Lábon vett filozófia

Mi az írás? Részben ez: „Jegyzetek 2002 májusából”. Kit fog ez 50 év múlva „ennyiből” érdekelni? Mit tudom én, mik voltak akár Krúdy Gyula korában is az író (meg)élhetési viszonyai? Nem Krúdyé, hanem az íróé. Főleg nem érint, a kis- és a középhivatalnok, az orvos, bárki hogyan élt meg. Nem ezt akarom előhozni most sem, nem listámat, kik-mik tartoznak, mióta, s nem csupán honoráriumokkal, de válaszokkal is: mikorra képzelik munkámat, már ha képzelik, úgy értem, megjelentetését... miért nem vallják be, pénz után koslatnak, hogy valósulhasson az ügy... én meg csak várakozom, nem tudom beosztani az időmet.

S talán már nem is akarom. Jegyzetek 2002 májusából. Kit érdekel ez Guatemalában? Felfogható-e számunkra von Langsdorff, egy német ember, cári nagykövet 1826-28-as brazíliai útja, két év minden önként vállalt borzalmon át, a tudományos felderítés érdekében. Ma rajzolójának ük-ük-ükunokája, a festőnő, expedíciót szervez, a legkorszerűbb technika jegyében, az út alig pár hetet vesz igénybe, halottakkal nem jár, mint ama régi. Ama régi út dokumentumai Pétervárott porosodtak több, mint száz éven át. Politikai és társadalmi okoktól körülbelül függetlenül. Tömérdek elhárítandóval járt az az 1826-28-as út, harc az aranyásókkal, az indiánok ellenszenvével olykor, a betegségekkel, a folyókkal, nem is sorolom. Egymással. Mert veszekedtek is az utazók, összecsaptak, nem volt béke, egyetértés. Aztán aki meghalt, gyászolták. Bár nem voltak vele azonos véleményen. Ez elháríthatatlan maradt.

Nem tudták elhárítani magukban von Langsdorffék a felderítés vágyát. Nyilván megvolt erre a ténykörülményre a kis- és középelmehatárokon belül „mozgó” indokuk, elnevezésük. A gazdag Oroszország tudományos igyekezeteinek szolgálata, a cáré, nyilván evidens is volt, hogy ilyesmit pedig csinálni kell. Jó, hát „evidens” és „kell” - a filozófiában is összeféreget, magának aztán kéreget. Lásd írói megélhetések.

Kell-e ismeretszerzésre vállalkoznunk? Nyilván tudományosan igen. Salinger Teddyje, a kis „zen-fiú” maga mondja (neki mondják?), ha a Tudás Almáját végképp torkukon akadt csutkának tekintjük (elháríthatatlannak), felderítésünk merőben kényszerpálya; igaz, csupa kis tudatlant sem nevelhetne az iskola. Ki-ki maga jut el oda, csutkának érzi-e torkán az almát vagy új biciklit, házat, nagyköveti állást akar szerezni magának, Volkswagen-főképviseletet Argentínában (Brazíliától kicsit délebbre), miniszterelnökség és pártelnökség után (egy osztrák ember). Magam ezt mondom, „nem őrzöm titkaim, mert mik, nem is tudom,/ a számomra-is-rejtély, na, ők a titkaim”. Tiszta álláspont, perzsa versformában. Egy kis rejtély: hogy lejegyzetelem ezt, a versforma kicsit tisztázatlan még, a lényeg a lényeg, még nem tudtam, reklámozásra egy perzsa versantológiát kapok hamarosan.

Nem hiszek már efféle evidenciatörténetekben. Rájuk untam? De sorra végigmehetnék a fentebbieken, lehetne filozofálni, mi a „lábon vett unalom”? Mert hogy ha a kapun kilépek, írtam egyebütt, könyvemben is alighanem itt lesz, már unalmas, nem is unalmas, elképzelhetetlen (valóján) minden irány. No, természetes, valaki erre azt mondja, nekem a műtőben kell lennem ma ekkor és ekkor... vagy kis- és középhivatalnoki íróasztalom mögött. Nem áll módomban, hogy tömérdek informatikai elvégzendőm, megszerzendő keresményeim csinos halmaza mellett („árnyékában”) lábon vegyem saját lelkemet, lelkizzek, finnyázzak, egyszerűen mennem kell és kész.

Igaz, igaz. Mondjam azt: minden alaphelyzet más. Vagy legalább: különfélék a mintázatok. Mentegetőzni végképp nem fogok. De az írás maga - nem mentségem, ha bekerül a porszem a gépezetbe, kételyeim támadnak, vajon érdemes-e egyáltalán „magam lelkirül” írni, mint a régi emlékiratírók tették?

Próbálom hát csak úgy, hogy von Langsdorff és (kérdés!) rajzolója, kisunokája, a mai rajzművész is megérthesse (talán). Szegény von Langsdorff elméje a trópusi megpróbáltatások nyomán elborult, jegyzeteit is képtelen volt rendezni. De a kisunoka őspapája, Hercule úr épségben-szépségben megmaradt, Brazíliában települt le; és egy botanikus-felderítőből híres argentin tudós lett az expedíció után, ő sem tért haza Európába.

A sorsok, a pályák különfélék. A vállalkozások esélyei csakígy. Derítsük fel ezeket? Hárítsuk el azonnal? Magam 1977-ben madaraim mellett döntöttem, kész. Nem mentem el a felkínált német ösztöndíjra. Sőt, 1995 körül, mikor ez megújrázódott, akkor sem. Nekem a madárral-együtt-lét azt is befogja, hogy egy madár feje, a keselyűé is, szakrális. Na jó, mi az, hogy „szakrális”, ez butaság. Oldalba kapott, mondja Ottlik, mint a hóesés. Mint az ír atyafi szemét a sok zöld. Ilyesmi. Nem evidens viszont már az, hogy a kapun kilépve bármerre is elinduljak.

Ennek gondolata is abszurdum már. Ha csak ágyamon fekszem - nem mint Goncsarov regényalakja, Oblomov, s róla különben is egy másik könyvben írok, ide nem fér -, nem, egészen reálisan: én ezt az elmenést, lehetőségét is hárítani szeretném. Semmit sem akarok, nem vágyom kideríteni, feltárni, földeríteni (senki kedélyét sem, nem vagyok én a napsütés!), rosszkedvem sincs ugyanakkor, borús sem vagyok. Csak nekem egyszerűen az, hogy ma (tegnap, holnap, bármikor) elmenjek valahová, nincs.

Mégis elmegyek. A semmibe vett kivédésből („hárításból”), nem túl nagy titok jegyében, mégis út lesz, ha nem is az Amazonas felé, s végképp nem német ösztöndíjra vagy argentínai autócég-képviseletre, út lesz azonban, mondjuk, a Vásárcsarnokba. Postára is kell adni ezt-azt. (Például ezt, bár ez ráérne. Vannak munkáim - bocsánat! Azért, hogy erről informáljak bárkit, nekem is akadnak, igaz, nem kis- vagy középhivatalnokiak, és a Perzsa-költők-antológiájáról írni talán még annyi sincs, mint orvosomnak egy mandulaműtét, mégis, el kell mennem a postára, s nem is akármelyikre, de a főpostára, hogy csőposta híján odaérjen kellő időben a címzetthez a munka.) El kell hoznom egy könyvesboltból egy csomagot.

A postázandók kérdését tekintsük adottságnak, ne is foglalkozzunk vele. A csomagot, melyet el kell hoznom, egy tisztelt s engem tisztelő kedves ismerősöm adta le. Telefonon jelezte ezt. Listámon ott a tíz-húsz tétel, kiktől várnék jelentkezést. Pillanatokon belül. Hónapok óta. Mondhatnám: szétszedik, ízekre, agyelborulásig tépik életemet, mint a brazil őserdő a betolakodó felfedezőket. Az őserdő személytelen, legyőzhető kivédő munkát végez. Marad is neki lábon ez-az, a felderítőknek is jut tudományos eredmény. Csak én már valóban az agyelborulás határán voltam néha, mikor fontosként gondoltam végig a világ tíz-húsz tételét, s hogy betlijük, a „miért nem?” - számomra titok marad. Hogyan képes ez így lenni? Dőre kérdés.

Hát cipelem majd magamat, vele a csomagot. Lábon vettem a dolgot (a telefonok, pénzküldések, levonatok elmaradását, ám azért teljesen megúszni sem lehet az ilyesmit, főleg évről évre). Minden eset más, nem borult el agyam, nem esem kétségbe, de csomag-leadó barátommal telefonon jócskán kelletlen voltam. Ő, a szegény, nem tehetett (kb.) semmiről. Hogy csak az ő telefonja jött be három nap során. Hanem hogy akkor én most még csomagért is menjek? Mikor már álmodom is az unással... azzal, hogy a remek Csarnokot is fás karalábéként veszem, nincs kedvem felhajtani egy-egy pohár bort, s most nem az van, hogy ezek nem valami jó borok, vagy hogy egész jó borok... nem az van, hogy majd betegágyamon az orvosnak azt mondom: éjjel-nappal sétálnék az unott utcákon, csak ebből a kórteremből szabaduljak, drága Csehov úr, antoni pavlovicsi galambocskám! Nem unnám én a mai napfényes reggelt, bedöndülne utánam, ah, élvezete hang, nagy vaskapunk, mint Kosztolányinál abban a szép versben, és igenis azonosulnék a 19-es villamos viszonylag üres középső kocsijával, nem zavarna - különben sem zavar -, hogy olyan otrombácska vasdarabok e kocsik, avagy épp a füvön mennék egy megállót, halott kutyánkon mélázva egészséges szomorúsággal, a madarakon, akiket történetesen erre leltünk, egy madár híján mind meghaltak ők rég. Élvezném, hogy két híd közül választok, merre menjek a Csarnokba. Izgalommal bontogatnám a csomagot. Hajtogatnám fel s feljebb (le) a borokat. Bódulatomat kiszunyókálnám itthon késő délre, madaram a mellkasomon aludna, néha elmenne inni-enni. Biztos nem unja. Az állatok állítólag nagyon tudnak unatkozni.

De így, hogy nem kórágyamon s halálomon vagyok, életem a munkát leszámítva merő egy unalom. Mert nem hárítom el az elmenést, íme, hogyan is tehetném, nem fog ma sem kiderülni, földerülni semmi, arcom végképp nem. Főleg, ha találkozom valakivel, ha valakibe belebotlom. Tényleg, mint egy kőbe, sajog tőle fél napig a bütyköm. Nem lesz élvezetes a sok kis utca, a szabadon választható kocsmasor, könyvesbolt-kirakatsor, semmi. Jó lesz itthon lenni megint, de hazajönni is kínszenvedés lesz. Ugyanúgy, mint ahogyan az elmenés az. S nem, mert végig madarammal lennék. Nem, mert könyveimmel. Végképp nem tévéznék. (Csak utazás - végképp unalomba fúlt minden utazás! hála az égnek, ott minden kezdeményemet ki tudom védeni -, csak utazás végett nézek földrajzi filmeket. Hála az égnek, érzem, hogy nem vagyok ott.)

Ám itt itt vagyok, mint Kosztolányi mondja Csáth Gézának, jajokba fúlva vagyok az életé. Fene se jajong, hogy ki, mit gondol. Hogy lesz-e könyv a nyárra, jön-e a pénz, majd valami lesz. Majd kiderül - vagy sem -, mik voltak a nagy hallgatások okai. Hogy rendre írtam az újabb és újabb leveleket, fülbojt se mozdult. Ó, viszont kutyánk kedves füle! Az sem mozdul többé.

Félre a bánatot söpörni nem kell, a leendő unalomanyag - ami rám vár megint „a városban” - elnyom mindent, előre is. Kilépek a kapun, aztán kezdődik minden elölről. Hova menjek? Merre? Miért? Még viszonylag szerencse az elhozandó csomag. Kicsit kacifántos, és végképp nemszeretem belvárosi tájra terel, a feladandó munka. Hm. Bort haza nem hozok. A kávétól hányok. Felszedtem - kevés mozgás? unalomban mégis sok bor, borban cukor? idegesség? - jó pár kilót, igaz, efféle mozgások (a nagy Budapest-megkerülések, Párizs-járások, London-gyalogmaratonok után!) kutyaszart se érnek. Slattyogok a füvön mások kutyájának szarában. Hát ez az. Kilépek a kapun, megyek valami rajtam kívüli csodában. Csak én vagyok, jajokba fúlva, a magam szar életéé. Míg például - na, köszönöm! - Csáth Géza megindult, Kosztolányi szerint, az üdvös éj felé...

Ja, és tulajdonképpen mit is akartam mondani? Nem mindegy?!

Vissza a tetejére