Vashatos a földperselyben

„énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem”
(József Attila: Nagyon fáj)


Talán nincs még egy olyan, személyes érzelmektől is átitatott szimbóluma József Attila életművének, mint a társadalmi értékrendet szigorú gazdasági alapon tükröző és jelképező pénz. Érdemes nyomon követni e fontos metafora alakváltozatait az 1916-ból megőrződött, első ismert gyermekkori verstől kezdve (Kedves Jocó! - De szeretnék gazdag lenni) a sorsleltárt készítő költő huszonegy évvel későbbi végelszámolásáig (Íme, hát megleltem hazámat (...) - E föld befogad, mint a persely). A motívum előfordulásai alapján ugyanis József Attila paradoxonokat kedvelő gondolkodásmódjának kialakulását is nyomon követhetjük.

A hatalommal egyenértékű gazdagság, a földi javak megszerzését lehetővé tevő, mindenható pénz eredendően a hiány szinonimájaként rögzült József Attila költői szótárában. Nem véletlenül, hiszen a hátrányos szociális helyzetből intellektuális magaslatokba törekvő, csodagyereknek tartott árva „alapélménye” volt a nélkülözés. Nemcsak diákkorában, hanem tulajdonképpen élete végéig mecénások támogatására szorult: hiába próbált családjáról is gondoskodni képes, igazi „felnőtté” válni, költőként nem tudta eltartani magát. Elhúzódó identitásválsága - a szellemi fölényre törekvéssel kompenzált kisebbrendűségi érzés - alapvetően kiszolgáltatott, függő helyzetéből fakadt.

Sok nyomorgó költőt tart számon az irodalomtörténet, de talán József Attila az egyetlen, aki zsenge ifjúságától korai haláláig úgy profitált „gazdag szegénységéből”, hogy a pénz fogalmának valamennyi lehetséges alakját és vonatkozását feldolgozta életművében: fortéllyal, játékkal, mágiával, a líra logikáját követő szép szóval és tudományos fegyverzetben közelítve meg e fontos, életminőség-jellemző kategóriát. A tizennyolc éves költő számára a betevő falat hiánya és a négy esztendeje halott édesanya emléke egymást erősítő, kínzó hiányérzetként vetült egymásra: „Anyám, falat kenyért sem ér az élet! / De nagy hitem van s szép jövőnek élek: / Ne orditson pénzért gyerektorok. / S tudjon zokogni anyja temetésén. // S ne rúgjon még az Ember szenvedésén / A Pénz.” (Ad sidera...)

Nem lehet véletlen, hogy Fortuna kegye a közgondolkodásban hagyományosan egyet jelent a váratlan javadalmazással - örökség, talált pénz, kártyaszerencse, sorsjáték, előléptetés vagy előnyös házasság formájában. Az a tény, hogy József Áron 1908 nyarán - legalábbis a családi legenda szerint - éppen Amerikában, az aranyásók és a megszállott kincskeresők által „Ígéret földjének” nevezett kontinens korlátlan lehetőségeiben bízva próbálta jobbra fordítani a sorsát, alapvetően meghatározta családtagjai csodaváró mentalitását.

Szisztematikusan végigkövethető a költő „pénz-szemléletének” fejlődése attól kezdve, hogy a kocsmai kártyapartikon szerencséjét kísértő, ügyes kezű, bűvésztrükkökkel pénzt varázsoló, de szabadalmaztatott találmányait anyagiak híján nem gyártó Papa - József Áron úgy tervezte: Amerikába megy, ahol - írónővé avanzsált lánya, Jolán tanúsága szerint úgy vélte - „sok az arany, a dollár”. A mesés meggazdagodás reménye tehát apai örökségnek tekinthető a József családban. 1908 nyarától azonban - amikor a kenyérkereső apa egyik napról a másikra kámforrá vált - a kényszer-matriarchátussá alakult családi formációban a Mamára hárult a házbér és a megélhetéshez szükséges pénz előteremtése.

A gyermeki észjárás szerint gondolkodó, négyéves kisfiú „szemet szemért, fogat fogért” alapon igyekezett nemes bosszút állni a családfő szerepében megbukott, méltatlan apján, amikor a hirtelen állandósult keresetkiesést a jövőben kompenzálva - s egyúttal apja kötelességét magára vállalva s a helyét kijelölő űrt is betöltve - így vigasztalta anyját: „Ne sírjon mama. Ha nagy leszek, hozok egy zsák aranyat. És úgy, de úgy elverem a papát! Száz zsákkal hozok, és a papának nem adok belőle semmit.”

Ám a családfő kiválásával a nemi szerepek mindinkább egybemosódtak Józseféknél, s ez a fejlemény számtalan magatartásbeli zavar forrásává vált. A nők között nevelkedett, legkisebb fiúcskának, akiről anyja és nővérei mindig magától értetődően gondoskodtak, csak akkortól kellett koravén módon, játék helyett dolgoznia, amikor anyja - nem bírva a három gyerek eltartásának terheit - átmenetileg falusi nevelőszülőknél helyezte el az akkor ötéves Attilát és a hétesztendős Etust.

Azt a megdöbbentő - mindaddig csak rémmesékből ismert - jelenséget, hogy gyerek létükre maguk is kereskedelmi ügylet, adok-veszek tárgyai lehetnek, s új gazdáik rabszolgaként bánhatnak velük, 1910-12 között, Öcsödön tapasztalta meg a két kis testvér. Korábban ők árulták a vásártéren a Mama által bérbe vett varrógépen készített kötényeket, most viszont őket árulták (el) a jótékonyság nevében működtetett emberpiacon. A száműzött testvérek joggal érezhették úgy, hogy a Mama, merő spórolásból, eladta őket, még ha nem is kapott értük pénzt. Az öcsödi „kedves apának” és feleségének viszont fizetett az állam az anyjuktól kölcsönzött „lelencekért”, akiket ingyen cselédként alkalmazhattak.

Öt-hatéves kori traumatikus tapasztalatait felnőtt korában sem tudta feldolgozni a költő - legalábbis erre vall, hogy a harmincas évek közepén, a pszichoanalitikus kezeléseken tudatosított múltbeli események közül az öcsödi időszakból származó emlékek bizonyultak a legfájóbbaknak. Nem az otthonvesztés, az Attila névtől való megfosztatás és létezése semmibevételének megrázó élménye hatott rá maradandóan, hiszen mindez az eredendő bűntény: áruba bocsátásuk következménye volt. Hiába értette meg az egykori kisfiú felnőtt korában a Mama tettének kényszerítő okát, nem volt képes megbocsátani neki. Tudat alatt a női nem iránt táplált „ősbizalmatlanságát” is a sorsára hagyatottság e korai emléke motiválta.

Az öcsödi kényszermunka emlékei, valamint a Mama - illetve analízisbeli „helyettese”, Gyömrői Edit - iránt táplált ambivalens érzései fűtötték azt az engesztelhetetlen haragot is, amelyet 1936 májusában, a Japán kávéházban elkezdett Szabad-ötletek jegy zékében, a felnőttek világának szabályai - elsősorban a pénzkereső tevékenység kényszere - ellen tiltakozva írt, igazságtalannak tetsző indulattal acsarogva szerettei - eltartói -, jótevői és a társadalmi normákhoz sikeresen alkalmazkodó, titkon irigyelt kortársai ellen: „nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / inkább meghalok / eddig sem dolgoztam eztán sem fogok / ő se dolgozik / Hatvany sem dolgozik / Illyés Gyula sem dolgozik /forradalmár mert fél a munkásoktól / én nem akarok kapálni / én nem őrzöm a disznókat / én nem hajtom ki a libákat / dolgozzon a Gyömrői / dolgozzon a Jolán / dolgozzon az Etus / dolgozzon a mama / dögöljön meg (...) a kutya sem dolgozik / ne ugass / Horty sem dolgozik / a munkások dolgoznak / dögöljenek meg / ugy kell nekik / betörő leszek / tolvaj leszek /rablógyilkos leszek / nem megyek analízisre / nem eszek / nem fogok enni / aki nem dolgozik ne is egyék (...) mindent azért is ingyen akarok”.

A világi értékrend elleni titkos lázadáshoz azonban negyedszázados, szenvedéssel teli út vezetett. Öcsödön még nem volt tisztában sérelmei okaival és következményeivel. József Etelka emlékezete megőrzött egy jellegzetes epizódot, melynek tükrében a sebzett gyermeki lélek öngyógyítási reakciójára ismerhetünk. Eszerint a kétévi „száműzetés” után Öcsödről hazainduló, hétéves kisfiú búcsúzáskor egy zsák aranyat ígért Gombainénak, aki két éven keresztül helyettesítette távollevő igazi anyját. Hálás volt neki, és talán titokban sajnálta is, hiszen sejthette, hogy magukra hagyott nevelőszüleik anyagilag megsínylik majd távozásukat. A „beszélő szerszám” ekkor alkothatott először érzéki fogalmat a másnak hasznot hajtó munkaerő - önmaga - értékéről.

Újra Pesten élve, a ferencvárosi Világ moziban 1912-14 között már az egész család kalákában dolgozott: a Mama takarított, Jolán cukorkát, majd jegyet, Attila és Etus vizet árult. Ekkor már a kicsik is felfogták, hogy az így keresett pénz éppen csak a létfenntartásra elegendő, és hogy „a filmvásznon lepergő híg mesék” - ahogy József Jolán jellemezte mindennapi szellemi táplálékukat, a happy enddel végződő némafilmeket - csak ritkán valósulnak meg az életben. S noha mindnyájan pontosan tudták a helyüket és a funkciójukat a társadalmi munkamegosztásban, hittek a csodában is - hiszen gyerekek voltak. És sokáig azok is maradtak, mert - szüleik álmodozó, kalandvágyó mentalitását örökölve - a mese irracionális logikája szerint próbálták elképzelni a jövőjüket. Jolánnak, a nagylánynak sikerült is a mesés meggazdagodás vágyott dramaturgiája szerint alakítania az életét. Előnyös házasságai révén kitört a ferencvárosi nyomorból, és mindent elkövetett, hogy testvérei is részesüljenek a jómódból, amelybe szépsége és önérvényesítési képessége juttatta. (Jóval később, a családtagjai tetteit is szigorú morális alapon mérlegelő költő a nővérére jellemző praktikus-ügyeskedő mentalitást már-már a prostitúció legális formájaként könyvelte el.)

Létfenntartáshoz szükséges, bármi áron előteremtendő pénz és költői teljesítményéért járó tiszteletdíj között tizenegy éves korától kezdve tett minőségi különbséget József Attila, amikor először kapott pénzt ambiciózus nővérétől az iskolai feladatait kiegészítő verseiért. Első polgáriba járt, amikor a „De szeretnék gazdag lenni” kezdetű, családi mecénásának ajánlott verse keletkezett. A „Kedves Jocó” emlékei szerint „Attila a versért - no meg az ajánlást is honorálni kellett - kapott egy koronát, meg azt a könnyelmű ígéretet, hogy minden versért újabb korona jár neki. De annyi korona évszámra nem fordult meg házunkban, ahány verset írt Attila. A honoráriumot le kellett szállítani tíz fillérre, majd tucatonként tíz fillérre. A gyerek a pénzen bélyegeket vett. Ezeket felragasztotta a postatakaréktól kapott nyomtatványra, aztán koronánként behordta a takarékba. Hónap vége felé, amikor már krumplilevesre, vagy kávéebédre sem tellett, kivette kis tőkéjét - két-három koronát - a takarékból és rátukmálta mamára. Aztán kezdte elölről a gyűjtést.”

Az első világháború végén, amikor Jolán feleségül ment dr. Makai Ödön terézvárosi ügyvédhez, a „gazdag rokonnal” kiegészült József család a nászútra induló házaspártól kapott „kékpénz” elértéktelenedését is megtapasztalta. A tizennégy éves fiú inflációs gazdálkodásáról nővére így számolt be: „Az itthagyott pénz semmit sem ért, mit sem lehetett érte kapni. Attila ,üzletbe fektette’ a pénz egy részét, megint bélyegeket vásárolt és adott el. A különböző szériákat szépen felragasztotta egy-egy rajzpapírra, és vitte az utcai bélyegbörzére. Aztán minden héten egyszer leutazott Szabadszállásra, és élelmiszereket vásárolt.”

Megfontoltan bánt szerény apanázsával a kiskamasz akkor is, amikor anyja halála után, a makói gimnáziumban tanulhatott tovább. Leveleiben tételesen elszámolt nővérének - és rajta keresztül a tanulmányait finanszírozó gyámapjának, dr. Makai Ödönnek. Távkapcsolatuk jellegzetes műfajának tekinthetők a pénzkérő levelek, melyekben a költői babérokra pályázó diák rendszerint úgy adott számot kiadásairól, hogy egyszersmind azt is garantálta, eltartóinak megtérül majd a taníttatásával járó „befektetés”. S mi mással bizonyíthatta volna ékesebben a remény megalapozottságát - ingyenességre jogosító kiváló tanulmányi eredményei mellett -, mint legújabb verseivel és költői sikerei híreivel?

Egyetemi évei alatt és később is szívesen ajándékozta meg szeretteit, barátait, ismerőseit egy-egy új költeménye kéziratával vagy dedikált köteteivel, melyeket szellemisége tárgyiasított lényegének tekintett. Önzetlen gesztusával mintegy saját műveihez fűződő érzelmi viszonyát illusztrálta. „Versem azé, ki szivem versbe kérte / és nékem elég a barátság érte” - írta egyik töredékében (Én költő vagyok...), arra utalva, hogy a költészet számára elsősorban önkifejezés és alapvető kommunikációs forma - nem pedig külső megrendelésre készült munka, amelyért fizetséget vár.

Ám ha összevetjük az imént idézett két sort egy korábbi verse kijelentésével, megvilágosodik előttünk József Attilának a költőszereppel és a pénzzel kapcsolatos ambivalenciája, mely utolsó éveiben kórossá növelte önértékelési zavarait: „Ez mind csak játék. Ceruzával írom / Uraktól kapott pénzen vett papíron.” (Tűnődő)

Vagyis a gyerekkora óta mások támogatására szoruló költő helyzete felnőtt korában sem változott meg alapvetően, hiszen nem volt tartósan kereső foglalkozása, mint például a nagy riválisnak, Illyés Gyulának, aki banktisztviselőként dolgozott egész nap, és munkaidőn kívül írta műveit. József Attila viszont - akit a pesti védőügyvédként, majd 1928 végétől hódmezővásárhelyi banki ügyészként dolgozó gyámapja szintén pénzintézeti pálya felé próbált terelni, sikertelenül - másféle életprogramra volt predesztinálva. Ő éjjel-nappal költőnek tekintette magát, s öntörvényűen élt. Ritkán írt külső megrendelésre, ám szellemi „termékeit” mégiscsak a kulturális piacon kellett értékesítenie, hiszen arra vágyott, hogy minél többen olvassák verseit. A publikációs kényszer miatt muszáj volt „árunak” is tekintenie műveit, melyekért közlés esetén fizetség járt, ha csak jelképes is. Új kötetről pedig csak akkor álmodozhatott, ha előfizetőket toborzott, akik a nyomdai költségeket fedezték.

A mecénásoktól függő és a fizetőképes közönségnek kiszolgáltatott költő önnön helyzetét mindig társadalmi összefüggéseiben szemlélte. Különösen így volt ez a harmincas évek elején - a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötet megjelenése körüli időben -, amikor a kizsákmányolás nélküli társadalomért harcoló proletárköltő egy percre sem felejthette el, hogy bármit tesz, az a kapitalizmus vastörvényei miatt történik. Az elméletalkotó forradalmár igyekezett összeegyeztetni magában a létfenntartásra törekvő, de morális belső parancsoknak engedelmeskedő biológiai lény életprogramját. Ezért volt a harmincas évek elején mindennapi olvasmánya Marx Tőkéje, és nemcsak a szervezett munkásoknak tartott szemináriumokon próbálta megértetni a politikai gazdaságtan száraz alapfogalmait és a tudományos szocializmus klasszikusainak elképzeléseit, hanem „osztályharcba küldött” verseiben olykor szövegszerűen is beiktatta a marxi tételeket: „Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, / vergődik benn’ a must sikos hala. / A munkabér, a munkaerő ára, / Cincog zsebünkben, ugy megyünk haza.” (Munkások)

A világot egyszerre kétféle nézőpontból - „a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent” - vizsgáló költő önmagát is az irodalmi termelési rend reklámgépezetébe beiktatott fogaskeréknek tekintette, akinek „neve, ha van, csak árúvédjegy, / mint akármely mosóporé”. Mégsem volt más választása, mint beépülni a kárhoztatott struktúrába, ha nem akart éhen halni. Versei honoráriumából, élettársa fizetéséből, alkalmi segélyekből „havi kétszáz sose telt”, de a költészetét értékelő mecénások jóvoltából mégis megélt valahogy, néha pedig kipróbálhatta a tehetősek gesztusait. Németh Andorné jegyezte föl róla a következő kis történetet:

„Egy délelőtt Attila utánunk szólt a Japán nyitott ablakából, amint húgommal arra mentünk.

- Kell pénz, lányok?

- Nem, Attilám, most nem kell.

- Miért nem kell? Kelljen!

Nem értettük, mért akar minden áron pénzt erőszakolni ránk. Bementünk és leültünk pár percre az asztalához.

Attila nagy komolyan csekkfüzetet húzott ki tömött aktatáskájából.

- No, mennyit írjak? Van ám itt!

Elképedve, nagy tisztelettel néztünk rá. Ilyet még nem láttunk. Hogy valakinek közülünk bankbetétje legyen, méghozzá folyószámlája, s csak úgy csekket állítson ki, mint valami nagyúr. Közelebbről akartuk látni a csodát, kezünkbe vettük, forgattuk, vizsgálgattuk. Valódi postatakarékpénztári csekkfüzet volt.

- Mennyi kell? - sürgetett Attila.

- Tíz pengő! - mondtam ki a nagy összeget.

Attila ravaszkás mosollyal elővette töltőtollát, szabályszerűen kiállította a csekket s aláírta a nevét: József Attila

Hogy honnan volt folyószámlája, nem árulta el soha. Csak büszkélkedett vele, más alkalommal is előhúzta, mutogatta és titokzatosan mosolygott.”

Hatvany Lajos három éven át havi száz pengővel támogatta a még bécsi egyetemistaként megismert és megkedvelt József Attilát. A költő csak úgy volt képes maga és mások előtt természetesnek elfogadni ezt a helyzetet, hogy igyekezett a báró természetes gesztusaként tekinteni az adományt: „itt egy ágrólszakadt, aki írt néhány egész jó verset eddig, jólesik segítenem, tehát segítem és passz” - fogalmazta meg 1929. december 4-én Hatvanynak címzett levelében a mecénás feltételezett észjárását. Ő ínaga pedig a vágyott virtuális apa-fiú kapcsolatból fakadó szeretet-megnyilvánulás jeleként fogta fel a bárótól kapott anyagi támogatást: „Laci Bátyámat nem is szerethetném csak azért, mert pénzt ád (kell, hát elfogadom), hanem inkább azért, mert éjjel egyig fordítgatott Catullust, Goethét lelkesen nékem, akivel foglalkozni nem igen foglalkoztak olyanok, akik érdemesek volnának.”

A mecénás és a költő kapcsolatában később zavaró konfliktusok támadtak, Hatvany Lajos visszaemlékezése szerint azért, mert „a logika megszállottját, ha jól sejtem, a kettőnk kölcsönös félreértései mögött rejlő társadalmi problémák meghatározása is ingerelhette”. Tény, hogy a gazdag gyáros családból származó, milliomos mecénás furcsa helyzetben érezhette magát, amikor a költő a tőle kapott 300 pengőből fizette ki 1930 tavaszán Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című kötetének nyomdaköltségét. Ilyenformán a kapitalizmus megdöntésére felszólító kötet megjelenését egy kapitalista finanszírozta. Érthető, ha a gazdasági válság következtében anyagilag is megrendüli Hatvany „fellázadt” felemás szerepe ellen. „Kedves Öcsém!” - írta József Attilának 1932 elején kelt levelében. - „Nagy méltánylással vagyok ugyan a mai ifju magyar poétának nehéz sorsa iránt, - te távollétemben 150 pengőt vettél fel a Marton-czégnél. Ezt ma kifizetem és nem vonom le. Ezzel szemben áll, hogy jeles orosz elvtársaid kitűnő buzadumpingje olyan helyzetbe hoz, melyben hajdani maecenási allurejeimetle muszáj szoknom. Nem akarlak fiam, télvíz idején bajba sodorni, - szóval április elsejéig folyósítani fogják a 100. - pengőt havonként. Aztán júniusig 50 pengőt leszek kénytelen folyósitani, abban a hitben és reményben, hogy addig talán mégis jobbra fordul sorod és valami kis keresetre tehetsz szert. Nem szívesen teszem, amit teszek, de annyi a háztartásom, gyerekem ... feleségem, hogy nem tehetek sulyosan megváltozott körülményeim között máskép. Minden jót, változatlan barátsággal H. Lajos.”

Az önérzetes költő az eltartott/kitartott státuszból fakadó ellentmondásokat szenvedő és értelmező aspektusból is megpróbálta feldolgozni. Két, merőben különböző műfaji megközelítés kínálkozott számára. A fogalmak tisztázásának vágya komoly közgazdasági felkészültséget igénylő tanulmányok írására ihlette. A Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet? (1932), A szocializmus bölcselete (1934), A középosztály és a vajúdó világ (1935), Hegel, Mark, Freud (1936) című társadalomelemzéseiben - melyek közül több nyomtatásban is megjelent - a cikkíró képes volt elidegenedni önmagától, és egyéni érdekeit háttérbe szorítva, kollektív osztályszempontból mérlegelte az anyagiakban szűkölködő alkotók helyzetét. „Az írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka” - írta 1935 elején a Munkanélküli írók táppénze című, csak posztumusz publikált elmefuttatásában - talán nem is sejtve, hogy két évvel később elhatalmasodó pszichózisának megfellebbezhetetlen érveit - mintegy önmaga halálos ítéletét - fogalmazza meg.

Ugyanerre a témakörre ismerhetünk, rejtett önvallomás formájában, az 1932 őszén megjelent Medvetánc című versben, mely szinte emblematikusan tükrözi a pénz világában érvényesülni, hatni vágyó költő alárendelt helyzetét, korlátozott lehetőségeit, „eltartóinak” és a közönségnek való kiszolgáltatottságát. Ahol a „réz kerek virága” - a pénz - a szépség hordozója, ott a természet törvényeihez igazodó esztétika jegyében született művek - és alkotóik - csak egzotikus furcsaságok, akik megalázó önmutogatásra kényszerülnek az alamizsnáért. Az allegorikus medvebőrt öltött költő közérzetének kivetülése alapján képet alkothatunk arról a belső folyamatról is, hogyan alakulhatott ki ambivalens értékítélete korszakalkotó művészi teljesítményéről az elégtelen társadalmi elismertség tükrében.

Két évvel később Medvetánc címmel adta közre József Attila válogatott versei kötetét, és a kiadás tortúrája - jellemző módon - újra a pénzembernek kiszolgáltatott művész megalázó helyzetét tudatosította benne. A nyomdaszámla fedezéséhez előfizetőket gyűjtő költő ezúttal úgy próbálta mérsékelni a kiadvány költségeit, hogy korábbi irodalmi mecénása, Hatvany Lajos közvetítésével ingyen papírt szerzett Herz Henriktől, az Első Magyar Papíripari Rt. Vezérigazgatójától. Cserébe a gyáros kapta meg a Medvetánc 1. számú példányát, a költő neki szóló dedikációjával: „a papirosért köszönettel”.

Két évvel később ugyanilyen úton-módon kapott papírt József Attila az utolsó, Nagyon fáj című kötetéhez. Akkor már igazi, „ércnél maradandóbb” költői gesztussal fejezte ki háláját: versbe foglalta mecénása nevét. A Herz Henrik Őfőméltóságának című - észrevétlenül ironizáló - szonett egyúttal önnön társadalmi helyzetének is ironikus-pontos lírai dokumentuma: „A költő olyan, mint a kisgyerek, / vagy mint az első ember a lapályon: / két lábra állni próbál, hogy ne fájjon / apró mivolta, ne födje berek, // de lássa messziről, mi közeleg, / milyen isten rémlik a teljes tájon, / mily csönd szivárog, hogy üreget vájjon / alánk, mig eltölt gond és képzelet. // Ilyen a költő, különben hanyag, / elfeledi, hogy eleven anyag, / hogy törékeny és mindig elkel nála // a segitség, hogy kösse erős szála / mint most, amikor Méltóságodat / illeti tőle hódolat és hála.”

Néhány hét múlva, 1937 februárjában, polgári állásért folyamodva, ugyancsak Herz Henrik cégéhez nyújtotta be József Attila híres önéletrajzát, a Curriculum vitae-t, így érthető, hogy az irodalmi mecenatúrára rábírt vezérigazgatónak hálás költő a jubiláló gyárost újabb versikével köszöntötte: „ 25 éve a papirt szolgálja / minden erővel, bele se rezdül / 25 éve eteti papirral / s nő, hizik a kultura rajta keresztül.” [25 éve...]

A pénzzel megváltható szeretet problémaköre már diákkora óta sokféle formában foglalkoztatta József Attilát. Ügyvéd-sógora ugyanis - aki a Mama halálát követően kötelességtudóan magára vállalta az árván maradt testvérek neveltetését - körültekintő gondossággal, ám érzelemmentesen látta el gyámapai feladatait. Mivel a szeretet-megnyilvánulásnak csak külsődleges, formális, „technikai” kellékeit alkalmazta, a hiányzó érzelmeket mintegy pénzzel kompenzálta. Ezért aztán az értő, figyelmes, szellemi partnernek is alkalmas apa-helyettes után vágyódó, érzékeny fiú gyakran küzdött a kötelességszerű hála ellentmondásos, zavarba ejtő, álságos érzésével. Anyagi áldozatot hozó jóakaróihoz, ellentmondásosan viselkedő szerelmeihez és analitikusaihoz fűződő kapcsolataiban számtalanszor fölbukkant a gyermek, illetve a felnőtt költő kiszolgáltatottságát tudatosító, megalázó alapkonfliktus.

Egy 1934 tavaszán, Hódmezővásárhelyen írt, önanalízissel kísérletező levél-sorozatában - melyet első terapeutájának, dr. Rapaport Samunak postázott - hosszasan foglalkozott ezzel a témával. „Rapa” ugyanis nemcsak beavatott, hanem érintett is volt: három évvel korábban - a terápiás szokásjoggal ellentétesen - úgy próbált segíteni anyagi nehézségekkel küszködd költő-páciensén, hogy aránytalanul kis honoráriumért vállalta a kezelését. Emlékezete szerint egy (!) pengőben szabta meg az analitikus órák árát, mivel azonban a költő egy idő után elmaradozott a szimbolikus összeg kifizetésével, Rapaport áthidaló megoldásként „ledolgoztatta” a költővel a lélekelemző órák tiszteletdíját: megkérte, hogy stilizálja kiadás előtt álló könyvét. Rapaport Samu egy későbbi visszaemlékezésében Szabolcsi Miklósnak elmondta: József Attila eleinte „bedőlt a fogásnak”, de később, a gazdag emberről és a favágóról szóló mesével világossá tette, hogy rájött az orvos fortélyára. A történet szerint a gazdag ember, nem akarván megszégyeníteni, látszatmunkára fogta a szegény favágót, s egyik helyről a másikra hordatta vele a fát az erdőben. József Attila tehát - Rapaport elmondása szerint - „észrevette a trükköt, ,nem csinálom tovább’, mondta”. De a könyv - Ideges bélbajok keletkezése és gyógyítása címmel - 1931 őszén megjelent, a magyar nyelv mágusának összetéveszthetetlen stílusát érzékeltető szöveggel.

A Rapaportnak írt levélben József Attila így elemezte a gyermek és a felnőtt jellegzetes megnyilvánulási formáját az adok-kapok témakörében, a szeretet és a pénz társadalmi csereértékének morális különbözőségét szemléltetve: „Azt mondhatnám, hogy én minden erkölcstől föloldott elveim ellenére nagyon erkölcsös voltam mindig, noha nem a köznapi értelemben, hanem azon jóval tulmenően. Szinte infantilisan erkölcsös voltam. Rank írta, hogy a gyerek sokkal erkölcsösebb, mint a felnőtt. Szemet szemért, fogat fogért, vagyis aki ad nekünk, annak mi is adunk, mert a szemet szemért nemcsak a bosszu törvénye, hanem az erkölcsé is. Inkább az volt a baj, hogy én ugy kaptam, mint a gyerek, vagyis munka nélkül kaptam ellátást, pénzt és ezért ugy is adtam, mint a gyerek, t. i. a gyerek azt adja, hogy szereti, akitől kap. Ezért szerettem Hatvanyt. (...). Maga egyszer azt mondta, hogy valamikor még haragudni fogok Hatvanyra azért, mert három éven át adott munka nélkül és ellenszolgáltatás nélkül apanázst. Szó sincs róla, hogy ezért én orrolnék rá, de kétségtelenül ez is segít karakterem eltorzulásán. T. i. hiába akarom ezt a törvényemet kikerülni, hogy aki ad nekünk, azt szeretni kell, nem tudom. Sem ugy nem tudom, hogy mint magának mondtam egyszer és akkor megkiséreltem, hogy valóban erre az álláspontra helyezkedjem, hogy t. i. nem fogom föl a maga részéről adásnak és szeretetnek azt, amit adott nekem, mert az magára tartozik, magának bizonyára megvan az oka, hogy mért foglalkozik velem ingyenesen. Erre, sajnos, nem vagyok képes. Hogy ugy mondjam, nemcsak ösztönéletemet, hanem főként erkölcsi kényemet fojtottam és tartottam vissza és ma is nagyon nehéz volna érvényesülni engednem. Mert azt a bizonyos ,Est’, melyről a pszichoanalitikusok azt mondják, hogy belső kényszer gyanánt jelentkezik, én nem érzem belső kényszernek, tehát szabadságomba kellemetlenül beleavatkozó idegennek az éppen az adásra irányuló kényszert érzem. Vagyis ugy áll a dolog, hogy tudatosan nem akarok adni, mert a belülről jövő adási kényszernek nem akarok engedelmeskedni. Ez itt a szabadság kérdése, mert elvileg nem az adás elől zárkózom el, hanem az elől, hogy akár külső, akár belső erők kényszerítsenek arra, hogy adjak. Ezért nem adok ugy, hogy az tudatosan is adásnak fogadtassék el, t. i. nem adok pénzt és nem adok munkát. De amit vágyakozásnak látok, lényegében azért mégis adás, a szeretet így születik meg bennem. Azért szeretek, hogy ne adjak. Szeretetet adok, hogy ne adjak pénzt és munkát, azaz irreálisan adok, mert kényszernek érzem az adást és ebbe a valóságban nem megyek bele. A multkor már irtam, hogy valóban nem akarok adni, de annál szivesebben ajándékoznék.”

A „szépség koldusának” olykor felnőttként is föl kellett elevenítenie a segélykérő levelek diákkorában oly sűrűn gyakorolt műfaját. Nem mindennapi erőfeszítésébe kerülhetett annak a levélnek a megfogalmazása, amelyet 1933. január 28-án Babits Mihálynak, a Nyugat szerkesztőjének és a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokának írt, hogy egyszeri, rendkívüli szociális segélyben részesüljön - hiszen ekkoriban Hatvany már nem támogatta -, s a cél érdekében „a költői szemérem maradványa nélkül” festette le nyomorúságos hétköznapjait. A bűnbánó-esdeklő levélben ugyanis annak az embernek kellett fölkeltenie a szánalmát és a segítőkészségét, akit három évvel korábban Az Istenek halnak, az ember él című, különlenyomatban is közreadott, megsemmisítő „tárgyi kritikai tanulmányával” egy életre vérig sértett.

Ezúttal is ugyanolyan aprólékosan részletezte életkörülményeit, mint amikor diákkorában, nővérének és sógorának írt leveleiben tételesen elszámolt, vagy 1928-ban az Országos Diáknyomorító Akció formanyomtatványának kitöltésekor, amikor azt kellett megindokolnia, miért van szüksége az „egyszázegy pengős” támogatásra. („Furcsa kérdés. 14 fillérem van mindössze, alapvizsga előtt állok, tanulnom kell, ki kell fizetnem ,lakásomat’, ezenfölül élnem is kell, bár ezt talán nem annyira kötelező erejű, mint a belőle folyó szükségletek [...]. Ez a felelet talán szokatlan, azonban másfél hónapig nem volt lakásom, s kb. ugyanennyi idő óta [vagy régebben] csak szalonnán és kenyéren élek.”)

Jó egy hónap múlva, a Babits által kiutalt 300 pengős segélyt megköszönve - immár a zavaró pénzügy rendezése után -, kapcsolatukat is új alapokra tudta helyezni: „Amióta tudom, milyen - esztétikától idegen és magam elől is elrejtőző - impulzusok kényszeritenek, hogy Önt bizony durván megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem. Magamnak tartoznám ezzel, hiszen ha a modern lélektan nem téved, az Ön szemében e sérelmet úgy sem lehetne jóvá tenni, Ön legföljebb elfelejtheti. Szándékom keresztülvitelére azonban eddig nem adódott mód, mert őszinteségemet mindenki kétségbe vonta volna azzal, hogy Öntől ’vezeklés utján’ pénzt akarok. Ezt most már visszautasithatom. Bizonyára az Ön szempontjából is értékesebb, ha ezután állok elő.”

Már régen megbánta Babits ellen elkövetett bűnét, és elemi létérdekei is azt diktálták, hogy szerezze vissza a költőtekintély jóindulatát, hiszen a legrangosabb irodalmi díjhoz - és a vele járó háromezer pengőhöz -, melyet művészi értékmérőnek tekintethettek a korabeli írók, költők, a főkurátor, Babits Mihály személyén keresztül vezetett az út. S a túlérzékeny Babits, a jelek szerint, valóban szerette volna elfelejteni a régi sérelmet, noha ellenérzését bizonyára fenntartotta az őt egykor nyilvánosan kioktató költővel. Közölte ugyan József Attila verseit a Nyugatban, de kurátorként inkább más jelölteket favorizált a Baumgarten-díjra, melyre a Medvetánc kötet megjelenése után József Attila is vitathatatlanul esélyes volt.

Anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt fontos lett volna megkapnia a főleg idősebb költők életművét elismerő nagydíjat, melyet nagy riválisa, a vele egykorú Babits-kedvenc, Illyés Gyula összesen négy alkalommal - először 1931-ben, majd 1933-ban, ‘34-ben és ‘36-ban - vehetett át. Az 1935-ös kuratóriumi ülésen Babits nem jelölte József Attilát, ám Kosztolányi előterjesztésére mégis ezer pengős jutalmat kapott. Egy évvel később a kurátorok ismét „csak” kisdíjat szavaztak meg neki, mert a mecénások hálaigényéhez szokott költő - barátai rábeszélésére - Babits Mihálynak, hódolattal” szövegű ajánlással jelentette meg Én nem tudtam... című versét az egyik napilapban, és Babits - aki ekkor már érdemesnek találta volna a költőt a nagydíjra, a lehetséges támadásoktól tartva, visszakozott. Vágó Mártának „Attila elmondta, hogy kénytelen volt ugyanazt a legkisebb Baumgarten-díjat, amit Fodor József önérzetesen utasított vissza, elfogadni, hogy cipőtalpalását ki tudja fizetni és hogy el tudjon költözni Judittól”. (Az éveken át sóváran áhított nagydíjat csak 1937 végén ítélték oda az akkor már Balatonszárszón betegeskedő költőnek, aki azonban nem hitte el a pesti barátok által kiszivárogtatott, örvendetes hírt. 1938 januárjában hozzátartozói vették át a posztumusz elismerést.)

A megélhetés napi gondjai miatt az apai örökséget - a szerencse játékos megkísértését - is gyakran kamatoztatta József Attila, hiszen napjai nagy részét kávéházakban töltötte. Az otthonpótló, szellemi örömökkel is kecsegtető, elvonulásra és társasági életre egyaránt alkalmas vendéglátóhelyeken nemcsak verseket írt, hanem barátaival, ismerőseivel vitatkozott, barkochbázott, sakkozott, kártyázott - utóbbit természetesen pénzben. Újdonsült sógora, Bányai László - aki felesége, József Jolán kártya-szenvedélye miatt érthető ellenszenvvel figyelte a költő bohém időtöltéseit a Japán kávéházban - kényszerű kibicként tehetetlenül szemlélte, miként játssza el a költő utolsó pengőjét is az éjszakába nyúló kaszinó-partikon.

Bányai László jegyezte le Négyszemközt József Attilával című - 1943-ban megjelent, önnön szerepét erősen eltúlzó, intimitásokban bővelkedő - könyvében, hogyan reagált a költő 1934-ben a Continental Szálló alagsorában rendezett irodalmi délutánon sógorának arra a gesztusára, amikor óriási közönségsikert aratott szavalatait követően titkon öt pengőt csúsztatott a kezébe. A verseit rendszeresen egy pengővel díjazó sógor adományának fontosságát, ott és akkor - Bányai emlékezete szerint - így indokolta József Attila: „Csak az lehet megértő, igazi műélvező, akit az alkotás tüstént cselekvésre ösztönöz. Elsősorban mi lehet ez más, mint az elismerés, a hála megnyilvánulása az alkotóval szemben. Ne szólj most közbe. Tudom, mit akarsz mondani: a taps, az elismerés. De az Isten szerelmére, ez nem kerül semmibe! Viszonzás kell, és ez nem lehet más, csak az, ami valamelyes mértékben is arányban áll a kapott nyereséggel. Tehát: áldozat! Van neked egyáltalán fogalmad arról, milyen jelentősége és súlya van egy ,nincs több’ ‘ ötpengősnek? El tudod te azt képzelni, hogy ez az öt pengő milyen mérhetetlenül több nekem, mint az az egész, ami itt az előbb történt? Taps. Jó vicc! Persze, hogy jólesett. Sőt, meg is voltam hatva egy kicsit tőle. Tudod jól, hogy nem vagyok elkényeztetve. De ez mind csak önzés a részükről: ,Kérek még egy pohárka Mecsekit!’ Ezt a különös, édes, fűszeres, új itókát, ami - és ez a legfontosabb! - még csak pénzbe se kerül. Ki törődik itt azzal, hogy van-e pénzem, amiből ma este, ha majd innen elmegyek, meg tudok vacsorázni?! Egy szó mint száz: félelmetesen jó ösztöneid vannak.”

Tizenegy év távlatából Bányai nehezményezte, hogy a költő e terjengős szöveggel helyettesített egy „sokkal nehezebben kéznél lévő, magától értetődő és helyénvaló egyszerű szót: ,Köszönöm’.” De hát végül is a szívből jövő szeretet megnyilvánulását, amely ezúttal pénzformát öltött, akárcsak az orvosságot, nem szokták szavakkal - csak tettekkel, gesztusokkal, viszont-áldozatokkal - megköszönni.

A bankón vásárolt érzelmek hamisak, őszintétlenek: ez is gyerekkorából származó tapasztalata volt József Attilának, nővére sorsa pedig arra is megtanította, hogy a szerelmi házasság formáját választó ambíció legfeljebb szándékaiban emlékeztethet a választott lényért önfeláldozásra kész, igazi szeretetre. Talán ezért oly gyakran visszatérő témája József Attila pszichoanalitikus írásainak a női nemmel kapcsolatos ambivalencia-érzés: a meleg, odaadó női test utáni vágy; a meghitten ismerős „családi nők” iránti magnetikus vonzalom és az incesztus-tilalom egymást ellehetetlenítő, egyidejű jelenléte, valamint a szerelmet csak technikai aktus formájában mímelő, pénzért megvehető „utcai nők” szolgáltatásaira kényszerülő férfi megalázó helyzete.

Legkínzóbb - éppen ezért leginkább elfojtott, tudatosan „elfelejtett” - tapasztalata az volt, hogy a társadalmi különbségeket szimbolizáló pénz - az antik tragédiák kérlelhetetlenségével - örökre elválaszthatja az egymáshoz illő szerelmeseket. Vágó Márta egykori jövendőbelije élete végéig nem tudta kiheverni a kölcsönös testi-lelki önátadást és intellektuális kiteljesedést ígérő szerelem kudarcát. Kapcsolatukat 1937 őszén úgy emlegette ápolónője előtt, a Siesta szanatóriumban, mint ami egész életére kihatott: nem tudott többé hinni a nőknek. Csak úgy volt képes racionalizálni magában a racionalizálhatatlant, hogy az antagonisztikus társadalmi-gazdasági különbségek számlájára írta az önérzetét is romboló érzelmi veszteséget: „Egy jómódu leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem” (Végül). Az 1930-ban keletkezett számadásvers az illúziókkal való leszámolás dokumentuma, melyben attól a gyerekes illúziójától is elbúcsúzott, hogy a pénz-mozgatta világban a társadalmi réteg-semleges szerelem minden legyőzhet.

A világ működésének rejtett rugóit, az emberi kapcsolatokat befolyásoló alaptörvényeket 1936-ban már egyértelműen a pénz mindenhatóságának számlájára írta: „Világosítsd föl gyermeked: / a haramiák emberek; a boszorkák - kofák, kasok, / (Csahos kutyák nem farkasok!) / Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt.” (Világositsd föl)

Amikor 1936 tavaszán indulatáttételes szerelem ébredt József Attilában analitikusnője, Gyömrői Edit iránt, a pszichoanalitikus kezelések során rendszerint bekövetkező érzelmi átvitel következtében több síkon is tudatosította a pénz, mint értékmérő, jelenvalóságát. A „szeretni gyáva” nő - Edit - legnagyobb bűnéül azt rótta fel, hogy „a kötelesség aranyát” gyűjtő terapeutanő csak közönséges munkadarabot lát benne, s nem őszinte emberi érdeklődésből foglalkozik vele, hanem csak azért, mert a Szép Szó mecénása, a költő kezelésének, majd szanatóriumi gyógykezeltetésének finanszírozója fizet az analízisért. Önértékelési válságának megrendítő dokumentuma, a Szabad-ötletek jegyzéke, két ütésben című önvallomása - melyben Gyömrői Editet pénzéhes, szívtelen teremtésként emlegette és szidalmazta -, valamint Nagyon fáj című verse tanúsága szerint ekkortájt már szívbéli ars poeticáját is megcsúfolva láthatta.

Ha egymásra vonatkoztatjuk a szeretet-vezérelt, érdekmentes költői kommunikáció lényegét megfogalmazó töredékszövegét - „Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem - / szavam szerelem kérte. / Bocsássatok meg, hogyha jó a versem / és szeressetek érte” - az Edit-átkozó költemény rezignált önreflexiójával - „énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat” -, akkor érthetővé válik, miért érezte úgy élete utolsó éveiben a morális tisztaságot minden más értéknél előbbre valónak tartó József Attila, hogy folyamatosan lelki prostitúcióra kényszerül, amikor legbelsőbb érzéseiből, szenvedéseiből alkotott verseiért pénzt fogad el. Mindinkább meggyőződésévé vált, hogy az intim, baráti közlésnek szánt költemény abban a pillanatban árucikké válik, amint fizetség jár érte. Úgy érezte, „zord bűnössé” vált, amikor arra kényszerült, hogy a szellem piacán is megalapozza árfolyamát - valójában azonban nem e világra való, idealisztikus értékrendje miatt „bűnhődött”.

A totális csődöt, élete beváltatlan ígéreteit fogalmazta meg egyik utolsó töredékében: „Sokan voltak és körülvettek / álmomban engem s kinevettek: / ,Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs!” [Sokan voltak...] József Attila felfogása szerint a versben nemcsak a „szemlélhetetlen világegész” ölt érzékletes alakot, hanem alkotójának szelleme is megtestesül. A költemény sem más, mint a költő értékét kifejező, jelképes korpusz. És ha verse nem kell senkinek, akkor le kell vonnia a konzekvenciát: „maradj fölöslegesnek” - vagy „a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez” (Tudod, hogy nincs bocsánat).

József Attila - aki a kishitűség kísértésével hadakozva is pontosan tisztában volt költészete valódi értékeivel - az utóbbi megoldást választotta. Paradox önértékítéletét az 1937. novemberében keletkezett „sírverse” tartalmazza: a jelenben magának már semmit sem remélt, de bízott az utókor méltányos értékítéletében. Ezért írhatta e sorokat, az idő igazságtevő hatalmában reménykedve: „E föld befogad, mint a persely. / Mert nem kell (mily sajnálatos!) / a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. // Sem a vasgyűrű, melybe vésve / a szép szó áll, hogy uj világ, / jog, föld. - Törvényünk háborús még / s szebbek az arany karikák.” [Íme, hát megleltem hazámat...]

Török Gábor verskommentára összecseng e végső számvetés leltári alanyának és tárgyának gondolatmenetével: „Miért volna sajnálatos, hogy egy súlyos infláció után ,nem kell’ egy teljesen értéktelen aprópénzérme? A vers kontextusában aligha állhatna meg, hogyha valaki keserű, filléreket kuporgató gyermekkori emlékeket vagy rájuk való kései reflexiókat próbálna e félsorba belemagyarázni. (Ha ilyen vonatkozása van is ennek a részletnek, legföljebb háttérben él és hat.) Nem a vashatoson sajnálkozik ez a mondatocska, hanem gondolatzökkentéssel magán a képi jel tárgyán, jelöltjén: a költőn. Ő maga ,nem kellett’ a népnek, pártnak és Flóráknak: vele bánt úgy Magyarország, mint elértéktelenedett pénzdarabbal.”

Ez a lírai végelszámolás tulajdonképpen leszámolás is a gyakorlatban nem igazolódott, tehát devalválódott eszményekkel - köztük a „szép szóval”, a „testet öltött érvvel” és az igazságos társadalmat modellező „új világgal” -, amelyek jegyében életstratégáját kialakította. A lejárt váltót el kell dobni, a régi pénzérmét pedig ki kell vonni a forgalomból. Ezért választotta önnön metaforájául az elértéktelenedett - de régészeti leletként majd eredeti értékénél jóval többet érő - aprópénzt, a „vashatost”, mely a szülőanyát szimbolizáló földpersely méhében, értékét időarányosan növelve, várhatja a jövő kincskeresőit.

Titkos kívánsága hamar beteljesülő próféciának bizonyult. Még be sem fogadta a föld az életét „mint talált tárgyat” teremtőjének visszaadó költő testét, nevének és műveinek árfolyama máris a magasba szökött. Halála harmadnapján, temetése alkalmából a nekrológírók már a legnagyobb magyar költők között emlegették az elhunytat, akinek lappangó kéziratai mind a mai napig valóban kincseket érnek. József Jolán 1949 tavaszán Szemérmetlen kézirattulajdonosok című cikkében arról írt a Független Magyarországban, hogy a József Attila Múzeumba szánt relikviák gyűjtése közben olyan emberrel is találkozott, aki nem restellt ezer forintot elkérni a költő keze vonását őrző versért. „Az elképedéstől elfelejtettük megkérdezni, milyen alapon, milyen indoklással tartja ily magasra áruját? Mit fektetett bele ebbe a papirosba rótt versbe? Milyen kínjai, erőfeszítései fűződnek hozzá? Elfelejtettük elmondani neki, hogy József Attila egy versért mindössze öt pengőt kapott, legfeljebb hatot. Azt sem mindig. Például, ha nem közölték a verset. Ő aztán a kéziratot kedveskedésből, barátságból odaajándékozta. Semmi esetre sem kért a kéziratért és nem is kapott egy fillért sem. És a megajándékozott most pénzt kér érte, nem is csekélyet.”

A posztumusz igazságszolgáltatás azonban a mai napig pénzalapon is működik. A költő lelke „közvagyon”, de elő-előbukkanó kéziratai egyre becsesebb kikiáltási darabok a papírrégiségek börzéjén. József Attila hagyatékából A Dunánál című vers kéziratáért fizették ki eddig a legmagasabb összeget. A viszontagságos sorsú, Dél-Amerikából Svájcba, majd Magyarországra visszakerült relikviáért 1994 őszén egy svájci üzletember licitált a Petőfi Irodalmi Múzeum számára, s 100 ezer svájci frankot, akkori értékén 8 millió forintot áldozott a kéziratért. (Az eladó aztán, híven a költő szelleméhez, a versért kapott pénzt gyermekintézmények támogatására fordította.)

József Attila verseinek igazi értékmérője azonban az eszmei ár, mely pénzben kifejezhetetlen.

 

Felhasznált szakirodalom:

 

Bányai László: Négyszemközt József Attilával (Körmendy Könyvkiadó, Bp., 1943)

József Attila Emlékkönyv. Szerkesztette: Szabolcsi Miklós. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1957)

József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1976)

József Jolán: József Attila élete (Cserépfalvi, Bp., 1940)

„Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. (Balassi Kiadó, Bp., 1992)

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937 (Akadémiai Kiadó, Bp., 1998)

Török Gábor: József Attila-kommentárok. (Gondolat, Bp., 1976)

Valachi Anna: Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1987-88. 5-6. sz. 581-616.)

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. (Papirusz Book, Kuriózum Könyvek, Bp., 1998)

Vágó Márta: József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Az utószó és a jegyzetek Fehér Erzsébet munkája. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975)

Vissza a tetejére