A gyermekkorom, egész ifjúságom, sőt, ha meggondolom, néhány évvel ezelőttig a teljes gondolkodásom pénzellenes volt. Kárhoztattam a pénzt, és megvetettem. Nem voltunk éppen gazdag család, de jómódban éltünk, a szükséget nem ismertem, anyám és apám viszont mindig a pénz miatt marakodtak. A „kosztpénz” volt kedvenc vitatémájuk, apám nemegyszer fillérre kiszámította, egy sajtcédulára fel is írta, mennyi kell szerinte egy hétre az öttagú családnak lisztből és zsírból. Anyát ezzel sorozatosan megalázta, aki aztán viszonzásul, ha csak tehette, meglopta Apát. Anyám diplomás színész volt, odahagyta értünk a színpadot és a filmet, apám újságíró volt és főszerkesztő, gazdasági ember is, főnök, sok pénzzel bánt és sok emberrel. Szerette a pénzét és a hatalmát, mindamellett kedvenc mondása volt: „Az a fontos, hogy ne legyenek filléres gondjai az embernek.” Tény, hogy kezében se a forint, se a fillér nem állt meg, tulajdont sem szerzett soha, s ha anyánk nem lett volna, épp ellenkezőleg, kuporgatós és gyűjtögetős természet, egy szál gúnyában kerültünk volna ki, mi, a három gyerek, az életbe. Apa kisebb formátumú ember volt Anyánál - de nála volt a pénz. Anyámhoz húztam. És szégyelltem magam, a nevében is, hogy mindennap, bármely órában képes a pénz miatt szót váltani; a lopkodással inkább egyet értettem, minthogy nem restell újra és újra, erre meg arra, kérni. Fillért fillérre rakott, nekünk, a három gyereknek, mindenünk megvolt, apám szívesen ugratta, hogy „még a bőre alatt is pénz van”. Két testvéremet, nővéremet és öcsémet sikerült finanszírozó pálya felé terelnie, csak velem nem boldogult. Nekem megszállottságaim voltak, szenvedélyeim és mániáim. Férjhez mentem, és a „tisztes szegénység” megismeréséről álmodoztam. Nem lett hozzá közöm istenigazából, kicsit talán kacérkodtam vele. Anya strázsát állt mögöttem, amikor bajba kerültem, kimentett. Tudott adni. Adományai többnyire ajándékok voltak, s csak elvétve alamizsnák. Mivel mindkét szülőm kizárólag a pénz nyelvén értett - nem érthettük meg egymást. Diszkrimináltam őket, elhatárolódtam, mivel véleményem szerint őket a pénz motiválta, engem pedig olyan dolgok, amiknek kevés, avagy semmi közük nem volt a pénzhez. Meggyőződésem volt, hogy a pénz gonosz.

A hetvenes évek végén egy esztendőt Nyugat-Berlinben és Nyugat-Németországban tölthettem. Magyarországon akkor még nem csak az anyagiakról szólt az élet, így megdöbbentett, hogy Berlinben, apám főszerkesztő barátjának az asztalánál semmi egyébről nem beszéltünk. Öten ültünk a vasárnapi ebédnél, és hat krumpli volt a tálon. A németek nem vesződnek sokat a főzéssel, a főszerkesztőné megfőzte és meghámozta a gyerekökölnyi burgonyákat, nyakon öntötte némi vajjal és megszórta gyári kaporral. Volt mit a tejbe aprítaniuk, ez látszott, de végig, amíg ettünk, a drágaságot ecsetelték. Imádom a krumplit, s már-már ott tartottam, hogy azt a magányost, amelyik a tálon maradt, kicsenem, amikor a ház asszonya jelentőségteljesen rámutatott, és kijelentette: „Ennek is tegnap ment fel az ára!”

Az a tudat alakult ki bennem, hogy a pénz, noha szükséges, de egy határozottan undorító valami, és inkább büszke voltam rá, mintsem szégyelltem, hogy nem tud hozzá közöm lenni. Épp olyan prűd és kényszeredett volt a viszonyom az anyagi problémákhoz, mint a legtöbb embernek a szexualitáshoz.

Egy napon rá kellett jönnöm, anyámnak igaza van: „Nem vagyok életképes az anyagi világban.” Szó szerint így fogalmazott. Ezen a napon nem volt miből megvennem a tejet a tízéves gyerekemnek, s ekkoriban történt az is, hogy a Trabantból ki kellett szállni, s ott kellett hagyni két hétre, ahol és amikor kifogyott belőle a benzin. Minden pénzkereseti forrásom bedugult. Eredményét tekintve mindegy, hogy egy téeszelnök juttatott tényfeltáró újságíróként a vádlottak padjára s emiatt nem kaptam jó ideig munkát. A tény ettől még tény volt, azt kellett mondjam a gyerekemnek a tejre, hogy „nincs”, „nincs miből”. A szégyenérzet legmélye. Itt volt hát a tisztes szegénység, melyre valaha áhítoztam. Amivel egykor kokettáltam. Tisztes szegénység! Nyomorultnak tudtam magamat, és nyomorult is voltam. Megvetettem magamat, és mások is megvetettek. Nem volt mibe és nem volt kibe megkapaszkodnom. Minden önbizalmam odalett. Ott térdepel kétségbeesetten egy nyolcadik kerületi lakás konyhakövén egy nő, egy anya, egy immár ötvenéves ember önbecsülése maradék morzsáit is elvesztegetve, a totális egzisztenciális szakadékban, és várja, hogy világosság gyúljék az agyában: „Most merre?”

Rájöttem, hogy olyasmi után epedezem, amit megvetek. Hogy messze el fog kerülni a pénz, amíg meg nem változom iránta. Ötven év begyöpösödött gondolkodásmódját, félévszázadnyi beidegződést kellett kiebrudalnom magamból. Hozzáfogtam szisztematikusan átalakítani a pénzhez való viszonyomat. Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot - természetesen a család sajnálkozó mosolyai közepette. Beléptem az Amwaybe, majd kiléptem: még a pénz kedvéért sem tudok olyasmit képviselni, amiben nem hiszek. Bedőltem jó néhány csomagküldő szolgálat kínálatának. Tüzetesen elolvastam és aláhuzigáltam, akár az egyetemi jegyzeteket, a Legyen sikeres, Akarom című s a hozzá hasonló kiadványokat. Feltehetően silány produktumok, de jót tettek velem s nekem. Egy feltaláló agronómus tehéntelepének patrónusává próbáltam magam kinevelni. Okos és oktalan lépések egész sorozatát tudhattam magam mögött egy idő után, amikor is úgy két év múlva, egy éjjelen megrepedt végre a fehér fal, látomásként, mely eddig szorosan körbe vett. Kiléptem.

Az ember berendez önmagának egy világképet, és roppantul fél összekuszálni azt. Jézus a szegények legszegényebbjeként született meg a betlehemi istállóban, és a Szentírás másutt is óva int: „Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a Mennyek országába.” Soros György azt mondta egyszer nekem, hogy nincsenek barátai. Kiszakadt belőle. Nekem vannak. De lennének-e, ha meggazdagodnék? Elvont kérdés, nincs rá esélyem, de mégis. Akarnék-e meggazdagodni? Homályosan érzem a lelkem mélyén, hogy nem akarnék. Nagy pénz nagy gond. Akkoriban azért is elutasítottam a sok pénz gondolatát, mert tartottam tőle, hogy megváltoztatna. A lényegemet. Mára bizonyos vagyok benne, hogy nem. Mára tudatában vagyok önmagamnak. Szegénység - gazdagság. Lila gondolataimból alkotott világom szilárdnak vélt falai bedőltek. Tisztes szegénység! Létezik, de mihelyst nincstelenséget jelent és megjelenik a nyomor - megtöri az ember önbecsülését. Látom távoli és közeli környezetemben, miként őrli fel a pénzhiány az emberek jellemét. Végignézem egy barátnő teljes lesüllyedését. Közbeavatkozom - még rosszabb. Egy ismerős fiatal fiú Olaszországba készül, ott akar dolgozni. „Ha sok pénzem lesz, biztos szar ember leszek” - előre tudja. Ez idő szerint fóliát darabol, és jól keres vele. Se nem szereti, se nem utálja a munkáját, az érte járó pénzre gondol. Szülei eltartják, a pénzét befektetheti. Nem kell felélnie, látja munkája gyümölcsét. Aki dolgozik, így-úgy, de boldogul. Mit jelent az, hogy boldogul? Van megélhetősége. Az ember nem bírja gyufával, ha nincs. Kis szerencsével eljut egyről a kettőre. Az elmúlt esztendőkben megtanultam örülni a pénz ajándékainak. Nem azt jelenti, hogy megváltozott a könnyelmű természetem - az ember képtelen megváltoztatni saját specifikumait; amellett nem is ambicionálnám, hogy pénzsóvár és fukar némber legyek. De megtanultam élvezni a pénz áldásait. A pénz alapv6ető szükséglet. S minthogy az, nem lehet se rossz, se jó. Legfeljebb abban az értelemben, amiként a levegő: az is tud tiszta, avagy szennyezett lenni. A pénz: eszköz. Az embert alapvetően az különbözteti meg az állatoktól, hogy használni tudja az elméjét. Jóra és rosszra használhatja az elméjét, jóra vagy rosszra a pénzét, hasonlóképpen a szexualitását. Egy állat sehogyan sem viszonyul a szexualitásához. Nem dönthet felőle. Az ember számára azonban a legnagyobb élményt jelentheti, forradalmi változásokra sarkallhatja, ám el is züllesztheti. Minden eszköznek megvan a maga természete, melyet tanácsos alaposan kiismerni. Ha veszek egy fűnyírót, tanulmányozom a műszaki leírását, és megfogadom a figyelmeztető utasításokat. Ha megismerem saját szexuális természetemet - alkalmazkodom hozzá, és kordában tartom. Arra törekszem, hogy én használjam őt, ne ő engem. Nincs ez másképpen a pénzzel sem. Áldássá válhat annak a kezében, aki ismeri és tiszteletben tartja a természetét. Az ember romlékony anyagból készült. Vannak kevésbé romlékonyak, és van, akit az evilágin túlról érkező kézmozdulat minduntalan megment. Ezek titkok. Az elme, a szexualitás, a pénz - megannyi esély és - megannyi veszedelem. Nem az a helyes válasz, hogy elutasítsuk ezeket az eszközöket magunktól, hanem hogy megtanuljuk használni őket. „A pénz annak fontos, akinek nincs jobb ötlete” - mondta a lányom, mert meginterjúvoltam, mit gondol a pénzről. Eltűnődtem a feleletén. A pénz fontos, szerintem, de mint perspektíva, valóban csak annak, akinek „nincs jobb ötlete”. Épp azért, mert a pénz eszköz és nem lehet cél. A szex sem lehet cél. És a munka sem. De mindenképpen arra kell törekedni, hogy ezek az „eszközök” örömet okozzanak. Hogy olyan legyen a munkánk, ami nem öli meg a lelkünket. Hogy kedvünk legyen reggel kikelni az ágyból. A minap leégett a szénakazlunk. Van kecskénk, lovunk, annak kell. Két parasztember kaszált, mi pedig gyűjtöttük a szénát. Főleg a lányom és a barátja. Forgatták, csirkézték a rettenetes kánikulában. Vihart jelzett a meteorológia. A kazal helyes megrakása szakembert kíván, mi nem értünk hozzá. Úgy terveztük, összehordjuk, lefóliázzuk, s majd a kaszások megrakják az esőzés után. Órákon át hordtuk. A lányom lepedővel, a barátja a Trabanttal. Már fújt a nyugati szél veszettül. Már odakészítettem a fóliát, már kint voltak a téglák, melyeket majd körberakunk rajta, már fordultam az utolsó talicskával, már az utolsó fuvarral érkeztek volna a fiatalok, amikor elhaladt a szénahalom mellett egy ócska terepjáró, szikra pattant ki belőle, vagy ki tudja; egyetlen pillanat alatt lángba borult az egész. Semmi esélyünk nem volt az eloltására, de oltottuk. Mellette több hektárnyi száraz borsó, a szél arrafelé sodorta a lángot. Lányom ütötte-verte, meg tudta akadályozni, hogy ráterjedjen. Kevés, volt a locsolócső, vödörrel is hordtuk a fürdőszobából a vizet. Irtózatos látvány volt: kétheti munkánk néhány perc alatt odalett. Ilyet csak filmen láttam eddig. Végre megjött az eső. Az elszenesedett szénamaradvány sistergett, okádta a füstöt. Úgy dolgoztunk hárman egymás keze alá, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Immár szakadt az eső, rábíztuk. Bent álltunk a verandán, ázottan, kormosan.

„Most értünk paraszttá” - mondom, hogy vigasztaljam őket is, magamat is. A pokoli lángok a környező fákat is agyonperzselték. Száműzni próbálom elmémből a tűz látványát s helyébe hármunk összehangolt, lázas tempójú tűzoltásának képét megőrizni. A szomszédom, aki pár éve infarktusban meghalt, mert agyondolgozta magát, nagy tudású parasztember volt, sokat tanultam tőle. Ezt is: „Jobb hiába dolgozni, mint hiába henyélni.” A munka - eszköz. Nemcsak ahhoz, hogy kazalba hordjuk a szénánkat, eloltsuk a tüzet, hanem hogy el ne kényelmesedjünk, el ne tunyuljunk. Ám a túlzott munka is veszedelem, nemcsak a tunyaság. A túlságos fizikai munkától éppúgy eltompul az ember lelke, mint az alkoholtól.

Az emberi élet csodálatos. De csak, ha megtanuljuk tudatosan megélni. Ha odafigyelünk a saját történéseinkre, és észleljük a másokét is. Ha nem másokat hibáztatunk azért, amiért mi vagyunk felelősek. Jellemünk lesz a sorsunk. A jellemünket pedig a döntéseinkkel és a nem-döntéseinkkel formáljuk. A pénz vagy a hiánya elsodorhat. De ha tudatosítjuk a vele való kapcsolatunkat - barátság válhat belőle.