőnek, hogy ebből a szempontból nincs velem baj.

De képszerűen rögzült bennem annak az orvosnőnek a furcsa mozgása. Ahogy a rosszullétével küzdött. Mintha öklendeznie kellett volna: fogta a gyomrát... Nem is nézett rám; elfordította a fejét. S az a két férfi: ugyancsak berendelt orvosok voltak, mindenről tudtak, az egész komédiáról? Vagy csak a röntgenkészüléket kezelő orvosnő volt igazi, elvégre ávéhások mégsem kapcsolhatják ki-be, s a fehér köpenyt csak lezseren magára dobó két férfi... a hatóság képviselői?

A kartonokat kezelő asszisztensnő is be kellett, hogy legyen avatva... Az intézmény igazgatója... A portás, aki engem is, ruhám-retikülöm vizslatóit is beengedte... Aki tudta, hogy nem kiálthat tolvajt, amikor észreveszi, hogy valaki beoson a vetkőzőben maradt holmimhoz...

 

Látogatóktól szombati lapokat kapok egy kazallal.

„A teljes szovjet kormány leváltását jelentette be az oroszországi parlamenti képviselők előtt mondott pénteki beszédében a szovjet elnök. Mihail Gorbacsov a nem éppen barátságos kérdések kereszttüzében keményen visszautasította azokat az állításokat - írja a Népszava -, amelyek szerint már korábban tudomása lett volna a készülő hatalomátvételről.”

Kép a daruláncra vett Dzerzsinszkij-szoborról. Úgy, hát még állt?!

Rádióhír: a kínaiak hivatalosan még a mai napig sem tudhatják, hogy a moszkvai puccs elbukott.

 

1991. augusztus 27., kedd

Ízer százados azzal „szórakoztatott” egyszer - amikor nem kihallgatásra rendeltek be, hanem beszélőre vártam Sandrival -, hogy az ő szakmája milyen változatos: volt ő már halaskofa is...

Nem, ez így nem egészen pontos. Ízer százados, Sandri „előadója” (kihallgatója, gyötrője, zsarolója, kigúnyolója, három napig csak kenyéren és vízen tartója, sötétzárkába záratója - 1958/59-ben! -) már a tárgyalás után, tehát miután látszólag minden eldőlt (még nem, hiszen küldhették a rosszabbnál rosszabb „büntetésvégrehajtási intézményekbe” is), miközben én arra vártam, hogy végre találkozhassam Sandrival, tíz percig beszélhessünk egymással, természetesen Ízer százados bölcs és „családias” felügyelete alatt... egyszóval Ízer százados, ez a keshedt, seszínű figura, akire épelméjű rendszerben legfeljebb szögvasakat, lábasokat bíznának, aki legfeljebb kereskedősegéd lehetett volna egy vas- és edényboltban, Ízer százados ekkor a jóindulatú maszkját vette fel, s azt a szerepet alakította, melynek forgatókönyve szerint: tudunk mi, ugye, emberi hangon is érintkezni egymással.

A játékba természetesen azonnal belementem. Elforgattam a szemem, és alélt hangon azt mondtam neki, hogy az ő szakmája rokon az újságíróéval, minden bizonnyal sok romantikus élményben volt része, amelyeket talán, ha majd nyugalomba vonul, meg is ír... Ízer százados elgondolkozott, vajon eldicsekedhet-e nekem szakmai hőstetteivel, beavathat-e, azután előadta, hogy halaskofának beöltözve állt egyszer napokig egy paplak előtt... Kérdeztem, mit jelent az, halaskofának beöltözve, mire elmosolyodott és ezt mondta:

- Hát mértem a halat!

- És kiabálta is, hogy „Halat tessék”? - érdeklődtem.

Ízer százados ismét eltöprengett, talán azon, nem mondott-e máris túl sokat. Azután megtalálta az egyedül helyes választ:

- Nem kellett kiabálni. Jöttek az emberek maguktól is.

Képzelem, mekkora szenzáció lehetett, hogy a paplak előtt váratlanul haláruda nyílt és még halat is lehetett kapni... Azt már nem mertem megkérdezni, sorba állt-e előtte a pap is, akinek megfigyelése céljából termett a paplak mellett eme szocialista létesítmény...

Aztán két év múlva Sandri hazajött a börtönből, és kiderült, hogy Ízer százados egyszer, vallatási szünetben - hiszen a hóhér is csak proletár, és néha elfárad - őt is elkápráztatta halárusi emlékeivel. Ennélfogva lehet, hogy nem is volt igaz.

- Talán olvasta egy kezdő csekista számára kiadott brosúrácskában - vélte Péter.

 

„Szundi, az államvédelmi gyakornok”. Péter börtönelbeszéléseiben létezett egy ilyen figura. Péter előbb kezdte az ülést, még Rákosi alatt kezdte az ismerkedést hazánk börtöneivel. A Hófehérke és a hét törpe Walt Disney-változatából Szundi ennek az első élménysorozatnak volt a mesefigurája.

Akkoriban a vallatók még nem mutatkoztak be áldozataiknak. Még nem dúlt a „törvényesség”, mint a Kádár-korszakban. Egy a Szundi név - a Dunán közlekedő kis átkelő hajók közül is viselte az egyik ezt a nevet - ama fiatal vizsgálótiszt feltűnő tulajdonságára utalt: hogy örökösen álmos volt, lehunyt szemmel hallgatta a vallomástevőket, és nemegyszer mély álomba is zuhant közben, majd felriadt és kapkodva kérdezte: „Hol is tartunk? Hol is tartunk?”

Péternek ezt mondta egyszer:

- Maga újságíró, ugye? Tud gépelni? Akkor üljön oda az írógéphez, és gépelje le a vallomását, én addig szundítok egyet.

Meg olyan is előfordult, hogy a reményteljes ifjú ember kijelentette:

- Na, mára elég volt. Maradjon csendben ott az asztalánál. Majd jön az őr magáért. Addig én szundizok egyet.

Jótétemény volt az ő rohamokban érkező álmossága. Azalatt a rab is pihenhetett, habár az erős lámpa végig a szemébe sütött.

Olyan vallatási szünetekben, amikor nem aludt, Szundi olyan történetekkel „szórakoztatta” foglyát, hogy amikor még alacsonyabb fokán állt az ávós hierarchiának és a házak előtt volt kénytelen ácsorogni, akkor megtanult álltában is aludni. Más alkalmakkor panaszkodott, hogy nem akarják előléptetni... Ekkor kapta Pétertől „az államvédelmi gyakornok” rangot és címet.

Sajnos, nem tudom már felidézni, hogyan és még miket mesélt róla Péter. Sírtunk a nevetéstől. Más alkalmakkor vitatkoztunk, a régi orosz irodalomból jön-e egy ilyen figura, avagy közelebbről, Kafkából. Druszám, Mari számára nem volt kétséges, hogy jótékony álomba mindig önmaga elöl menekült. Hogy aztán feljebb ment-e azon a létrán?

 

Mi már ismertük egymást Péterrel, mielőtt első ízben letartóztatták. Fiatal újságírók voltunk, együvé keveredtünk valamiféle közös téesz-látogatáson. Az első termelőszövetkezetek egyikébe mentünk le Pestről, s utunk utolsó szakaszán egy rozoga teherautó platóján álltunk, hajunkba túrt a szél... Pont, mint a szovjet filmekben.

Egy értelmes parasztemberre emlékszem, szürke cejg öltönyben, aki nagyon komolyan, megfontoltan válaszolgatott kérdéseinkre. A visszaúton a vonatban Péter odajött hozzám, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

- Fölösleges felidézned a népszínművek szókincsét. Miért mondod, hogy „dologidőben”, amikor azt akarod mondani, hogy „munkaidőben”? Te a városból jössz... nem kell stílusban alkalmazkodnod.

- Azt mondtam? - csodálkoztam.

Nem emlékeztem. És olyan esetre sem, hogy valaki valaha így odafigyelt volna arra, amit én mondok vagy nem mondok.

Sok évvel később Péter elmesélte, hogy ott állva a teherautó platóján hirtelen megborzongott, és arra gondolt, nem lenne jó most letartóztatva lenni. A rossz előérzetet - 1950 augusztus végén vagy szeptember elején jártunk - az az információ táplálta, hogy utazásunk előtt értesült Pálóczi-Horváth György letartóztatásáról.

Aznap éjjel jöttek érte.

 

Váratlan élességgel villant elém egyszer ez az emlék a felhők fölött, egy repülőúton, Görögország felé. Akkor már évek óta nem láttam Pétert. A kapitány végigment a gépen, és jobbra-balra nézelődve az utasok között, kiválasztott némelyeket, akik bemehettek a pilótafülkébe. Megmutatták nekik a műszerfalat, talán kaptak egy plusz kávét. Azonnal kihalászta egy tévés kollégámat és kolléganőmet, akik egyébként nem hivatalból utaztak ezen a járaton, s inkább az volt az érzésem, ahogy futólag oda-odanéztem rájuk, hogy szeretnének észrevétlenek maradni. A kapitány intett, a fiú kényszeredett mosollyal felállt, a lány nem akart, ingatta a fejét, végül kikászálódott az ülésről mégis. A kapitány továbbment, kutatóan az arcomba nézett, de én asszonynevemen szerepeltem az utaslistán, s a világért sem akartam volna a „jobb utasok” közé tartozni. Én a városból jövök.

Pedig hát Péternek nem volt igaza egészen, én a helyi szokásokhoz alkalmazkodtam akkor, hiszen falun születtem, és előbb hallottam azt a kifejezést, hogy „dologidő”, mint azt, hogy „munkaidő”... De ha egy fiú fel akarja hívni magára egy lány figyelmét: rendreutasítja.

 

Házak előtt ácsorgókkal nekünk is akadt dolgunk. Úgy szeretném leírni ezt a történetet, hogy csattanjon minden poén, de félek: nem lehet, annyi vicc van benne. Valóságos vicctolulás.

Akkoriban az egyik rakparti szakaszon laktunk Pesten, Pityu kicsi volt még, pár hónapos csecsemő. Szokásunkká vált, hogy esti fürösztése, lefektetése után elmentünk Sandrival levegőzni a Duna-partra. Közelünkben útépítés folyt, éjszakára szanaszéjjel hagyott gépek, szerszámok; nagy szocialista rendetlenség, ahogyan azt már megszoktuk; oda se néztünk. Az egész rumlira egy overallos fiatal őr vigyázott heteken át, még gondoltam is, vagy talán mondtam is Sandrinak: nem luxus egy ilyen életerős, munkabíró fiatalembert alkalmazni, amikor egy kutyás vénség is megtenné?

Aztán egy este, a rakparti mellvédnek dőlve - veszekedtünk. A veszekedés hevében nem vettük észre, hogy a fiatalember macskatalpakon mögém osont. A fülem melletti szuszogására fordultam meg. Akkor aztán iszkolt, hétmérföldes léptekkel a nagy gumicsizmákban. Nem tudtam mire vélni.

- Nyilván unatkozik - mondta Sandri.

Letartóztatása után kiderült, az egész útépítés miattunk volt. Sandri „bűn” társai közül mások utcájában is rendeztek hasonló felvonulást. Így figyelték meg, ki jár hozzájuk, hozzánk. Még szép, hogy földalatti alagutat nem ástak.

Azt a fiatalembert még láttam egyszer. Hajnali négy tájban végeztek a házkutatók, a könyv- és aktakupacok alól sikerült előkotornom egy képeslapot, bélyeget is találtam, megírtam anyósomnak, hogy Sandri „szanatóriumban van”, de nem lesz semmi baj. Reggel hatkor nyitották a házkapukat, akkor lementem bedobni a lapot; véletlenül a házunk oldalában volt egy postaláda. Ahogy kiléptem, a kapuval szemben karba font kézzel állt és hintázott talpain az az „őr”, az volt a futó érzésem, hogy pimaszul néz rám, talán kihallgatott valamit akkor a veszekedésünkből?... Bedobtam a lapot, siettem tovább - még mielőtt Pityu felébred, értesíteni akartam a hozzánk legközelebb lakó barátainkat, Mariékat; fontos volt tudnom, Józsit is elvitték-e. (A telefonzsinórt a letartóztatók egyike azonnal átvágta egy finom kis zsebkéssel.)

Anyósom azt a képeslapot nem kapta meg soha.

Megérezte szegény. Az iskolában hívott fel. „Sandri nincs otthon?” - kérdezte.

Vissza a tetejére