A pénz beszél

Történetesen egy százlejes vagyok, nejlon fóliába zárva nyugszom, akárcsak Hófehérke az üvegkoporsóban. Én végleg meghaltam, engem nem kelthet életre a királyfi csókja. Jelenlegi gazdám néhány fityingért vásárolt meg valami ócskásnál. Engem nézegetve mindössze az emlékemet s az emlékeit idézheti fel, azokat az időket, amikor valóságos életemben jelentettem valamit s velem a zsebében ő is volt valaki.

Egymással szembesülve a műanyagtasakon keresztül eszünkbe jut például, hogy sihederkoromban belőlem hat darab volt egy munkás havi bére, s viszonylag gond nélkül eltartott belőle egy háromtagú családot. Ebből kikövetkeztetheti az is, aki személyesen nem ismert, hogy egyszál magam elegendő voltam egy kiadós mulatsághoz vagy egy öltöny és akár több örömlány megszerzéséhez.

Erről jut eszembe, hogy a számtalan jelző és minősítés közül magasan vezette a toplistát a kurva. „Az a kurva pénz” így, „már megint az a kurva pénz” úgy. Ezenkívül hívtak még rohadtnak, szemétnek, sosincsnek, mocskosnak..., a legritkábban fordult elő, hogy valami szépet, jót állítsanak rólam, még ha örvendtek is valami oknál fogva nekem, legfennebb vigyorogva vágtak zsebre, dugtak a matrac alá vagy gyömöszöltek egy repedt sarkú lábtól büdös és rendeltetésszerűen már nem használható harisnyába. A mocskost nehogy félreértsék. Manapság a mocskos pénzt - úgymond - tisztára mossák, ha tehetik. Az én fénykoromban magam voltam ragadós, koszos, olyan, mint a kapca, s fogdosásom után mostak alaposan kezet a jobb érzésű emberek.

Ettől függetlenül általában megbecsültek, vigyáztak minden egyes porcikámra. Mondok egy példát. Az itt korsó sörként közismert árut akkortájt mifelénk egyszerűen hálbaként emlegették, amiért mindössze három lej hetvenöt banit (száz baniból áll egy lej) kellett leperkálni. Mostani gazdám Krausz nevű ismerősével enyhítette szomját egy köpködőben ezzel a nedűvel, mindegyik fizette a saját hálbáját. Krausz odaadott négy lejt a pincérnek, és cövekként várta a visszajárót. A huszonöt banit! Amit általában borravalónak szántak a könnyelmű söröző vendégek, hanyag eleganciával mondták, hogy „kösz”, nem kérik a visszajárót. Ám Krausz az Krausz volt, aki a minket illető ragaszkodással ügyelt arra, hogy még a banikból se guruljon el haszontalanul semmi. A pincér smucigságnak vélhette cövekké vált kliense magatartását, és közölte vele, hogy sajnos, nincs aprója. Persze, ez hazugság volt, de Krausz nem vitatta, nem ellenőrizhette, kapásból vágta ki: nem baj, akkor adjon egy pohár szódavizet! Pontosan huszonöt bani volt a pohár szódavíz ára, így nem mehetett kárba semmi. Savanyú mosoly kíséretében a pincér odalökte neki a pohár szódát, és Krausz az utolsó cseppig megitta. Bár sörre a szóda nehezen csúszik, de barátunk hős volt és erős, parányi jelét sem mutatta annak, hogy mindjárt visszajön a korsónyi hideg sör a meleg szódavízzel együtt. Hát bizony, ennyire becsültek hajdanán...

Életem derekán is jó egészségnek és erőnek örvendtem, bár valamelyest változott a helyzet. Az átlagmunkás már tizenkét darabot számolhatott belőlem a havi fizetését tartalmazó borítékban, valamelyest nőtt az élelmiszerek ára, nevezhetnék ezt a pénzhez állítólag értő emberek inflálódásnak is. No de a hálba még mindig három lej hetvenöt baniba került, a pohár szóda szintén huszonöt baniba (Krausz évtizedekig eljátszotta jelenetét a köpködő pincérével), és a közkedvelt lapos Marosesti nevű cigarettából is egy lej hetven baniért lehetett venni egy dobozzal. Nekem, a mostani gazdámnak és még nagyon sokaknak mesélhettek volna az inflációról, ha mertek volna a szocializmusban ilyeneket emlegetni, a lényegből - a sörből, a szódavízből és a cigiből - minden különösebb megerőltetés nélkül emelhettük duplájára a napi adagot.

Létemnek ebben a még ragyogóbb korában történhetett meg először, hogy gyakorta nem tudtak elkölteni, előre megfontolt szándékuk ellenére sem tudtak megszabadulni tőlem az erre elszántak. Olvasok gazdim gondolatainak özönében, és kiragadom belőle azt a preferansz-estet, amikor a rendszeresen hajnalig tartó kártyapartit közös megegyezéssel megszakítottnak nyilvánították már este kilenckor, amikor András félkezes pirosánál az amúgy is dupla partiban megkontrázták, majd a Fedák Sáriig jutottak. Mondja ekkor Andris, hogy mielőtt ezt lejátszanák, számítsák ki, mekkora is rám átszámítva a tét, hát ezernégyszázra rúgtam. Javasolta ekkor a félkezes, hogy mi lenne, ha ma kivételt tennénk, és akárki nyeri ezt a rendkívül drága csatát, utána eltesszük a paklit, elmegyünk a város legelegánsabb vendéglőjébe és eszünk-iszunk kedvünkre, ami csak jólesik, hisz egyetlen parti még sosem emelkedett ilyen érték magasságáig. Úgy is lett, a négy kártyás elballagott az ország legjobb vendéglője címét is elnyert fényesbe, s rendeltek francia konyakot, dupla adag velőt tojással, háromadagnyi flekkent, csokitortát, fagyit és eredeti olasz Cinzanót, majd fizettek: a tripla borravalóval együtt ez a legfényesebb muri is belefért a feláldozandó nyeremény alig több, mint egy harmadába (szerénységem szorozva öttel). Mekkora hatalom voltam!...

Egyik éjjel, úgy két óra tájban bekopogott a gazdim ablakán az egyik cimborája, akit éppen ilyen lehetetlen időben ért utol valami búbánat, s mondja, hogy be szeretne rúgni, de nincs egy vasa sem, kölcsön kérne ötven lejt. Hát pont ennyi pénz nem volt kéznél, belőlem kapott a letargiás egy példányt. Hát edzésben lévő piás is halálra tudja inni magát hirtelenjében egy százasból, én már csak tudom. Ez a haver is majdnem belehalt, bár el sem költött (csak elveszített belőlem valamennyit), egy hétig csak vizet ivott, s még azt is kihányta. Nos, legyen ez is egy példája hajdani hatalmasságomnak.

Mondtam, hogy virágkoromban nem tudtak elkölteni először, most jön a másodszor, amikor csekély változásként értékelem, hogy a dolgozók havi átlagfizetése már a kétezer lejes magaslatot is meghágta ugyan, de a hálba, a szóda és a Marosesti még mindig a két évtizeddel azelőtti szintjét tartotta. Egyébként némi áremelkedés bekövetkezett, ami viszont semmiféle traumát nem okozott annál az egyszerű oknál fogva, hogy aminek emelték a pénzbeli értékét, azt nem lehetett sehol megvásárolni. Az élelmiszerüzletben a cirokseprűtől kezdve a mosófazékig szinte mindent lehetett kapni, a hecc kedvéért még fogpiszkálót is, csak kaját nem, melynek elfogyasztása után esetleg fogat lehetett volna piszkálni. Száraz kenyeret néha osztottak (frisset soha, várták, míg kőkeményre szárad, hogy ne legyen akkora a kereslet), ennek beszerzését sem anyagi okok nehezítették, hisz alig emelkedett az ára húsz év alatt, csak hát nagyot kellett verekedni érte a boltot ostromlók seregével. Mindig négyszer-ötször annyi volt az éhes eszkimó, mint a jégkemény papi. Ismét növekedett az egy torokra zúdított folyékony kenyér fogyasztása és a naponta elszívott bagó mennyisége. No meg én a zsebekben, a matracokban, a harisnyákban...

Takarékoskodni sem volt immár sok értelme velünk. Mert mire is költhettek el? Tegyük fel, ha elegendően összegyűltünk valaki tulajdonában, az illető. vásárolt egy szar Dáciát. Kisebb gond volt azzal, hogy ez a hazai gyártmány tényleg szar, a nagyobb az, hogy üzemanyagot viszont úgyszintén nem árultak a benzinkutaknál hónapokig, évekig. Több kilométeres sorokban porosodtak ott a gépkocsik, nagy ritkán ki tudták váltani az élelmesek a tízliternyi havi fejadagot. Ez éppen arra volt elég, hogy hazaguruljanak, aztán a következő hónapban háromszor-négyszer kifurikázzanak a városszéli benzinkúthoz, hátha éppen osztják az esedékes tíz litert. Szóval, olyan nagy mennyiséget belőlünk benzinre sem költhettek.

Papírtestem papírszíve majd szétszakadt, a majdnem-tétlenségre ítéltségem talán jobban fájt nekem, mint az embereknek. Mert köztudottan a pénznek is az a jó, ha forgatják, így hasznos és így gyarapodhat mindenki örömére, de csak a tehetetlenül heverészés és kényszerű alvás lázálmaiban forgolódtam, hánykolódtam, mintha megéreztem volna a közeledő végzetet. Ami aztán hirtelen be is következett valami döbbenetes erővel, gyorsasággal, visszafordíthatatlanul... Jött a rendszerváltásnak képzelt akármi, a csőd.

Ugyebár, eladdig én voltam a legnagyobb bankó, ötszázas vagy ezres nem létezett, még csak nem is álmodtak róla. No, elképesztően rövid idő alatt előbb megjelentek a nálam nagyobbak, miközben én papírból az aprópénzt jelentő fémérmévé váltam átmenetileg. Mert rövidke fémkorszakom után megszűntem mint fogalom. Innen már nincs értelme részletezni az eseményeket, csak a túlvilágról konstatálhattam ugyancsak hamarosan, miként jelenik meg a tízezres, a százezres, s szűnik meg létezni még az ezres is. Az emberek milliomosok lettek, bár ezt valószínűleg ők sem így képzelték, hogy történetesen havi másfél-kétmilliós a fizetésük, és ebből sem tudnak elfogadható szinten megélni. Most már minden van az üzletekben, csak a milliók kevesek a megvásárlásukhoz.

A nagy felfordulásban bizonyára már az emlékemet is elfelejtették hajdan volt nagyságommal és hatalmammal együtt. Talán még néhány évtized, és valamelyes becsnek örvendve visszatérhetek a numizmatikai múzeumok ritkaságai közé.

Tudom, történik hasonló jobb családokban is, lásd a dollárt, a fontot vagy a yent; semmisülnek meg a haladásnak titulált idiotizmus szellemében olyan nemes rokonaim is, mint a márka, a frank meg a többiek, átadva helyüket a rusnya és jellegtelen eurónak, ám ami velem történt, az a csúfság csúcsa vagy mondjuk, a „rendszert váltott” Kelet-Európa kapitalizálódó országainak legszemléletesebb gazembersége.

Ha innen, a másvilágról nézem volt szomszédaimat, hát csak mennyiségi a különbség. Lehettem volna akár a téglaszínű százforintos papírpénz is (a közelmúlt legnagyobb magyar bankjegye), most kereshetném magam odalenn, csak idefenn futunk össze néha, s a jószomszédság meg a történelmi hagyományok jegyében szidjuk egymást éppen aktuális ok nélkül is. Bár neki abban igaza van, hogy ő még tulajdonképpen nem halt meg, csak átalakult fémpénzzé, s egy százasért odalent még kapni egyet s mást, például egy korsó sört bármikor, míg az én volt hazámban tízezer lejt (a százszorosomat!) kérik el egy halbáért. (Szegény Krausz, valószínű, le kellett mondania a hideg sör utáni meleg szódáról.)

Nézem a leszármazottaimat, az ezerszeresemet például, a százezrest, hát olyan, mint a kapca, ragadós, koszos, a jobb érzésű emberek alaposan kezet mosnak, ha vele babráltak. Nem jósolok hosszú jövőt szegény utódomnak sem. Hamisítva vagy hamisítatlanul, de holtbiztosan és hamarosan ide kerül mellém. De félre bú, majd jön helyettünk odalent valaki más, mert uralkodni és mindenek fölöttinek lenni azért valamilyen pénznek lennie kell. Hiszen miértünk történik minden, munka és bűnözés, ármány és szerelem, sírás és nevetés, imádkozás és halál. Hülyék találták ki a mondást, hogy „a pénz nem boldogít” vagy „a pénz nem minden”. Dehogynem! Én voltam s utódaim lesznek a szerelem és a boldogság forrása s a legtöbbször az egészség biztosítéka, mert a gyógyulást is meg kell vásárolni az orvos zsebébe dugott pénzes borítékkal. Mondom hát néktek: becsültök-e bevallottan vagy sem, mi kellünk nektek, és minket szolgáltok.

A pénz beszélt. A kutya ugat. És milyen artikulátlanul és milyen ostobaságokat...

Vissza a tetejére