Ha rám hallgatsz,
elhagyod a régi meséket,
az ősi, ostoba dogmát,
mi eddig nevelt, tán kényszerített,
hogy ki- és elásd nyomorult szerencsédet,
javaid, mi szerint a földön élők
mindig a földben vagy felhőkben
keresgélnek.

Biztos, már te is megfigyelted
ikonok fagyott, halott tekintetét.
Mikor nem tudni, hogy ki vagy
tán benéznek ebbe a világba,
és te is csak nézed őket,
ahogy várnak a jóisten szavára,
aki időnként az egekbe búj.

De tudod, mi nem találni s rejtegetni jöttünk.
És nem is úgy vagyunk, mintha Szűz Mária
alabástrom mellei közt az aranyszív.
Mi nem szeretünk könnyű testeket feltépni,
fémszerveket belegyömöszölni meg végképp.
Nem. Mi nem azok vagyunk,
akik, ha tán megtalálnánk,
hát, tán el tudnánk rejteni, barmit is.
Nem úgy vagyunk, mint más,
kik azt mondogatják: ha tán...

Tudod, mi most és itt élünk.
Nem mi feküdtünk a piramisok alá,
és nem is mi raboltuk ki azokat.
Mi meztelenül jöttünk, és ez nagyon tetszik.
Annyira tetszik, hogy így is akarunk elmúlni.
Egyszerűn. S míg élünk, alattunk van a föld
és fölöttünk az ég.
Mi itt, amit találunk,
Azt itt is hagyjuk.

De, nem annyiban! Ezért,
hogy jobban érts, hát előre elmondom.
Mi bátran, jelölt s védtelen sírokba fekszünk.
És békességben fogunk pihenni.
Mert nem temettetünk majd magunk mellé
sem nőket, sem lovakat, és megtiltjuk,
hogy nyelvünk alá aranypénzt dugjanak.
Cserébe pedig nem jön velünk
és mi sem leszünk olcsó kísértet.
Mert majd barátaink, kik bennünket kísértek,
tanúink maradnak,
hogy még az utolsó szavunk is megosztottuk.