Akkor találkoztam vele először, mármint az írói sóhersággal, amikor egy közművelődési arculatú folyóiratnál kóstolgatni kezdtem az újságkészítést. 1957 decemberében. Három szobából állt a szerkesztőség, a pesti New York-ház negyedik emeletén, hátul, az Osvát utcai oldalon, a teherlift és egy vécé szomszédságában. Szűk, félhomályos, rövid folyosó, belőle nyithatott ránk a látogató, ha megtalált bennünket, velünk szemben görög emigráns kollégák szerkesztették sorstársaiknak szánt hetilapjukat, mindig azt a benyomást keltve, hogy ordító veszekedésük hevében tüstént vérét ontják egymásnak, pedig nem is veszekedtek. Csak eszmét cseréltek, déli temperamentummal, üvöltve. Lapjuknak egyébként Laikosz Agonász volt a neve, szerintünk ez Agonizáló Laikust jelentett magyarul.

A mi folyóiratunk amilyen szakszerű volt, olyan unalmas is, cikkeinek stílusában egy Igazgatási Értesítő találkozott egy alsó tagozatos intézmény A Mi Iskolánk című faliújságjával. Tanácsi hivatalnokok, üzemi kultúrfelelősök és tollpróbálgató néptanítók írták. És ebben a szerkesztőségben nyitott ránk 1957 december közepén - egy igazi író. Kávéval kínáltuk, a megtiszteltetéstől ajkunkra merevült nyájassággal, s ő a kávét meg is itta, egyetlen slukkra, mint a rutinivó a fél deci snapszot, igyekezvén gyorsan a tárgyra térni. „Faszfikáim - mondta -, akartok-e virtigli riportot tőlem? Ismerek jópofa műkedvelő színjátszókat Mátraderecskén, készülnek előadni egy kis darabomat, róluk írnék. Na, mit szóltok?” Az író cigarettát kért, rágyújtott, és várta a választ. Sovány volt, erősen kopaszodó, kordbársony nadrágjából kikoptak térdnél a szövet bordái. „Derecskére persze el kell utaznom, ott élni kell, több napot eltölteni, s ez nincs ingyen. Intézzétek el, hogy kapjak nyolcszáz forint útielőleget. Na jó, hatszáz is elég.” Akkor még nem tudtuk, hogy mi vagyunk utolsó reménye karácsony előtt, máshol jobban ismerték, mi elintéztük Magos elvtársnál, a Lapkiadó Vállalat főkönyvelőjénél a hatszáz forintos útielőleget. Az író átvette az első emeleti pénztárnál, és soha többé nem láttuk a negyedik emeleten. Mátraderecskén sem látták. Az író háromszoros József Attila-díjas volt már akkor és egyszeres Kossuth-díjas. Túl öt elbeszélésköteten, négy regényen, két színművön és a Körhintával a Cannes-i sikeren. Sarkadi Imrének hívták.

Előleg. A kávéházi író, a legendák szerint, kézirattal fizetett egykoron. Volt egy kis fürge aggastyán a New York-házban, Feldmann bácsinak hívták. Fiatalon Aranymadár volt a neve, mert a kávéházban neki adta át versét, tárcáját az író „Repüljön fel, fiam, a szerkesztő úrhoz vele, cserében pénzt kap tőle.” Az író aztán ebből fizette ki cechjét, Feldmann meg a neki járó borravalóból élt. Állítólag olyan fizetőpincér is létezett, akinél az Aranymadár közvetítését ki lehetett kerülni, az író egyenesen a főúrnak fizetett kézirattal.

Amikor az idők zordonabbra változtak, a második nagy háború után, nem a kézirat számított diszkontálható váltónak, hanem a szinopszis. „Öregem, egy vasam sincs, de van egy remek ötletem” - mondta az író a szerkesztőnek. Attól függően, mit szerkesztett a szerkesztő, rádiójátékot vagy színdarabot, filmet-tévéjátékot (ekkor dramaturgnak hívták), volt az írónak egy remek ötlete. Rádiójátékra, színműre, filmre, tévéjátékra. „Fiú-lány szereti egymást, szülők ellenzik, ilyesmi.” „Na, ne hülyéskedj”, mondta a szerkesztő (a dramaturg). „Nem hülyéskedek, mert tudom, hogy ez így egy Karinthy-vicc, de az én Rómeó-Júlia történetem ízig-vérig mai, legalább három meghökkentő csavarással.” „Hát jó - így a szerkesztő (a dramaturg) -, itt egy papír, fűzd be a gépbe, és írj fél flekkes szinopszist.” Az író írt egy fél flekkes szinopszist, a szerkesztő (a dramaturg) írt egy utalványt. „Mennyit kérsz?” „Tíz rongyot.” „Ne viccelj, kapsz egy ötöst.” A szemfüles író ebből élt. Előlegből. Minden műhely köteles volt mai magyar könyvet, filmet, színdarabot stb. készíteni. Az író tudta ezt, tehát végigtarhálta a műhelyeket, ha művel nem, legalább szinopszissal. Talán megvannak még a műhelyek irattárai, roppant gazdag „mai magyar irodalom” ígéretét bányászhatná ki belőlük a szorgalmas utókor. A népvezérré avanzsált (vagy süllyedt) korpulens egykori írót nemcsak egy sokmilliós előlegű beváltatlan filmígéret terheli most, hanem az irattárak szinopszisaiba temetett sok száz egyéb ígéret is. A lóversenyezés költséges luxus.

Olyan kispiacú országban, mint a miénk, nekihasalni egy vaskosabb regénynek kész éhenhalás. A Magvető igazgatója, Kardos György, úgy segített életben tartani az írót és családját, hogy szinopszist sem kért, az író tehetségét - meg remélhető termékenységét - tekintette váltónak. Erre ál-előleget adott. Rendszeres havi juttatást. A Szépirodalmi igazgatója, Illés Endre pedig életmű-szerződéseket kötött, ezekre utalta a pénzt. Az életmű újrakiadásai mentek egyenesen a Soroksári úti könyvraktárba, onnan a csepeli papírgyár zúzdájába, de sebaj, az író nem halt éhen, az élő író pedig hátha hozzájárul a „mai magyar irodalom”-penzum-teljesítéséhez egy új művel. A Húsz óra után, a Rozsdatemető után, a Részeg eső után, a Válogatott elbeszélések után.

Kormos Istvánnak volt egy szép elképzelése a hetvenes évek elején. Magánkiadót alapít, társául fogadja Móra-kiadós kolléganőjét. A vers az övé, a próza Székely Éváé. Nem fizet előleget, és nem köt életmű-szerződést. Csak garantáltan tehetséges szerző látatlanban is tehetséges kéziratát fogadja el (nem úgy, mint az állami kiadó, amely tervgazdálkodó harisnyagyárhoz hasonlóan mennyiségre termelt). A harisnyának csak annyi szerepet szánt, hogy elképzelte: benne tartja majd a Kormos-Székely magánkiadó pénzét (de az is lehet, hogy Vackor kiadónak nevezik). Garantáltan tehetséges szerző átnyújtja látatlanban tehetséges művét - és ő azonnal fizet. A barna flórharisnyából. Csak azzal nem számolt, honnan veszi a pénzt, amelyet a harisnyába dug. Neki ugyanis csak annyi volt, amennyit erős feketekávéira és még erősebb cigarettáira elköltött. Ezeken élt. Fekete levesen és szürke füstön. Lakni pedig egy térdéig kinyúlt, szürke pulóverben lakott, ha valahol lyuk támadt a lakásán, a Móra-lányok bestoppolták. Ha a nadrágját kellett varrni, a munkálatot a vécében várta ki. Valamit nagyon szerettek rajta a lányok, amorózó szépségét aligha, mert az nem volt neki, talán férfibáját mindaddig, amíg Kiss Ferenc kritikus föl nem fedezte, hogy a nagyanyja nevelte árva Kormos Pista, ez a szegény magyar Yorick voltaképpen nép-nemzeti költő. Mert e fölfedezés után Kormos kiköltözött a városi-kozmopolita pulóverből, megnősült, konszolidálódott, inget és új pulóvert öltött, hozzá pedig bájnélkülien komoly nép-nemzeti magatartást.

Akit maguk közé egy világért sem soroltak a nép-nemzetiek, hanem az „úrifiúk klikkjébe” tartozónak gondolták, később egyszerűen urbánusnak, hiszen megélt élményeivel a bűnös fővároshoz, tanult élményével pedig a görög-latin antikvitáshoz kötődött, vagyis Devecseri Gábort még elképzelni sem lehetett volna térdig nyúlt pulóverben. Sötét öltönyt viselt, fehér inget, ízléses nyakkendőt, hajában tökéletes választék, arca simára borotválva. Devecseri szép ember volt, gáláns kalandra a nap huszonnégy órájában kész. Még akkor is, miként kulcsregényében Somlyó György írta, amikor kórházi ágyán feküdt haldokolva, és „a hasfelmetszés előnyeiről” diktált sorozatos tudósítást az Élet és Irodalomnak. Az egyenruha is pompásan állt rajta, beosztása - gondolom - forma szerint nevelőtiszti, hiszen irodalmat tanított akadémista katonáknak.

Őrnagy volt, amikor a néphadsereg elbocsátotta állományából.

Azon a napon civilben lépett elém a Hungária kávéházból távozóban. 1962 nyarán lehetett ez, abból gondolom, hogy még mindig újságíró-tanonc voltam, elfogódott tehát (bár nagy szakmai előrelépést jelentett, hogy fél éve már az Élet és Irodalomnál), a nyárra pedig abból következtetek, hogy találkozásunk a sarki bejáratnál történt, télen az oldalbejáraton léphetett be a vendég, mert ott talált kabátjának ruhatárat. „Nem akarsz tőlem egy húszast kapni?”, ezt kérdezte. „Dehogynem”, válaszoltam hökkenve, ám meglepő találékonysággal.

„Nem most, persze, később”, így ő. „Később is akarok. Húszast mindig, minden időben.” „Hát jó, akkor most te adj egyet. Ne felejtsd majd visszakérni.”

Akkor a Nádor utcában voltunk még. Egy hét múlva bejött. Kaptam tőle egy húszast.

Mesélem most telefonon a történetet Réz Pálnak, elhiszi, de meglepődik. „Gabi nem ilyen volt. Nem volt rá oka, hogy lejmoljon. Ahhoz szabadúszás kell és hajlam. Gabinak állása volt, és elbűvölő kedvességében is méltósága. Lehet, hogy viccelt veled.” „Lehet”, mondom. És most idézni próbálom párbeszédünket Réz Pállal.

- Az Esőt a magyar irodalom és a pénz viszonya érdekli, ha jól értettem a főszerkesztőt, azért hívtalak most, hogy segíts, válaszolj két kérdésre. Mi volt a tízes lehúzás? - ez az egyik. És milyen játékhoz fűződik a bemondás, melyből darabcím is lett: „Ki lesz a bálanya?”

- A tízeslehúzást Czibor János találta ki. Kártyáztunk a Hungária kávéházban...

- A Mélyvízben.

- A Mélyvízben. Akkoriban nem volt szabad nyilvános helyen pénzre játszani, valaki feljelentett bennünket. A pincér, kedves ember, szólt: jobb a békesség, ne folytassuk. Ekkor gondolta Czibor, ha pénzre nem lehet, próbáljuk meg pénzzel.

- Papírpénzzel.

- Először tízessel, később húszassal. Mindenki hozott magával, a pincértől is váltottunk, és úgy kezeltük, mintha kártyacsomag volna. Megkevertük, egyet kiemeltünk, sorozatszámával lefelé az asztalra fektettük. A sorozat utolsó három számát kellett eltalálni, bemondással. Aki a legközelebb állt a pénzen szereplőhöz, az nyert.

- Volt, aki telibe találta?

- Nagyon ritkán, de hát ez nem is volt fontos.

- Gyermeteg játék, nem? Ész nem kell hozzá, csak szerencse.

- Persze. De a lényeg a pénz volt. Nyerünk-e vagy veszítünk.

- És a bálanya?

- Hát ezt tudod. Bálanyának eredetileg azt a hölgyet nevezték, aki a bál költségeit viselte. A kártyában azt a partnert, aki a játék költségeit viselte, vagyis a legtöbbet veszített.

- Innen a Csurka-színdarab címe.

- Innen. A darabot a Tháliában mutatták be. Négyen ültek a kártyaasztalnál. A Czibort játszó színész (a kártyacsata a fikció szerint az ő lakásán zajlott), az Abody Bélát játszó színész, a Csurkát játszó és az engem alakító. A vége felé megjelenik a Czibor unokaöccsét, a fiatal Csukás Pistát játszó színész, csajjal jött, kéne neki a kégli, tűnjünk a fenébe.

- Az előadásnak jó híre és még jobb kritikája volt. A bírálók a szerző pompás dialógus-technikáját dicsérték.

- Lehet, nem emlékszem.

- Czibornál pénzre játszottatok?

- Persze. És Déry lakásán is.

- Fillérre vagy forintra?

- Forintra. Egészen a kifosztásig. Ambicionáltuk, hogy a bálanya az összes pénzét elveszítse. És másnaptól éhezzen. Akkoriban ez egy-kétezres veszteséget jelentett.

- Ilyen gonoszkodók voltatok? A szelíd Zelk is? A pulóverlakó Kormos is? A hatalmasakat kacagó kedves Abody is?

- Mindegyikünk. De nem gonoszkodók, voltunk. Gonoszak.

Abody. Lakásából, egyetlen atyai örökségéből minden a zaciba vándorolt az 1956 utáni ínséges években: a falióra, az olajfestmény, a perzsaszőnyeg, míg rá nem mosolygott a szerencse, vagyis kabarésztár nem lett belőle. Könyvekről írtam akkoriban az ÉS-nél, asztalom alsó polcain azok a könyvek gyűltek, melyeket recenzióra küldtek a kiadók, s melyekre nem tudtam vagy nem is kellett sort keríteni. Bibliográfiák, albumok, másodkiadványok, irodalmi kágéestés egyezményekben ránk tukmált muszájkönyvek. Valaki rendszeresen dézsmálta őket. Nem azért, mert betűéhes volt, hanem mert pénzéhes. Abody Béla. Fülig pirult, amikor bevallotta, aztán nevettünk egyet, én halkan, ő nyerítve.

Mikor nevetését az egész ország megismerte, valósággal lubickolt a népszerűségben. És végre jól is lakhatott. „A lap főmunkatársa vagy, mondhatnám, a lap zászlaja. Egy zászlónak pedig nem illik bohóckodnia”, szólt rá főszerkesztőnk, Nemes György. „Ha nem kedvelném Gyurit, azt kéne gondolnom, hogy irigykedik sikereimre”, dörmögte nekem Béla, aztán elment a rádiópénztárba, és felmarkolt egyetlen szereplésért annyi pénzt, amennyiért Nemes György egy hónapig dolgozott. Aztán elment a Berlin étterembe velünk, enni kezdett, a menü nagy adag fagylalttal indult és töltött káposztával folytatódott, majd további fogásokon át húslevessel és nagyfröccsel fejeződött be.

A huszadik század magyar gazdaságtörténetében van egy viszonyszám: 1938. Az utolsó békeév. A teljesítményeket ehhez mérték. Az éves acéltermelés ennyi és ennyi volt 1938-ban, most hetven százalékkal több. Az egykori ÉS utolsó békeéve 1988 volt. Utána csökkenni kezdett a hatvanezres példányszám (most huszonvalahány ezer) és bizonytalanná válni a honoráriumkeret. A lapkiadó vezetői a piac felé kacsingattak 1989-ben, előtte az önkényesen kialakított árviszonyok miatt merő fikció volt a vállalati nyereség vagy veszteség. Az irodalmi folyóiratok (Új Írás, Kortárs, Nagyvilág) fiktív veszteséggel jelentek meg, az ÉS fiktív nyereséget hozott volna, ha árát a standokon és az előfizetőknél ugyancsak nem önkényesen állapítják meg. Fiktív nyereségű volt viszont a Rádióújság, a Pesti Műsor, a Turf, a Film Színház Muzsika, ezek fedezték az általunk okozott veszteséget. De 1989-ben már nyűgnek érzett bennünket a lapkiadó, szponzorkeresésre nógatott minden irodalmi lapszerkesztőt, ám ezzel csak az ÉS-nek lett később szerencséje. Az Új Írás meg is szűnt, a többiek belerokkantak.

Az „utolsó békeévben”, 1988-ban hatszáz forint volt az ÉS-nél egy vers honoráriuma. Az úgynevezett kiemelt vers (kéthasábos hely, keretben, ezerhatszáz). Kolumnás riport két-háromezer. Ekkora elbeszélés ugyancsak, a minőségtől függőn. A kritikai rovat úgynevezett kolumnistái ezerkettőt kaptak, a terjedelemtől függetlenül. A belső munkatársaknak is járt cikkhonorárium, mert az alapfizetésért a szerkesztői munkát végezték. Az átlagfizetések ötezer körül jártak. Jómagam helyettes főszerkesztőként nyolcezret kaptam. Mindezt bruttóban tessék elgondolni. Nevetséges pénzek volnának ezek ma, akkor megalázók is voltak.

Pedig minderre rátenyerelt az új adórendszer is. Kupa Mihályék bevezették a fizetésekre, honoráriumokra terhelt adó- és járulékfajtákat meg az általános fogyasztási adót. A fix fizetésű írónak azért kellett szurkolnia, nehogy bizonyos jövedelemhatár fölé emelkedjék járandósága, mert akkor olyan adósávba kerül, hogy kevesebb jut a borítékba, mint amennyi a fizetésemelés előtt jutott. Az írók különösen sértőnek találták, hogy Kupéék alig-alig tettek különbséget a szellemi teljesítménnyel szerzett jövedelem és a pusztán testi erővel szerzett között. Az író ugyanolyan rend szerint adózott, mint a fröccsöntő. Utóbbi műanyaggyártó kisiparos volt, előbbi mostantól szöveggyártó kisiparossá lett. Ekkor és ezért ébredt rá az írók szövetsége, hogy a szakosztályi gittegyletesdinél fontosabb az érdekvédelem. Bizottság alakult Bárány Tamás elnökletével, hogy a megalázó helyzet ellen minden hivatalos fórumon tiltakozzék és követelje az írók kivonását az új adórend hatálya alól. Az ország azonban megindult a piacosodás útján, jött a papírár, a nyomdaköltség, a könyvár áfa-terhelése, a folyamat olyan erős volt, hogy elsodorta Bárány Tamás bizottságát és mára teljesen semmivé tette az írók fontosság-, sőt kiváltságérzetével együtt anyagi kiváltságait is. Paradox dolog ez: a „létező szocializmust” egyenlőség-társadalomként dicsérik vagy kárhoztatják most, holott a kiváltságok bonyolult hálózata szőtte át. Az egyenlő besorolást - vagy nevezzük nivellálásnak - éppen az úgynevezett rendszerváltás teremtette meg.

Az írót leszállították a Parnasszusról. Neve, ha van, már áruvédjegy sem, és kevesebbet ér, mint akármely mosóporé. Ha beszél, ki sem hallgat rá. Akkor figyelünk a szóra, ha a pénz beszél.

Kurta beszélgetés az úgynevezett rendszerváltás után tíz évvel. Résztvevők: Szerző, Felesége és Kiadói Igazgató.

Szerző (a telefonba): Nem mondhatod, hogy türelmetlen vagyok. Egy éve van nálatok dokumentumregényem, de csak most kérdezem: kiadjátok végre?

Igazgató: Remélem, elhiszed, nem azért ülünk rajta, mert értékében bizonytalanok vagyunk, hiszen nem te tukmáltad ránk.

Szerző: Hát miért ültök?

Igazgató: Nincs pénzünk. Forgótőkénk a bizományba átadott könyvekben fekszik, s várjuk, hogy ami belőle minket illet, a terjesztőtől visszatérüljön.

Szerző: És visszatérül?

Igazgató: Talán. Jövőre.

Szerző: Akkor kiadtok?

Igazgató: Nézd, az igazat megvallva már most is csak kétszázezer forintunk hiányzik hozzá. Ha szponzort találnánk...

Szerző: Én tudok egyet.

Igazgató: Ki az?

Szerző: Én vagyok. Holnap délig viszem a pénzt. Addig is: szervusz, igazgató úr.

…………...

Feleség (a telefonbeszélgetés után): Te megőrültél. Most honnan szerezzünk kétszázezret holnap délig?

Szerző: Kölcsönből, örökölt étkészleted eladásából, valahonnan.

Feleség: Hát jó. Tulajdonképpen még szerencsés is vagy, hogy azonnal rávágtad a kétszázezerre: másnap délig viszed. Nem sejtette az igazgató, hogy ilyen slágfertig leszel. Most fogja a fejét a telefon mellett, amiért nem kért rögtön ötszázezret.