Esők éneke, A végső szó keresése, Alkony a száraz-tenger partján

Esők éneke

Hallgasd ki majd egyszer barátom zenéjét a nyári esőknek
mikor a telt lombokról a sűrű kerti füvekről
a gyorsan alakuló fövenyre fut le az ár és onnan
gyönyörű rendben a kemény köveket agyagot kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik
A mélység boltívei alól pedig ugyanakkor komoran
piros-fekete hangon felbúg egy orgona hangja
s ott a te arcod előtt születik meg akár az erdők
szálfáin átsuhanó fuvallat - léted sorsod muzsikája
Nincs nála tisztább ének harmonikusabb dallam
e háromrészes bolygónk közbeeső közegében
Tekints körül testvérem ez örökké változékony világban
ahol mindent értettél helyére tettél megmagyaráztál
megtört szögekben mértél sugarat hajló végtelent
éltél - úgy hitted - érzékeidet kielégítő örömökkel
s most mégse felejtheted el honnét származol hova térsz meg
esők suhogása csermelyek szakadása között hiszen
hallod a tó mélyén a havasok csucsát
látod a futamokat ahogy az ellenpontokat oldják
ízleled szádban villámok légűri suhogását
orrodba vág lényed egyszeriségének döbbenete
érintheted az Örök-Nincsen kimondhatatlan édességét mert
a telített lombok a sűrű füvek gyapjai közül
lefut a nyári eső is a gyorsan alakuló fövenyre
s a lét gyönyörű rendje szerint a kemény köveket kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik

 

A végső szó keresése

Már csak azt írnám, amit nem lehet.
Nem lehet, mert nincsen arra szó.
Nem lehet hát papírra írni se:
a mindenségbe mártom ujjamat,
égre írok titkos jeleket.

Minden reggel egy dallammal kelek,
honnét jönnek, magam se tudom,
szimfóniák és kopott slágerek
jönnek fel, és szégyellem magam;
de lám, ilyen köröttem a világ,
dühöng, nincsen üzenete már.

Kinek kell ma a kimondhatatlan?
kinek kell már a kimondhatatlan,
ki ért hasztalan szenvedélyeket,
verset, szívrehangolt éneket,
nincs édes kín, hogyha szeretünk,
a kéz jár csak a megfoghatóra,
s a csalódások pénzre válthatók.

Nekem nincsenek veszteségeim,
miket csak úgy világgá kiáltsak,
messziről intenek a démonok,
és csak az ismeretlenre figyelek.
Akkor ébredek, ha szól a kakukk
negyed hatkor: hányat szól vajon,
mennyi még hátra hetvenhét után?

Eltűntek a Mene-Tekel tűzjelek
a panel-falakról, elszürkült az ég,
hallgatunk, ha felsütnek perceink,
nem szabad elárulni önmagunk,
hogy mesterségünk kisujjunkba’ van.

Ha jönne érzés, felsütne a Nap,
vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,
hallgass, rejtsd a mélybe magadat;
híred-hamvad, se a nevedet
ez a kor már nem jegyzi sehol.
De ha azt a végső szót megtalálnád,
mondd ki, azt majd megőrzi az idő.

 

Alkony a száraz-tenger partján

A nevem röstellik leírni,
óvakodnak kimondani,
a „kínálkozó nevek sorá”-ban
lettem én már a satöbbi.
Ülök Debrecenben, a csendben,
a Száraz-tenger sós partján,
néhány szál perjefű zizeg
mellettem a mart szikpadkán:
cickafark, üröm és pár apró
gyomfű, mézpázsit-pamacs,
társulunk. Bizony, nem locsolja
már délibáb a talpamat.
Nézelődöm. Fecskék az égről
zuhannak alá a fészekre,
verebek a porból, szemétből
rebbennek fel az ereszre,
nem tudni mért. Én gondolom.
Gondolkodom, tehát vagyok.
Késheggyel szúrják az eget
talányos nevű csillagok.
Csontjaimból kirajzolódik
egy más lét váza, keményszem
s majd pattanva tűnök innen el
egy szép napon észrevétlen.
Ki se mondanak, szó se ér,
nyomomba nem lép bele láb;
„nincs, nem is volt” - mondják. Az élet
hiányom nélkül megy tovább.

Vissza a tetejére