A régi köztudat felől nézve „a pénz költészete” szókapcsolat egymással össze nem egyező fogalmakat helyez együvé. Olyasféle paradoxon ez, mintha januári, sarkvidéki kánikuláról vagy júliusi, trópusi fagyról beszélnénk. A kereskedelem, csúnyábban szólva a szatócsvilág és a fennkölt poézis vadházasságát orrontjuk benne. Indusztria és műveltség ugyan közös tőről fakad - mindkettő az ember ősi létérdekéhez kapcsolódik -, ámde amíg a pénzt, melyhez vér, szenny és bűn tapad, hatalomra, testi gyönyörökre és más, közönséges szükségletek kielégítésére váltják, addig a költészet átszellemült arccal fordul el ezektől, s a magasztos érzelmeket, eszméket és gondolatokat „váltja át” a szavak szférákon túli zenéjére.

Ez szép és hízelgő bárki számára, aki szereti a dolgokat kiélezni, de a dolog nem ilyen egyszerű. A költészet termékeihez rendszerint pénzért jutunk hozzá, s ha nem így lenne, a költők ebben az elszponzorosodott világban is szegényebbek volnának, mint amilyenek, és végképp le kellene mondanunk műveikről. Ingyen csak a szerelmes diákok írnak, meg azok, akik más szellemi fényűzést nem találnak. Igaz, ők is sokan vannak, többen a kelleténél.

A pénz és a költészet kapcsolata furcsa és felemás természetű.

„A pénz költészete” kifejezésben már eleve benne rejlik egy szójáték, mely fülünket valamiképpen megvesztegeti: a verset is, a pénzt is költik. A szójáték persze nem magyarázat, ám a költészetben rendszerint értelme van. Bizonyos szemszögből nézve a költészet nagyrészt szójáték. Szójáték például az ellentétes jelentésű szavak hangzásbeli egybecsúsztatása homonimákkal, rímekkel, alliterációkkal, anagrammákkal. Nem nekem jut először eszembe például az a tréfa, melyet komoly gondolatok közvetítésére is felhasználtak már: ha történetesen egy olasz költő nemtelen üzletté alacsonyítja versíró tevékenységét, akkor lírára váltja a lírát. Nehogy igazságtalan legyek az olaszokkal, a szójátékot a régiekre is alkalmazhatom: bizonyára akadt poéta már az ókorban is, aki csengő talentumokért adta el talentumát. De milyen szép, amikor Petőfi a húszról huszonöt aranyra fölemelt pályadíjjal jutalmazott Arany Jánost - ugyancsak célzatosan - „aranyok Aranyá”-nak nevezi levelében! A költészetet illetően kedvenc szójátékom a delírizálás, illetve delirizálás: hosszú í-vel költőietlenítést jelent, röviddel pedig mímelt delíriumba esést; ez az összecsengés a túljátszott szürrealista látomásokról mond valami árulkodót. Ám e kedves, érzelmileg oly meggyőző csúsztatások rögtön csúszós talajjá változnának, ha perdöntő érveket akarnánk rájuk alapozni.

A pénz költészetének óriási hagyománya van: rengeteg szépirodalmi művet szenteltek a pénznek az elmúlt két-háromezer évben. Költeményt, novellát, regényt, drámát, esszét. A tűz beszél a vízről, a verőfény az éjszakáról. Mégis: mivel a műveket régóta pénzért (is) írják, a kénkőszagú pénznek hol így, hol úgy, sok köze van a mennyei illatú poézishez.

Mióta Föníciában feltalálták, nagy ihlető a pénz. Mégpedig éppen azért, mert a pénz a világ legköltőietlenebb tárgya. Szükség van rá a versben is a magasztos eszmék sötét árnyékaként. A vallások sem nélkülözhetik az angyalok, szentek és üdvözült lelkek ellentéteit, a démont, az ördögöt és más ártó szellemeket. Érdekes, hogy a pénz legjellemzőbb anyaga, illetve, a modernebb időkben fedezete, az arany korántsem olyan költőietlen, mint a pénz, főleg a papírbankó. Az arany kedvelt költői jelző: arany a napfény, arany a búzatábla és arany a szőke szépségek haja. Az arany mint értékhordozó is kitüntetett szerepet kap a költői trópusokban: aranyat ér az eső, a tudás, az erény. Ady a bálványozás eszközéül is használja A Léda arany szobra című versében. Ám az érzelmeket nem lehet aranyra váltani: szerelmét a világ minden kincséért, aranyáért nem adná a költő. Amikor Zeusz aranyeső képében teszi magáévá a szépséges földi királylányt, Danaét, a költői művekben ránk maradt mitológia nem részletezi, hogy miféle aranyak zúdulnak a férfiaktól szigorúan elzárt lány ölébe, de sejthetőleg a nap sugarairól van szó, elvégre Zeusz napisten, és nem megvesztegetni akarta kiszemeltjét az aranyakkal, hanem önmagát helyettesítette velük: a napsugarak Zeusz lényegét fejezik ki. Az már a későbbi, „romlottabb” korok fejleménye, hogy a képzőművészek - köztük a reneszánsz festőfejedelem, Tiziano - a lányszobába hulló aranypénznek tüntetik föl az aranyesőt. Pornográfabb ötlete később sem volt a művészetnek: a pénzért kapható testi öröm, illetve felkínálkozás ősképlete ez akkor is, ha félreértésen alapul.

A Bibliában költészet és vallás közös találkozásait szemlélhetjük a pénzzel, amikor Mózes lerombolja a rossz útra tévedt zsidók által felállított és imádott aranyborjút; amikor Salamon király bölcsen gazdagítja udvarát a messze földről hozatott aranyakkal és más kincsekkel; amikor Elizeus - Illés próféta szellemi örököse - emberségre tanít egy haszonleső szolgát. Vagy amikor Jézus megmutatja az álnok farizeusoknak az adógaras két oldalán, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Júdás végzetes harminc ezüstje talán a legemlékezetesebb a régi példák sorában: ekkor tapad a pénzhez a vér lemoshatatlanul, azaz csupán az áldozat, a Megváltó által lemoshatóan. Pedig a pénzt nem arra találták ki, hogy gonoszságokat műveljenek vele, érte és általa. Ha így lett volna, akkor a három királyok, Menyhárt, Gáspár és Boldizsár nem vittek volna Betlehembe aranyat a tömjénnel meg a mirhával együtt az újszülött Jézusnak. Az arany sok mindenre jó. Állítólag agyunkban, melyben rejtelmes bioáramok áramlanak, van belőle néhány ezred milligramm (kinek mennyi), s ha hiányozna, leállna legnemesebb szervünk működése. Mégis úgy érzem, a napkeleti királyok jóhiszeműen tévedtek, amikor azt hitték, hogy a megváltónak épp arra az aranyra lesz szüksége, melynek rontó hatalmától három évtizeddel később meg akarja váltani az emberiséget. Az aranyra, amely miatt - Jézussal mondva - könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni. Az Írás egy másik példabeszéde szerint Lázárt, a koldust mennybe viszik az angyalok, a dúsgazdag embert pedig elviszi az ördög.

A Hegyi beszédben Jézus a lélek szegénységét hirdette, mely ugyanolyan fontos, mint a tartózkodás a földi javak birtoklásától és bitorlásától. A lelki szegénység voltaképp úgy is értelmezhető, mint megelégedés a testi szegénységgel egy mérhetetlenül nagyobb kincs és birtok, az üdvözülés kedvéért: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emésztheti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Van az Újszövetség példázatai közt olyan is, amely viszont nem a pénz megvetésére tanít, hanem jó sáfárkodásra szoktat. A gazda idegenbe készül, s távollétére szétosztja vagyonát szolgái között. Ötöt ad az egyiknek, kettőt a másiknak, egyet a harmadiknak. Mire hazaér, az első szolga ügyes forgatással ötről tíz talentumra növelte a ráeső részt, a második is megduplázta a maga két talentumát, csak a harmadik őrizte meg változatlanul, a földbe ásva egyetlen talentumát. Utóbbira ráparancsol a gazda, hogy adja oda ezt az egyet annak, akinek legtöbbje van. „Mindannak ugyanis, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van.” Annak legyen a része „sírás és fogcsikorgatás” - teszi hozzá a tanítás. Nos, ezt jól megtanulták a mindenkori szegények. Nálunk, magyaroknál - és hihetőleg minden más népnél is - bevett mondás, hogy a pénz mindig oda megy, ahol már van. Nem a Biblia, hanem az élet ellentmondása ez. Jézus a szegénység becsületére int; legtöbbre a szegény asszony egy garasnyi adományát tartotta, és kiverte a templomból a kufárokat. Ámde az ostobaságot - azt, hogy valaki saját sorsának ellensége legyen - ő sem szerette.

Úgy vélem, a pénz félelmetes, fekete árnyéka és gondolatra ihlető ereje két alapvető formában mutatkozik meg a Bibliában. Az Ószövetségben az ember saját, belső hajlamainak engedelmeskedve imádja az aranyborjút. Mózes hiába zúzza össze és veti a tengerbe a szerzés, a tulajdon és a kapzsiság jelképét, az emberből nem tudja kiirtani az iránta való belső indíttatást, e pogány, bálványimádó rajongást. Az Újszövetségben Jézus a külső, a társadalmi körülmények ellen is felszólal: a gazdagok és a szegények egyenrangúságát, mi több, a szegények elsőbbségét hangoztatja a mennyei ítélőszék előtt - sajnos, ugyanilyen hiábavalóan. Az arany, a pénz iránti vonzalom nemhogy csökkent volna intelmeitől, csak növekedett a történelem folyamán, méghozzá ijesztő tempóban.

Kezdjük mindjárt azzal, ami „a pénz költészete” szempontjából oly látványos fordulatot hozott. A római császárság születésével csaknem egy időben lett a költészet a mai értelemben áru. Augustus császár barátja és kultúrpolitikusa, a gazdag Maecenas nemcsak megjutalmazta a tehetséges költőket (ez korábban is előfordult Rómában és más birodalmakban, sőt a törzsi életben is), hanem vagyonhoz és életjáradékhoz is juttatta őket, ha képességeikkel kedvezően szolgálták a hatalmat. Jutalom és koszorú járt annak, aki a császárkori Róma jó közérzetét fejezte ki műveiben, aki derűsen és elégedetten zengett a bő termést hozó istenekről, arról, hogy a bölcs természet gondoskodik a kenyérről és a borról, a tejjel-mézzel folyó földekről, mezőkről, s a császár személyes kultuszáról sem felejtkezett meg. Igaz, már a homéroszi kor énekesei, a rapszodoszok is úgy forgatták hexametereiket a trójai háborúról, hogy a hallgatóság jómódú tagjai saját őseikre ismerjenek az eposzokban, s ez csöppet sem volt független a dalnoki teljesítmény anyagi elismerésétől. Ám a római „aranykor” tette igazából áruvá a költészetet. Horatius megengedhetett magának némi „szemtelenséget” munkaadóival szemben (ha nincs kedvem elmenni Maecenas meghívására, akkor nem megyek el, mondogatta önérzetesen), ám a nem kevésbé tehetséges Ovidiust örökös száműzetésre ítélték önfejűségéért. A költők lázadozása a zsarnok ellen kiszámíthatatlan következményekkel jár - sokszor szerencse dolga, hogy elnézik szókimondását, mint a jól fizetett udvari bolondnak, avagy száműzik, börtönbe zárják - vagy éppen kivégző falhoz állítják. Az orosz cárok idején, a 19. században erre is volt példa, hogy az ötszáz walesi bárd máglyahaláláról ne is beszéljek. A zsarnokságban a cárokat is túlszárnyaló Sztálin ugyancsak számos írót, költőt a Gulágra űzött s halálba kergetett, ám legtehetségesebb író-ellenfelének, Mihail Bulgakovnak megkegyelmezett. Talán hízelgett neki, hogy a mester XIV. Lajoshoz, a Napkirályhoz hasonlította őt. Egy csipetnyi sznobságért a legfélelmetesebb diktátornak sem kell a szomszédos szörnyállam nép- és nemzetgyilkos zsarnokához mennie.

A pénz költészete voltaképpen az ember jóra való hajlamainak küzdelme a gonosszal. A harc váltakozó sikerrel folyik, de a sátán erőfölénye aligha tagadható. Goethe, Madách és más, modern tragédiaköltők műveiben azért érezzük nyomasztónak az ördög túlerejét, mert míg az isteni segítség valahol az égi magasságokban vesztegel, addig Mefisztó és Lucifer testközelből, szellemesen - bár csak ritkán kellemesen - társalgó férfiúként kíséri útján az Úr legfőbb, de alaposan magára hagyott és (Madáchnál a kezdet kezdetétől büntetésre ítélt) teremtményét. E két nagy műben alapvető szerep jut a pénznek. Az ifjúság és a hatalom mellett a földi boldogulás, a megrontás és az újabb bűnbeesés legfőbb eszköze ez Faust és Ádám életében, s az öregedő Ádám szeme láttára a pénz az egész társadalom közös romlását idézi elő a londoni színben. Goethe művében a sátán haláltáncszerű rondót szaval a pénzről, mely koldust és királyt egyaránt a sírba ránt ravasz trükkjeivel. A magyar irodalom mindmáig legszebb drámai művében, Vörösmarty Csongor és Tündéjében a Kereskedő allegorikus alakja hordozza magán a pénz romlasztó erejének szánandó következményeit. Nem is tudjuk eldönteni, hogy két jelenésében a pénz iránti vak bizalom vagy a pénz okozta kétségbeesés állapotában szánalmasabb-e. Igaz, hogy a szerzés lendületében öntelt és magabiztos, ám elszegényedve és lélekben összeomolva elméje legalább megvilágosodik, hogy mekkorát tévedett.

E színjáték születése körüli években indul a világirodalom (elméletben) legnagyobb pénzügyi szakértője, Honoré de Balzac regényírói pályája. Gyakorlati balekségének, üzleti csődjének és eladósodásának köszönhetjük, hogy évtizedeken át ontja remekeit a restaurációs korszak felemás fejlődéséről, a modern pénztársadalom kialakulásáról. A pénz már évszázadokkal és évezredekkel korábban is uralkodott az emberiségen. A csengő arany és más kincsek kedvéért keresztesháborúk, világrészeket meghódító - noha hittérítő missziónak álcázott - hadjáratok zajlottak a történelem folyamán. Egész uralkodóházak, pápák és más egyházfők vállalták érte a biztos kárhozatot vallási háborúikkal, boszorkányüldözéseikkel, inkvizícióikkal. Évezredek óta ismerte ez emberiség a pénzváltók, uzsorások madárfogó csapdáit, melyek veszélyesebbek a lépnél, a huroknál. A pénz hatalma azonban ekkoriban vált korlátlanná a világot behálózó bankok által. Balzac istenáldotta tehetséggel tudja követni a pénz útját, mintha a föld mélyén tüskés csápjait bármeddig nyújtogatni képes tarackfű terjedését érzékelné ösztöneivel. Látja a pénz alattomos működését Párizsban és vidéken, látja levitézlett és a dús jólétbe visszakapaszkodó márkik és márkinék életében. Látja áruba bocsátott lelkű újságírók és pénzügyi hatalmassággá átvedlő bűnözők, a Napoleonnal együtt elbukott, ám talpra eső gárdatisztek, párbajhősök mesterkedéseiben. Látja a szívtelen hozományvadászok és a saját gazdagságukban éhen pusztuló pénzemberek végzetében, látja a prostituált nők szomorú sorsában. Látja a tengeren innen és a tengeren túl, látja, ahogy a pénz az ipart a hátára kapja, s behálózza vele a földkerekséget. Látja az életeket s a lelkeket, melyek tőle függenek, magasba szöknek s a mélybe zuhannak. (Ma nincs, aki látná ezeket százszorosan elfajult formában?!) A korszak romantikus költői - de maguk a regényírók is - divatba hozzák a démont, ezt az ismeretlen szörnyeteget, amelyet Goethe és Madách az egyszerűség kedvéért a Bibliából vesz kölcsön. A költők a lélekben fedezik föl a démont, a regényírók pedig egy-egy hatalmas és félelmetes, már-már tiszteletre méltóan tehetséges emberi figuraként jelenítik meg műveikben. Erről a „jobb” társaságokban azt suttogják, hogy van benne valami ördögi, de mindenki az ismeretségére, befolyására és jóindulatára pályázik. (Száz évvel később mondja Dürrenmatt, hogy aki a gonoszt démonnak nevezi, az titokban tiszteli. Napoleon hatására sokáig nyíltan tisztelték a démoni embert. Hitler erre már jóval kevesebb alkalmat adott.)

Napoleon példáján felbuzdulva naiv népmesékre ráduplázó karriertörténetek születnek a „magas” és az ekkor kivirágzó bestseller-irodalomban egyaránt. Balzac egyik leghívebb követője, Zola külön regényt ír A pénzről. A regényíró nagyiparos, idősb Dumas kitűnően alkalmazza közgazdasági jártasságát romantikus bosszúregényében, a Monte Christo grófjában, melynek későbbi folytatásaiban, például A világ urában az olvasó fölfedezheti a mai világbank működésének előtörténetét csakúgy, mint az amerikai tévémakarónik, a Dallas és társai elődjét. (Az előkép százszorosan meghaladja minőségében a szupertechnikával előállított utókori szüleményt.) A remeklő drámaköltő, Henrik Ibsen művében egy semmirekellő norvég parasztfiú, Peer Gynt a puszta gátlástalanságának köszönhetően csöppen az olajmágnások és a világbankárok társaságába, hogy szomorúan végződő sikertörténetét egy időre az egekig emelje. (Alig néhány évvel azután, hogy Arany János elnyerte Toldijával az öt arannyal megtoldott, húsz aranyas pályadíjat.)

Csak egy futó pillantást a korábbi és későbbi magyar költők és a pénz furcsa viszonyára.

Líránk történetében Csokonai Vitéz Mihály az első, aki szerette volna áruba bocsátani légies finomsággal megformált, bár súlyos igazságokat is magukkal görgető verseit, s ezek árából akart megélni. Jómódú lányt szeretett volna elvenni, de föl kellett volna mutatnia némi gazdasági rangot, hogy a lány családja szóba álljon vele. Törekvései teljes csőddel végződtek. Tinódi Sebestyén, a lantos úgy-ahogy meg tudott élni abból, hogy a még bántatlan várak urainak elénekelte a törökvészben elesett végvárak gyászos történetét; neki jobbára természetben fizettek. Igaz, ahogy egyik művében elpanaszolta, olykor büdös hússal, savanyodott lőrével jutalmazták szerzői, előadói és nem utolsó sorban riporteri teljesítményét. Jó kétszáz év telt el, amikor Csokonai az „aranykori” Róma költőire és francia, német utódaikra gondolva mecénást keresett verseinek kiadásához, de csakhamar belátta, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. A főuraknak fontosabb az ördög bibliája, mint a verseskönyv, és százszor többet törődnek a vadászattal meg az eszem-iszom örömeivel, mint a lélek mélységeivel. Vitéz Mihály végül kosztos diákokra főző édesanyja kegyelemkenyerén tengődve lelte korai halálát a magyar költők betegsége, a tüdőbaj közreműködésével, de versei honoráriumából éhen is halhatott volna. Vigaszul remek versben csúfolta ki a pénzimádó vénséget, Zsugori uramat, akárcsak Moliere a fösvényt, Shakespeare az uzsorást.

Vörösmarty az első, aki úgy-ahogy eredményes kísérleteket tett arra, hogy ha nem is a verseiből, de az irodalomból és az akörül végezhető munkából megéljen. Színházi kritikákból, akadémiai megbízatásokból - például lexikonszerkesztésből - és különféle fellépésekért kapható tiszteletdíjakból. A romantikus költészet géniuszának élete csöppet sem romantikus, hacsak a reménytelenül epekedő szerelem hosszúra nyúlt éveit nem vesszük romantikusnak. Élete folytonos pénzgondok közt telt, de legalább ritkán éhezett, sőt, a beérkezettség szűkre szabott éveiben családját is el tudta tartani.

Petőfi is meg tudott élni verseiből a nyomorúság „kötelező” évei múltán. Kérdés, hogy ha nem esik el - civilként - a csatatéren, vajon lehetne-e „megélhetésről” beszélni. Nem hiszem, hogy a zsarnokság elleni harcra bujtogató költő életét meghagyták volna a szabadság hóhérai. Arany és Jókai életútja hosszú időre szólóan arra mutat példát, hogy a legsikeresebb író, költő is akkor tud jómódban élni, ha a műveivel szerzett társadalmi rangját tudományos, hivatali, szerkesztőségi, irodalmi társasági stallumokkal, olykor politikai szerepkörrel is jutalmazzák. A 19. század második fele már nálunk is a sajtóhatalom kora. Az írók nagy része újságírással tartja fenn magát, és amikor elismertté válik, sokuk lapot alapít és szerkeszt. A századforduló nagy írói, Mikszáth, Krúdy, Móricz mindnyájan életük végéig újságírók voltak.

Ez a „modell” szinte kötelezővé válik a 20. században. Ady Endre nemcsak mecénásainak, nemcsak kormeghatározó költői lángelméjének, hanem kivételes újságírói tehetségének köszönheti, hogy hosszú ideig tudósíthat a világ szívéből, Párizsból. Kosztolányiról egyre többen állapítják meg, hogy miközben ragyogó költő és elbeszélő, újságíróként maradt a legmaibb (ebben van némi túlzás - mutassanak nála „maibb” novellistát!). Ady és a pénz viszonyáról nem egy bekezdést kellene írni, hanem egész monográfiát, mint Balzac vagy Zola esetében. Ez a viszony Catullus szerelmes versének sorával jellemezhető: Odi et amo - „gyűlölök és szeretek”, azaz gyűlölve szerette a pénzt. Függőség és kiszolgáltatottság, szükség és nagyravágyás, élethabzsolás és a nyomortól, s megaláztatástól való irtózás. A népmesei hősök, a legszegényebb s legkisebb fiúk álma is benne van a pénzhez való, kétségbeesett ragaszkodásában. Csakúgy, mint a megvetés, mellyel az érdemtelenül dúskálókat következetesen sújtja.

Megvan ez a lenézés ellenlábasában, Kosztolányiban is, aki feleségéhez írt, igen szép versében megsemmisítően nyilatkozik a nagyúri társaságok félművelt előkelőségeiről: „Mit tudta a kultúr, fekélyes úri / népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen / hordozza a fejét a bálteremben, / karján egy gyémánt-fülű, buta húri.” A kopottkabátos értelmiségi büszkesége ez az üresfejű, nőiket prostituáló gazdagokkal szemben.

20. századi költészetünkben tallózva talán a fiatal Szabó Lőrincet kell még kiemelni. Ő, aki Kosztolányihoz hasonlóan magát nem kímélve dolgozott a megélhetésért s a szerény jólétért, szívből tudott örülni gazdasági fölemelkedésének. Új lakás című verse a családot alapító, szegény magyarok örömét zengi. Az érdemesen élni vágyó, élni akaró és élni tudó fiatalok himnusza is lehetne ez a diadalmas ének. Nem hallgathatok József Attiláról sem, aki nem is annyira saját szegénységének üzent hadat hatalmas költészetével, mint a szegények egyetemes fölemelkedéséért, krisztusi elszánással. Kisfiúként írt verse, a „De szeretnék gazdag lenni” még a naiv vágyakozás szopránjában szól, de kibontakozó költészete forradalmi fáklyatűzként világítja meg a gazdagok és a kisemmizettek tarthatatlan ellentéteit. Tudatosított sorsából formált kerekre záruló egészet: az egykori, finom ételekről és ruhákról álmodozó gyermek, miután feltárja a „szörnytársadalom” minden bűnét, krisztusi korában útja végére jutva mindent, ami a boldogulni vágyó embert megilleti, végképp másoknak remél.

1945 és főleg 1948 után, a legföldhözragadtabban „materialista” korszakban sokáig illetlenség volt anyagiakról, főképp anyagi nehézségekről írni. Csak a múltbeli szegénységről írhatott a költő egy jövőbe helyezett kilátótorony vélt magasából. A bizakodás ünnepi hangján kellett stilizálnia az egész nemzetet földbe nyomó, kisszerű és szürke valóságot. Aki erre nem volt hajlandó, az meg sem szólalhatott. A hallgatás hosszú évei múltán így csendült fel a mellőzöttek egyike, Kálnoky László, irodalmi eszményképe, Hamlet szerepében: „Midőn a tengert kémlelem, tudom, / hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti / csalétkeitek hajórakománya / fut be a révbe, a portéka, mely közt / mohó kézzel turkál a póri nép, / főrangú hölgy s pöffeszkedő .tanácsúr. // Én megvetem e szennyes kacatot, / mellyel rosszra bírjátok rá az embert. / Szabadon fogok meghalni, s ha már / ellenfél nem lehettem, el nem állom / cinkosotoknak...” Mintha a Rákosi-diktatúrába és annak forradalom utáni folytatásába csöppent Kosztolányit s a bűnösökkel néma cinkosságot sem vállaló Babits Mihályt hallanánk. A magyar polgárt, aki, igaz, kevés volt a forradalomra, de nem adta magát a hatalomnak. Rá is, rájuk is figyelni kell azok mellett, akik a szegénységből jöttek irodalmunkba, s úgy lendültek harcba, mint akiknek nincs veszteni valójuk: mint József Attila, vagy mint a fiatal Tamási Áron, Illyés Gyula.