Biciklinyereg

(Az „Így élt John Lennon” novellaciklusból)

 

Pete Shotton kölyökkori haverja volt John Lennonnak: majdnem húsz éve ismerte, majdnem húsz éve büszkélkedett azzal, hogy a barátja lehet, és majdnem húsz éve rettegett attól, hogy John Lennon megunja - akár valami évek óta meglévő szeretőt. John Lennon ugyanis zenei és művészeti tevékenységén túl a szeszélyességéről is híres volt, arról, hogy meglehetősen gátlástalanul bánt (mondhatni: játszott) az emberekkel, ismeretlenekkel és kölyökkora óta ismertekkel egyaránt.

- Igen - magyarázta marihuánás cigaretta füstjébe burkolózva életrajzírójának, Hunter Daviesnek -, tisztában vagyok azzal, hogy az embereket tárgyként kezelem. Meg is szenvedik ezt, szegények. Komolyan mondom: szoktam sajnálni őket. Visszakozásról azonban szó nem lehet, ahhoz túlságosan makacs vagyok. Persze időnként vannak kivételek. Az olyanok esetében, akik valóban közel állnak hozzám: egy-két nő, már ha valóban fontos szerepet játszott az életemben; s egy-két közeli jó barát, cimbora. Mert barátokra nagy szükség van. Nőt viszonylag könnyen talál az ember, igazi barát azonban nem ül minden bokorban - John Lennon figyelte, ahogy Hunter Davies sebes mozdulatokkal jegyzetel, azután azt mondta: - Az utolsó mondatot ne írja bele. A feministák pert akasztanak a nyakamba. Amúgy se úgy gondoltam. A nő is lehet igazi barát.

- Tudna konkrét neveket is mondani? - érdeklődött Hunter Davies.

- Pete Shotton - vágta rá gondolkodás nélkül John Lennon. - A kölyökkori haverom. Őt is sokszor megbántottam, de ismer annyira, hogy tudja: ezeket nem kell komolyan vennie. Az egyik pillanatban ordítok vele, a következőben lapogatom a vállait. S azt se veszi zokon, ha elküldöm a kurva anyjába és közlöm vele, hogy nem akarom többet látni. Ezen így fölkapja a fejét? - Hunter Davies gyorsan a jegyzeteibe meredt. - Tényleg úgy hangzik, mintha szerelmi kapcsolatról beszélnék. Nem találok rá más szavakat. Két ember viszonyát majdnem ugyanazok az erők alakítják szerelem és barátság esetében, bár a motiváló ok természetesen más. De hangsúlyozom, hogy nem vagyok buzi. Ezt se írja bele, tiltakozni fognak a meleg jogvédő szervezetek.

Ha valaki elárulta volna Pete Shottonnak, miképp gondolkodik John Lennon róla, illetve a barátságról, nyugodtabban teltek volna az éjszakái. Nehéz eldönteni, mihez ragaszkodott jobban: John Lennonhoz, a kölyökkori haverhoz, vagy a Beatles vezéréhez. Volt benne sznobság, de hát kiben nincs, aki híres emberrel barátkozik, akkor is, ha ő maga is meg van győződve arról, hogy baráti érzelmeinek semmi köze nincs a hírnévhez. Pete Shotton elég sok helyen elhintette, hogy már majdnem húsz éve ismeri John Lennont, úgyhogy tud róla egyet s mást, olyanokat, amelyekről sem a sajtónak, sem a rajongóknak, de még a Beatles-tagoknak sincs tudomása.

(Zárójelben megjegyezzük: a kölyökkori haverokon túl sok barátja akadt Londonban John Lennonnak. Habár ő többnyire a Rolling Stones és az Animals együttesek zenészeivel lógott, a művész- és társasági életből többen megesküdtek rá, hogy a barátai. Hogy nevet is mondjunk: közéjük tartozott például John Dunbar, akinek a tulajdonában lévő galériába egy ízben betévedt John Lennon, mintegy félórát beszélgettek az ott föllelhető képzőművészeti alkotásokról, és többé nem találkoztak; John Dunbar azonban attól fogva társas összejöveteleken gyakran fogott olyan mondatokba, hogy „Na, a múltkor megint mit olvastam a Sunban a cimborámról, Lennonról, hát megáll az eszem...” satöbbi.)

A kérdésre, miszerint mire emlékszik vissza a legszívesebben közös gyermekkorukból, Pete Shotton rendszerint azt válaszolta:

- Arra, hogy Johnnak soha nem volt pénze. A közhiedelemmel ellentétben nem Liverpool dokkjaiból meg komor munkásnegyedeiből jöttünk: takaros kis környéken nőttünk fel, békés polgári otthonokban. A szüleink nem dúskáltak a földi javakban, de azért nem panaszkodhattunk. Jól éltünk, és mindannyiunknak volt zsebpénze, amit többnyire cukorkákra és édességekre költöttünk. Kivéve Johnt, akit a nagynénje, Mimi néni nevelt, ő azonban olyan szigorú volt, hogy soha nem adott Johnnak egy fillért se. Elvei közé tartozott, hogy a gyerek ne vegyen magának ellenőrizetlenül mindenféle baromságot. Ha kell neki cukorka és csokoládé, szóljon, és majd ő megveszi. Ám csak annyit, amennyit elegendőnek ítél. Johnt mindig bosszantotta, hogy mi, ha kedvünk szottyant, bementünk a boltba és vettünk több marék édességet. Ő olyankor eleinte lejmolt tőlünk, később azonban hozzászokott ahhoz, hogy lopjon a boltokból. Ha már pénze nem volt, ugye...

- Fontos volt abban az időben is John Lennonnak a pénz? - tette föl a kérdést a műsorvezető, egy kezdő, ám annál szenzációhajhászabb újságíró.

- Hogyne lett volna fontos! Gondolja el: maga tíz-tizenkét éves korában nem szeretett volna megvenni bármit, ami szem-szájnak ingere? Cukorka, csokoládé, nyalóka... szerintem a környék összes édességüzlete belőlünk élt. Mi voltunk a vevői kör, a fogyasztói réteg, vagy hogy szokták ezt mondani... Olyanok voltunk, akár az ősközösség. A főnöknek nemcsak erősnek kellett lennie, hanem gazdagnak is. S John Lennon volt a főnök... Mivel azonban Mimi néni nem adott neki zsebpénzt, rászokott a lopásra. Sőt rászoktatott bennünket is. Sikk lett a bolti szarkaság. Egy idő után elkezdtük kinézni magunk közül azt, aki egyszerűen bemegy a boltba és vesz egy zacskó MM cukorkát. Hát mekkora baromság az? A világ legegyszerűbb dolga. Röhej - Pete Shotton nevetett, majd megigazította a John Lennonéra erősen emlékeztető szemüvegét.

A televíziós stúdióból hazafelé menet eszébe villant a kezdő, ám annál szenzációhajhászabb újságíró provokatívnak szánt kérdése: „Fontos volt abban az időben is John Lennonnak a pénz?” Nos, az az igazság, hogy John Lennon szerette, hogy bármit megvehet. Kedve szottyant valamire - megkívánta, és megvette. Látott egy vaskos és drága könyvet, új kiadású Jimi Hendrix-CD-t, nemesfém csatokkal díszített bőrkabátot, MMS átvitelére és fogadására alkalmas mobiltelefont, a legújabb DVD-lejátszót, vékonyított plazmatévét, rodeózásra alkalmas motorkerékpárt, nemrég született kínai selyemmajmocskát, antik bútort és festményt a Napkirály korából, különleges klímaberendezéssel és egyéb extrákkal fölszereit autót, nyaralót hegyoldalon, többszintes családi házat: készpénzzel, csekkel vagy hitelkártyával kifizette, és az övé lett. Ilyen szempontból fontos volt John Lennonnak a pénz, mint ahogy az emberek többségének (hasonló okokból) szintúgy az - azoknak is, akik csupán szomorkodni és siránkozni tudnak azon, hogy nem tehetik meg azt, amit John Lennon.

- Igen, valóban elcsentem boltokból ezt-azt - ismerte el ugyanannak a televíziós műsornak a következő adásában, amelyben egy nappal korábban Pete Shotton szerepelt -, de remélem, ezért most nem ront be mindjárt egy csapat rendőr, és nem fognak letartóztatni - a színpad fölött kigyullad a „Nevetés” felirat, a közönség röhögésben tört ki. A műsorvezető (a kezdő, ám annál szenzációhajhászabb újságíró) mosolyogva rázta a fejét. - Sőt, továbbmegyek - szakította meg fölemelt mutatóujjal a lelkesedést John Lennon -: pár évvel ezelőtt, amikor Hollandiában turnéztunk, föltámadtak bennem a régi ösztönök, és egy rotterdami régiségkereskedésből elemeltem egy későbarokk ezüstkanalat. Az utcán megmutattam Paulnak, jót röhögtünk, aztán visszamentem és kifizettem a tulajnak. Sőt elmondtam neki néhány trükköt, hogyan szoktak dolgozni a bolti szarkák, mire érdemes figyelnie - a „Taps” felirat világított a színpad fölött, és a közönség lelkesen tapsolt.

- Mr. Lennon - kérdezte a műsorvezető -, Önnek mennyire volt fontos akkor, és mennyire fontos ma a pénz?

John Lennon a homlokát ráncolta:

- Őszinte leszek: baromira élvezem, hogy akármit meg tudok vásárolni - „Taps”. - Gyerekkoromban közöttünk eleinte az számított menőnek, akinek pénze volt. Az emberek többsége számára ma is ez a menő - „Nevetés”. - S mivel a nénikém nem nagyon akart pénzzel ellátni, kénytelen voltam átformálni a banda értékrendjét. Nálunk az lett a menő, aki lopott. Ma már szégyellem, de ebben én vittem a prímet, úgyhogy én lehettem a banda vezére - „Taps”.

Egy esős-borongós őszi vasárnap délután (elég lett volna csupán „őszi vasárnap délután”-t írni, hiszen Angliában az őszi napok szinte kivétel nélkül esősek és borongósak) John Lennon Buddy Holly That’ll Be The Day című számát igyekezett megtanulni. Azon túl, hogy tetszett neki, az inspirálta még a szám begyakorlásában, hogy az a nyálas úrigyerek, aki rendszerint frissen vasalt fehér nadrágban mászkált Liverpool utcáin, az a finom és előkelően affektáló új ismeretség, Paul McCartney nagy Buddy Holly-rajongónak tartotta magát, és közös zenekaruk, a Quarrymen minapi próbáján bejelentette: szándékozik elsajátítani a That’ll Be The Day akkordjait, mivel az egy kibaszott jó szám, érdemes fölvenni a repertoárba, bár eljátszani nem túl egyszerű.

John Lennon gitárral a kezében ült a pamlagon, újra és újra visszatette a tűt az egy Amerikát megjárt matróztól méregdrágán megvásárolt Buddy Holly-kislemez elejére, és odakint a konyhában Mimi néni, aki szendvicseket kenegetett, sokadjára volt kénytelen meghallgatni a That’ll Be The Day elejét, illetve közvetlenül utána John Lennon kocsisokat megszégyenítő káromkodását: már megint lemaradt a bevezető akkordokról.

A pontosság kedvéért mondjuk el: a kislemez árát John Lennon kölcsönpénzből fizette ki, a pénzt Pete Shottontól lejmolta. A kislemez tehát ebben a pillanatban - legalábbis amíg John Lennon nem törleszti adósságát, erre roppant kicsi volt az esély - akár Pete Shotton tulajdonának is tekinthető. John Lennon kölyökkori haverja a pamlaggal szemben egy századeleji karosszékben ült, fölváltva nézte hol John Lennont, hol a Buddy Holly-korongot.

Mimi néni egy tál szendviccsel érkezett, az egészet Pete Shotton ölébe tette, és fejcsóválás közepette jelentette ki:

- A gitározás remek dolog, Johnny, de ebből soha nem fogsz megélni.

Tíz esztendővel később Pete Shotton világosan emlékezett erre a mondatra, azt azonban már nem tudta megmondani, vajon John Lennonnak vagy Paul McCartneynak sikerült-e hamarabb begyakorolnia a That’ll Be The Day akkordjait. Hogy mind a ketten megtanulták a dalt, arra bizonyíték a The Beatles Anthology 1 című albumon hallható. Mindenesetre ez volt az az időszak, amikor Pete Shotton kénytelen-kelletlen tudomásul vette: kölyökkori cimboraság ide vagy oda, John Lennon olyan útra indult, ahová ő már nem tudja követni.

- Megőrjített a zene - mesélte a televíziós adásban John Lennon. – A rabja lettem. Állandóan rock and rollt hallgattam, és cukorka meg csokoládé helyett lemezeket kezdtem lopni - „Nevetés”. - Ezzel párhuzamosan elhanyagoltam a régi cimborákat is. Azokkal barátkoztam, akik szintén zenével foglalkoztak. Paul McCartneyval vagy George Harrisonnal, ők azóta is benne vannak a zenekaromban.

- Az elmúlt adásban, ahogy említettük, itt volt Pete Shotton - a műsorvezető (kezdő, ám annál szenzációhajhászabb újságíró) a papírjait zörgette -, vele kapcsolatban a bolti lopásokon túl mi a legkedvesebb emléke?

John Lennon a fejét vakarta.

- Sok közös emlékünk van, egy csomó balhé, ami összefűz, és amelyekről ma is szívesen dumálunk, ha nagy ritkán összefutunk valahol... Nehéz a legkedvesebbet kiválasztani közülük. Mind igen-igen kedves emlék... Azt a Mimi nénis sztorit Pete biztosan mesélte. Hogy a nagynéném szerint a gitározásból nem lehet megélni.

- Igen.

- Akkor én - John Lennon levette és akkurátusan törölgetni kezdte a szemüvegét – azt említeném meg, hogy a jó öreg Pete-tel nagyon sok nyerget szagoltunk meg együtt.

- Nyerget?

- Biciklinyergeket. Tizenkét-tizennégy éves korunk körül. A Strawberry Fields környéke, ahol azokat az éveket töltöttük (s amiről én dalt is írtam, biztosan ismerik) - „Taps” -, parkos-ligetes hely. Tavasztól késő őszig elég sokan biciklivel kóricálnak arrafelé. A lányok nagy része is bicajjal ment iskolába. Miután leparkoltak a suli előtt, Pete Shotton meg én odamentünk a járgányokhoz, és megszagolgattuk a biciklinyergeket.

A közönség soraiból a „Nevetés” felirat nélkül is visító kacaj tört föl. A rendezőnek azonban elég sok gondot okozott, hogyan tudja kivágni a felvételből ezt a részt, John Lennon ugyanis a műsorvezető többszöri felszólítása ellenére sem volt hajlandó más közös élményt megosztani a nézőkkel. Az adás így csonkára sikerült.

Hunter Davies viszont a főszereplő külön engedélyével beleírhatta a biciklinyerges sztorit hivatalos John Lennon-életrajzába.

Vissza a tetejére