Akkoriban még szerették egymást a poéták

Beszélgetés Kiss Tamás költővel


Debrecenben, egy családi házban él Kiss Tamás költő, aki Kisújszálláson született 1912. szeptember 5-én. Ebben a családi házban, képletesen szólva, az ő irodalmi családjáról beszélgettünk, elsőként azokról az alkotókról, akik valamilyen módon kötődtek a nagykunsági városhoz.

- Kisújszálláson emlékeznek még Nagy Imre nevére?

- Nagy Imre csak egy szócikk a lexikonban, és helyi hagyaték. Amikor, már felnőttként, Kisújszálláson éltem néhány évig, akkor dolgoztam fel a Nagy Imre-anyagot. Ha jól emlékszem, 1937-ben tartottam róla egy félórás rádióelőadást. Igaz, nem túl nagy munkásságról van szó, de irodalomtörténeti érdekesség. Ez a költő a maga huszonkét esztendejével be tudott kapcsolódni annak a kornak az irodalmi áramába, a reformkor szellemét át tudta venni itt Debrecenben, a kollégiumban. Ezt tükrözi a költészete is. A Vörösmarty és Bajza költészetén nevelkedett nemzedéknek a tagja, akiket aztán a népies irányzat (amely tulajdonképpen Csokonaihoz kapcsolódott vissza) fogott fel és vitt tovább. Nagy Imre Kisújszálláson született 1817-ben, tehát éppen egyidős volt Arany Jánossal. Arany 1834-ben volt préceptor, diáktanító Kisújszálláson, akkor, amikor Nagy Imre már debreceni diák volt. Tehát együtt diákoskodtak a kollégiumban, egészen biztosan személyesen is ismerték egymást, Arany meg is említi összegyűjtött prózai írásaiban a nevét. Korán elhalt, többre érdemesült költőként említi. Huszonkét éves volt, amikor tüdővészben meghalt a kollégium végzős diákjaként. Az a tragikus benne, hogy Árpád című balladáját benyújtotta a Kisfaludy Társaság pályázatára. Akkoriban a történelmi ballada divat volt. A ballada nem a későbbi Arany vagy a skót ballada hagyatékát őrző műfaj volt még akkor, hanem tulajdonképpen történelem-elbeszélés, a nemzeti öntudat ébresztése. 1839-ben ő is, már betegen, megírta a balladáját, várta a költeménye sorsát. Majd 1840. január végén döntött a bizottság, köztük Vörösmarty is, s 1840. február elején érkezett meg gyorskocsin Debrecenbe a hír az ezüstserleggel, mely szerint az ő balladája első díjat nyert ezen a pályázaton. De akkorára, éppen előző nap, már el is temették. Néhány más költeménye is őrzi az ő nem mindennapi képességét, tehetségét. Költészete nem a kornak az almanach-líráját, ezt a bajzai irányzatot mutatja, hanem önálló hang. Talán még egy kicsit inkább Csokonaira emlékeztető a vándorló diákról szóló vers:

„Indul nagy utára az árva diák,

Feszítik agyát karakán ideák;

Jó bor: mibe gondja temetve leend,

Szép lány: kit amúgy magyarúl ölelend.”

Dallama is volt. Még az én diákkoromban is énekeltük ezt a kollégiumban. Ez valóban egy saját hangú deák-ének. Aztán szép még a hattyúdala, az utolsó verse is, amivel búcsúzott az élettől. Hamarosan, az 1840-es évek nagy irodalmi fellendülésében már el is felejtették a nevét, de a debreceni kollégium őrizte. Szép obeliszket állítottak sírja fölé az 1860-as években, amire a pénzt a diákság gyűjtötte össze körutakkal, előadásokkal, színjátszó egyesületek előadásaival. 1861-ben avatták fel síremlékét. Akkor a nemzet egy kis lélegzethez jutott. Kezdték Nagy Imre emlékét ápolni. Természetesen Kisújszálláson mindig színen volt Nagy Imre. Szeremley Barna, a gimnázium tanára, Móricz nagybátyjának, Pallagi Gyulának az utóda az igazgatói székben, a tizenkilencedik század végén ébresztgette a költő emlékét azáltal is, hogy kiadott egy Nagy Imre-verseskönyvet a maga előszavával. Ez nekem megvan. Sőt megőriztem a sziluettjét, árnyképét is, mert amikor írtam róla, lefényképeztettem. Így megmenekült a kép: a kisújszállási gimnáziumnak ez a szobája ugyanis teljes bombatalálatot kapott. Elpusztult a múzeuma, a könyvtára. A képet valamelyik ügyes rézmetsző diák festhette róla tussal. Kiadta Nagy Imre verseskönyvét már korábban a bátyja, Nagy János is, aki jogászféle ember volt, de Szeremley Barna még utána is talált néhány verset, úgyhogy az általa kiadott könyv már teljesnek tekinthető, tartalmazza az életművet. Szeremley még élőktől tudott gyűjteni, a rokonoktól, ismerte Nagy Jánost, ismerte a kortársakat. Az övé a méltó tanulmány Nagy Imréről, az enyém inkább csak ébresztgetés. Egy tragikus sorsú, fiatalon elhalt diákköltő emlékét ébresztgettem én. Szó volt arról is annak idején, hogy a kisújszállási gimnázium vezetősége hazaszállíttatja a költő hamvait, és a városháza kertjében helyezteti el. Erre azonban nem került sor. Az ötvenes évek végén tervezték ezt, engem is megkerestek ebben az ügyben. Én a sírt mindig is számon tartottam. A Ceglédi utcai temetőben volt eltemetve Nagy Imre, és az exhumálás alkalmával engem is bevontak a bizottságba. Én nagyon vigyáztam erre a sírra, mint szülőföldemről való fiatal poétára, akinek azt is köszönhetem többek között, hogy fölfigyeltem a lírai költészetre. Tizenéves korában az embert érik ilyen hatások. Az exhumálás alkalmával belevettettem Nagy Imrét Debrecen nevezetes, jelentős személyiségeinek a névsorába, akiknek már nincs hozzátartozójuk. Nos, én voltam Nagy Imre hozzátartozója. A temető felszámolásakor én ott voltam az exhumálásnál és a sír áthelyezésénél 1965 nyarán. Jó és szép helyen van a Köztemetőben, Debrecen nagyságainak a parkjában, közel a Fazekas Mihály sírjához.

- Életében jelent meg verse Nagy Imrének?

- Ha jól tudom, életében az Atheneum közölt tőle verset, Debrecenben pedig a professzora, Péczely József szintén verset. Neki volt egy kis önképzőköre is, éppen ilyen almanach-líra irányzatú. Arany János ki nem állhatta ezt az irányzatot, nem is járt Péczely körébe. Szobaköltészetnek nevezték ezt. Nagy Imre költészete azért is érdekes, mert néhány versében át tudta törni ezt a világot. Tehát Péczely Lant című kis kiadványa is őriz egy-két Nagy Imre-verset. A debreceni kollégiumnak volt akkoriban egy Doromb című tréfás kiadványa, Csokonai hagyományaként a deákság viselt dolgairól szóló vicces krónika. Ezt nem láttam, de a Lantot ismerem. Az egy féltenyérnyi kis könyvecske volt, amiben annak idején Kuthy Lajos is indult, a kor kiváló prózaírója, akit Petőfi is olvasott és tisztelt. A magyar irodalom fejedelme volt egy időben ez a Kuthy Lajos. És aztán Török Pál, Arany János atyai barátja, a későbbi pesti püspök is itt indult a Lantban.

- Sok élményt szerzett Kisújszálláson Móricz Zsigmond.

- Móricz Sárospatakról került Kisújszállásra, elég titokzatos körülmények között. Akkor még karácsonykor volt a félévi bizonyítványosztás. Móricz három szekundát kapott, mégpedig görög, latin és német nyelvből. Nem sok érzéke volt neki a nyelvekhez, ez kétségtelen, de ő már Sárospatakon eljegyezte magát az irodalomnak. Ő már ott magán önképzőkört szervezett a Móricz-háznál (megvan az még Patakon mindig a maga régi formájában), s ez minden idejét elvette. Drámát írt, már jelentkezett benne az írói ambíció. Kisújszállásra pedig azért került, mert ott volt az ő nagybátyja, Pallagi Gyula igazgató, aki a szárnyai alá vette a szegény, bukott diákot. Móricz ezt a történetet megírta: drámai, ahogy hat-hét szekundát egymás után beírnak neki görögből meg németből. Az iskolai félév után érkezett 1896 januárjában Kisújszállásra, a hatodik gimnáziumot elvégezni. A kisúji diákok nyilván gyanakvóan néztek rá, mert az igazgatói lakásba költözött, tehát az igazgatónak valakije. Csak később derült ki, hogy Pallagi Gyula a nagybátyja. Ezért az osztályban hallatlan gyanakvás ébredt fel iránta. Sőt ellenszenv! Móricz nagyon érzékeny lélek lehetett. Elég rozzant osztály volt ez, megírta a Forr a borban. A történelemtanár megkérdezte tőle, hogy milyen jegyed volt történelembál Sárospatakon? És ő bemondta az egyetlen jelesét. El lehet képzelni, hogy az osztály ellenszenve még inkább nőtt vele szemben, mert ráadásul még egy stréber, jeles tanuló diák is. Így járta Móricz a maga diákpályáját, jobb eredménnyel, mint Patakon. Bár nem volt különösebben eminens tanuló, nem is sokat tanult, viszont a pataki színvonal és a kisújszállási színvonal között, azt hiszem, hogy jó nagy különbség volt akkoriban. A kisújszállási gimnázium egy algimnázium, csak éppen hogy felfejlődő iskola volt, fiatal tanárokkal. Úgyhogy Zsigának (mint ahogy Balla Szabó Jenő bácsi, az egyik tanára nekem elmesélte) valójában könnyű dolga volt, sőt pimasz, kihívóan szemtelen módon viselkedett, beleröhögött, belekotyogott - ahogy ő mondta - a tanár előadásába. Nem tudom, ezt miért művelte? Azért-e, hogy rokonszenvet ébresszen az osztálytársakban maga iránt, hogy ő nem is olyan, mint gondolják. Én valószínűnek tartom ezt, mert máskülönben komoly fiú volt ő. Erről értesültem Pápai Istvántól is, aki neki osztálytársa volt (nekem is rokonom), Kisújszállás főjegyzője lett későbben, engesztelhetetlen haragosa Móricznak. Pápai Istvántól gyűjtöttem is anyagot Móriczról. Amikor aztán elolvasta a tanulmányomat (ami doktori disszertáció volt, meg is jelent, elküldtem neki és meglátogattam), úgy nyilatkozott, hogy „szép ez, öcsém, szép munka; csak én ezt nem láttam Zsigmondban annak idején: nyavalyás, nyápic ember volt, nem sokat adtunk rá, és nem is hiszem, hogy ilyen nagy író lenne, mint ahogy te ezt beállítod”. Móricznak már a városháza előtt állott a szobra. Mondom, „Pista bácsi, nem tartja indokoltnak azt a szobrot?” Azt mondja: „Nem, öcsém, ha tehetném, kötelet akasztanék a nyakába, és lerántanám.” Szinte elképzelhetetlen: a hatvan hetvenkötetes Móricz Zsigmondtól tulajdonképpen egyetlenegy könyvet, ha olvastak. Ez volt a Forr a bor, amiben ők nem valami szép színben vannak feltüntetve - mert hiszen rájuk lehet ismerni. Én kaptam egy példányt (sőt nekem magamnak is megvolt, megvan az 1932-ben megjelent Forr a bor) Szeremley Béla bácsitól (meghalt már régen), aki bejegyezte a neveket is annak idején ebbe a könyvbe. Ő is ismerte ezeket a regényfigurákat az életben is. Lehet, hogy benne volt Móriczban egy fájdalom, egy kellemetlen emlék a kisújszállási évekből, és ez is sötétítette ennek a regénynek az előterét, de különben a háttere is nagyon sötét. A millennium idején játszódik, az egykori közművelődési, közoktatási viszonyok erős, éles kritikája ez a könyv. Az írónak lelőhely volt Kisújszállás: diák volt itt, aztán vissza-visszatért. Modelljei voltak itt. Móricz mindig visszajárt a lelőhelyeire, ahol ismerős volt, de valamilyen jelentősebb munkába kezdett. Na arról volt szó, hogy megírjon valakit vagy valakiket, akkor ő nagyon engedékeny ember volt, elfelejtette a sérelmeket is. Neki az emberek modellek voltak. Úgy is mondhatnám nyersen (brutális dolog, amit mondok!), hogy tulajdonképpen a modelljelből élt, mint publicista, mint újságíró, s ezt természetesen átvitte a szépirodalmi műveibe, novelláiba, regényeibe is. Móricznál egyébként oly nehéz elválasztani a riportot a novellától, a novellasort a regénytől! Ez mind egy gyökerű az ő művészetében. Az életet írta. Az életet. Az volt neki a mindene, úgy kerüljön papírra, hogy az élet színeit tükrözze. Nem nyers való ez mindig, nem naturalista volt Móricz, hanem valódi realista. Az élet teljességét igyekezett úgy átmenteni művészetébe, hogy az a papíron is a valóság élményét és a valóság színeit hozza magával. Kisújszálláson volt neki kapcsolata a polgármesterrel, néhány tanárral, és volt neki diáktársa is, dr. Nagy Géza, aki hadbíró ezredesként ment nyugdíjba, tulajdonképpen birtokos magánzó, akihez ő elment. Vásárok is voltak Kisújszálláson, ezeken meg-megjelent, tulajdonképpen én is itt láttam először a kisújszállási állatvásáron, egy szekér lőcse mellett a felhágón ült, kezében egy kis notesszel, egy kis babszemnyi ceruzával. Hallgatott, figyelt, és olykor jegyzett. Bennem így rögzült 1927-28 körül Móricz Zsigmond alakja, s valahogy így rögzítettem én magamban az igazi írót is. Ez az igazi író, aki eljár a színhelyekre, hazamegy, és otthon megírja az életet. Azt, amit lát. Valakitől hallottam, hogy a Bál című regénye, meg a Forr a bor is úgy készült, hogy Nagy Gézánál elővették az egykori érettségi csoportképüket (nem tabló volt még akkor, nekem megvan egyébként az eredeti példány, itt van a falon, Pápai Istvántól kaptam, ez az egyetlen, ami fennmaradt, unikum, tudtommal nincs másik példány Móricz leányfalui környezetében sem!), és arcképről arcképre haladva mintázta a figuráit. Azt hiszem, 1929-30-ban kezdett hozzá a regényhez. Mindegyik figura mögött ott volt egy alapélmény, no meg, amit még hozzátett a barátja, Nagy Géza is.

- A Kisújszállás és Vidéke című lapba írt-e Móricz?

- Amikor még élt Pallagi Gyula, akkor ő szerkesztette ezt az újságot, ami hetenként megjelenő helyi lap volt, a Szekeres Nyomda állította elő, később Csap János bácsi. Móricz egyik vallomása szerint ebben a Kisújszállás és Vidékében jelent meg neki az első írása. Mégpedig egy vers. Azt is tudni vélem, hogy ennek a versnek a címe Margitka, vagy Margitkához. Ez a Margitka a Bál című regényében szerepel: egy búza-szőke, kedves, szép hajadon, Karácson Béla bácsinak, Móricz egyik tanárának az unokahúga, aki erre a diákbálra a Székelyföldről csöppent be, úgy, mint Karácsony Béla tanár úrnak a vendége és rokona. Ebben Nyilas Mihály (akkor már nem Misi! - a Forr a bor és a Bál Mihálya) szerelmes lesz. Megtáncoltatta ezt a Margitkát. Ez a szegény diákokat tankönyvvel ellátó segélyegyleti bál volt, aminek a főrendezője Móricz. Ez a verse Margitkáról kicsit később jelent meg, akkor, amikor ő már Debrecenben volt újságíró, ha jól emlékszem, 1900. január elején. Valóban Kisújszállás volt Móricz egyik első megjelenési helye. Nekem az a véleményem, hogy minden igazi prózaíró verssel kezdi. Aki nem írt verseket, nehezen tudott elboldogulni a szépprózával. Móricz Debrecenbe jött Kisújszállásról a teológiára, a második félévben átiratkozott a jogra, de akkor ő már újságíró volt. 1899 szilveszter táján jelent még neki az első prózai írása Debrecenben, ha jól emlékszem Gondolatok Schopenhauer olvasása közben volt a címe. Néhány nappal később jelent meg a verse.

- Tamás bácsi találkozott Móricz Zsigmonddal?

- Találkoztam. Egyszer Budapesten a Kelet Népe szerkesztőségébe elmentem az 1940-es évek legelején. Valahol az Eötvös utcában volt. Egy egyszerű szobája volt ott a Kelet Népének. Kéziratot vittem neki, Két telek között című cikkemet, de verset is. Elbeszélgettünk. A Két telek között megjelent a Kelet Népében, a versekről azt írta nekem Móricz, hogy ki vannak szedve, de ebben a furcsa szédületben még mindig nem jelenhettek meg. Megkérdeztem, mi az oka ennek? Édes fiam! A cenzúra. Nem akarom, hogy örökké csak egy fehér folt jelenjék meg, mert az utolsó órákban is kihúzzák. Az én Kunsági elégiám volt ott többek között. Nagyon tetszett Móricznak. De ez a kétszáz soros nagy vers (legalábbis terjedelmében) nem fért bele egyik lapba sem, Illyés Gyula is csak egy részletet, az első negyedét közölte belőle a Magyar Csillagban. Én ezt Móricz emlékének ajánlottam a halála után. Nem jöhetett le ez a vers abban a háborús, német világban. Aki elolvassa, ma már tudja, miért nem jelenhetett meg. Fájdalmas vers ez, amely meglátja, megláttatja, megjövendöli a bukásunkat. Később a Férfitánc című kötetem hozta teljes egészében ezt a verset. Egyébként Debrecenben is találkoztam Móricz Zsigmonddal a nyári egyetem alkalmával. Később, halála előtt pár héttel, 1942 augusztusában, a Bika előcsarnokában vártuk őt, mert fölment átöltözni. Egy nagy felolvasást tartott, és kifáradt. Nem jött le. Lefeküdt, elaludt. Holtfáradt lehetett szegény. Szeptember elején érte aztán az agyszélhűdés, és néhány nap múlva a halál.

- Milyen volt Kisújszállás, amikor Móricz ide került?

- Atyafiságomból úgy tudom, hogy a rebellisségben egyek voltak a karcagiakkal a kisújiak. Nagy Kossuth-pártiak voltak az én elődeim is. Kisújszállás nem sokkal volt kisebb város akkor sem, mint most. Népessége a század folyamán alig változott. Az 1904-1905-ös statisztikai adat jut eszembe: 13 ezer lakosa volt a városnak. Ezelőtt harminc évvel is ugyanennyi lakosa volt. A millennium körül is ennyi lélek lakhatta. Egyébként ekkor fejlődött várossá. Ekkor épült fel a gimnázium, ugyanaz az építész építette, mint az iglóit. A régi kollégiumi partikula után most fejlődött teljes, nyolcosztályos gimnáziummá. Addig csak néhányosztályos algimnázium volt, s innen kerültek be a debreceni kollégiumba a diákok. A város fejlődése a millenniumi időszakban ugrásszerű volt: ekkor épültek a főutca, az egykori Deák Ferenc utca, Széchenyi utca középületei, a barokk városháza, a vigadó, a nagykunsági takarékpénztár, a posta... Karcag már akkor is kétségtelenül megelőzte Kisújszállást, hiszen népessége is, határa is jelentősen nagyobb volt. Ebben a két városban megvolt a versengés, én ezt tapasztaltam is. Jó a versengés két kun város között, de voltak a rivalizálásnak árnyoldalai is. Én ezt már nem érzékeltem úgy, mint az elődeim, az öregek. Abban azonban föltétlenül egyetértettek a kisújszállásiak a karcagiakkal, hogy a kormánypártokat meg kell buktatni. Szegény Jókai Mór, az idős, nagytekintélyű író vállalta, hogy a karcagi kerületben a szabadelvűek képviselőjeként fellépjen. Akkor a kisújszállásiak Karcagra jártak szavazni nagy szekerekkel, fellobogózva. Madarász Imre, a karcagi pap, nagyon népszerű ember volt. Tudok én még régi kortesnótát is az akkori választás idejéből:

„A karcagi határon,

Jön Madarász szamáron.

Balogh Pista vezeti,

Jókai meg, Jókai meg neveti.

 

Jól vezesd a szamarat,

Hogy legyen sok szavazat,

Mert ha én követ leszek,

Tégedet is beveszlek”.

Ez kormánypárti kortesnóta volt, természetesen Madarászt csepülte, de ő mégis bejutott a képviselőházba nagy fölénnyel, Jókai pedig végképp búcsút mondhatott a politikai pályának. Jókai, persze, akkor már nem sokat törődött a politikával sem, el-elszunyókált a képviselőházban. De 1896-ban nem annyira erről volt szó a választáson, hanem a függetlenségről. A kunok tartották a függetlenség zászlaját. Dédapám, Zsoldos Máté szobái tele voltak Kossuth-képekkel. Na és még valami! Móricz írásaiban nagyon érdekes kisújszállási színekkel bukkan fel az artézi kút. Ez remek, langyos vizű kút volt, amit akkoriban fúrtak, és még az én diákkoromban is buzogott itt a víz a főtéren. Aztán elapadt. Móricznak a Térzene című novelláját kell elolvasni: ez az írás tökéletesen hozza a századvég Kisújszállását. Móricz diákkorát ismerhetjük meg.

- Mikor készült Tamás bácsi disszertációja Móriczról?

- Mióta az eszemet tudom, készült a disszertáció. Nekem a mítoszok közé tartozott Móricz Zsigmond. Móricz, az író! Amikor bennem ébredezett már az írás ösztöne, akkor én választottam magamnak. Nem választottam rosszul. Természetesen Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, a Nyugatot is választottam. És Móriczot. Mivel pedig Móriczhoz személyes közünk is volt nekünk, engem nagyon érdekelt minden írása. Minden, amit róla tudtam, 1930-tól kezdve én gyűjtöttem, akár az agyamban, akár a noteszomban. Fölkerestem, megbeszéltettem a régi embereket... Szerencsére, mert aztán elhaltak, eltűntek. Ebből, és Móricz Zsigmond összes műveiből alakult ki az én Móricz-képem. Minden írását olvastam, még frissen, amikor megjelentek itt-ott, és természetesen kerestem vele a kapcsolatot. Az első novellámat neki küldtem el, ha jól emlékszem, 1929-ben, amit aztán kedvesen, udvariasan visszaküldött néhány megjegyzéssel a margón („De rossz nóta” stb, stb.). Ez elvette a kedvem a novellaírástól. Aztán műfordítással foglalkoztam, majd belecsöppentem a verselésbe. A disszertációm az ötvenes éveknek a munkája: 1953-54-ben írtam meg. Ez eredeti forrástanulmány, amit az Irodalomtudományi Közlemények közölt kisebb változatban. Később aztán mindig dúsítottam ezt az anyagot. Ismertem mindazokat a figurákat, a tanárok közül is, akiket Móricz megformált: Karácson Béla bácsit, aztán Balla Szabó Jenő bácsit... Sajnos, Móricz Zsigmond írásművészete a mai fiatalságot alig érinti meg. Ez engem nagyon bánt. Hátat fordítottak a felnövekvő nemzedékek a nagy klasszikusainknak. Csak iskolai tananyagnak számítanak. Kiket olvasnak most a fiatalok? Kik nekik a nagy író, ha már Jókai és Móricz sem?

- Tamás bácsit a Nyugatban, ha jól tudom, Babits mutatta be.

- Valóban, 1934 tavaszán jött az első versem a Nyugatban, Babits Mihállyal azonban én személyesen nem találkoztam. Láttam ugyan kávéházban, de nem beszéltem vele. Közölt ő aztán tőlem tanulmányt is a Nyugatban, azt tudom, hogy igen tetszett neki, amit a szenvedő Tompa Mihályról írtam. Ő is egy szenvedő ember volt már akkor. Tudtam, hogy súlyos beteg, átesett a gégeoperációján, nehéz volt beszélgetni már vele. Weöres Sándor barátom hívott a Nyugat összejöveteleire, s mondta, hogy Babits szeretne velem megismerkedni, beszélgetni, én azonban azt mondtam, hogy sajnos, haza kell utaznom. Akkor Pesten voltam, felmentem Rónai Déneshez, a Nyugat kitűnő fotográfusához, s kértem, hogy másoljon le nekem egy Babits-képet. Ezt odaadtam Weöres Sándornak, s megkértem: dedikálja nekem Babits ezt a képet! Ez meg is történt. Közben elvégezték Babitson a második operációt is, ez volt a súlyosabb. Úgyhogy Babitsról ilyen közvetett emlékeim vannak, de természetesen mint írót és költőt nagyra becsültem. Meg kellett nekem küszködnöm a húszas években Babitsért: Ady után is egy egészen modern, új hangot hozó költő volt. Diákkoromban nemigen tetszett nekem az a költészet, új volt és meghökkentő. Később barátkoztam meg vele, amikor már az előző köteteit, s különösen, amikor a harmincas évek költészetét megismertem. És a Jónás könyvét! Az a nagy költészet! Majd egyre inkább a prózáját! Esszéit. Nagy prózája van neki. Sajnos, a dedikált képe, a levelei elvesztek a háborúban. Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy Nagyváradról elküldtem Kisújszállásra a legféltettebb kincseimet. Az Ady-kézirat, Babits-, Kosztolányi-levél máig sem érkezett meg szülővárasomba. Gondolom, lebombázhatták a levelet szállító vonatot. Váradon megmaradtak volna, mert ez a város kapta a legkevesebb bombát akkoriban az erdélyi városok közül. Meg talán Kolozsvár.

- A Nyugat harmadik nemzedékének a tagjait a barátság vagy csak a közös indulás fogta össze?

- Mind a kettő. Nem tagadnám meg tőle a ma már szinte ismeretlen szívbéli érzelmet, együvé tartozást sem. A közös ügy persze összehozza az embereket, de ezen túl, legalábbis úgy éreztem, ebben még barátság is van. Akkoriban még szerették egymást a poéták. Megbecsültük a másikban a szellem emberét. Ennek a szeretetnek nem volt semmi mellékgondolata. Az természetes, hogy jött egy kérés: írjál a könyvemről! Takáts Gyula elég termékeny poéta volt, a leveleiből kitűnik, hogy szerette, ha az ember írt a könyvéről. Én nemigen kértem senkit erre. Ha egy könyvet elolvasnak és megtetszik nekik, majd írnak róla. Tehát még azt sem mondhatnám, hogy a kölcsönös érdek fűzött volna egymáshoz minket. Előfordult, hogy megírtam valamelyik költőnek: erről a könyvedről nem írok. Én neked barátod vagyok, szeretem ezt a könyvet, de nem írok róla. Ebből nem lett harag. Mert, ugye, a kritikának van elvi része is, és ezt mi mindig tiszteletben tartottuk. Úgy, mint barátok, egymásról nem írtunk. Elvszerűen igen. A Weöres Sándorról mostanában megjelenő könyvek szerzői észreveszik azt, hogy 1936-ban megjelent második kötetéről a mai napig mértékadó kritikai véleményt tudtam alkotni. Egyébként természetesen összetartott minket a nemzedék-tudat: egyfelé megyünk. Egyet akarunk. Függetlenedni az öregektől, egy nemzedéket alkotni, s ugyanakkor különbözni akartunk egymástól. Ez a három dolog jelentette a nemzedéki kohéziót. Azóta megöregedtünk, a levelezés is lassabban megy, a találkozás is öregemberek találkozása, de még mindig összejárunk, és egymásról, irodalomról, efféléről nem is igen beszélgetünk. Minek arról beszélni? Azt meg kell írni. Itt azért mégiscsak barátságról van szó.

- A Nyugat első és második nemzedékéhez milyen volt a viszonyuk?

- Inkább a Nyugat első nemzedékéhez kötődtünk, mint a másodikhoz. Mi a második nemzedéktől, ami Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Sárközi Györgyöt és a többieket jelenti, alig vettünk át valamit. Modellt sem vettünk róluk. A harmadik nemzedék inkább hasonlított a babitsi irányzathoz. Szépet alkotó, inkább esztétizáló nemzedéknek indult. Weöres, Jékely mellett gondoljunk Radnótira, Vass Istvánra, másokra: az esztétikum foglalkoztatta inkább ezt a nemzedéket, nem annyira a társadalmiság. Bár szerintem Takáts Gyulával mi erősen kötődtünk a népiekhez. Ilyen kettős az én kötődésem. Én egyikért sem haragszom. Ha választanom kellene, én Illyés Gyulát választanám, akiben a kettő egyesül. Illyés, anélkül, hogy hatott volna rám, modell lehetett: Párizs tudott lenni és Ozora egyszerre. A puszta és a nagyvilág. Nagyon érdekes Weöres is, nem lehet őt elhelyezni a Nyugatban. Ő inkább keleti és történelmi ember. A keleti bölcsek lábaihoz ült le, már mint kisgyerek. Később sem felejtette el. Sajnos, a kritika elfelejtette, Weöres Sándort besorozták, egy kis túlzással, gyerekköltőnek. Náluk majdnem selypít Weöres. Nagy poétának megtették, és nem ismerik a költészetét. Pedig az egy nagy költészet! Egy nagyon jelentős költészet! És magyar költészet, akármit is mondanak. Sokszínű, sokoldalú líra. Majd föl fogják fedezni. Kenyeres Zoltán szép, érdekes könyve már sokat tett ezért.

- Emberileg kikhez került legközelebb a saját nemzedékéből?

- Én személyileg nem kötődtem olyan széleskörűen, mintha Budapesten laktam volna. Weöres Sándort ismertem meg legkorábban, részemről mind a mai napig a legszemélyesebb, legmélyebb barátság fűz hozzá. Jékely Zoltánhoz úgyszintén, akivel megint más színű és más szintű a barátságom, mint erdélyi, mint kálvinista emberrel. Jól megértettük egymást. Az ő felkérésére csatlakoztam például a mi évnegyedes folyóiratunkhoz, a Confessióhoz, aminek ő szerkesztőbizottsági tagja volt. A harmincas évek közepén megismerkedtem vele, kezdettől lehetett érezni, hogy ő is vonzódik hozzám mint debreceni emberhez. Pestet ki nem állhatta. Pestre ő száműzve volt. Testestől, lelkestől erdélyi ember volt. Az idő, amit Pesten töltött, neki olyan volt, mintha stipendiumon lett volna valahol külföldön. De Debrecenhez vonzódott. Járt nálunk is. Romantikus lélek volt, az embereket elhelyezte különböző korokba. Engem például a reformkorba helyezett. Játszottunk olyat, hogy például az akkori nyelven beszéltünk. A Pápai Páriz szótár nyelvén beszéltünk. Régi erdélyi nyelven beszélgettünk. Vagy régi debreceni nyelven társalogtunk. Hallatlan nagy nyelvi érzékenysége volt Jékelynek. A monográfusával való bizalmas beszélgetése során Zoltán elárulta, hogy három legjobb barátjának is az elseje vagyok. Ez nagyon jólesett. Nem sokszor találkoztunk mi, de amikor mégis, akkor valahogy olyan mély lélegzetet tudtunk venni egymás szelleméből, lelkéből. Mindegyiket mindig nagyobb költőnek tartottam nálam. Soha versenyben nem álltunk e tekintetben egymással. Mindig különbözni akartunk egymástól, ez nekünk esztétikai kategóriánk volt. Kálnoky Lászlót, mint költőt, nagyon megszerettem. Mindjárt az első nagylélegzetű költeményéből, a Szanatóriumi elégiából, ami együtt jelent meg a Magyar Csillagban az én versemmel, a Kunsági elégia részletével, 1943-ban. Nagyon megdöbbentett engem az a tiszta, emberi hang, s egyáltalán Kálnoky egész költészete. Szigligeten találkoztunk vele, akkor, amikor ő nem is írhatott, 1953-54 körül. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Kálnoky László, Mészöly Miklós, így voltunk együtt. Beszélgettünk. Kálnoky akkor műfordításból élt. Találkoztunk az Egyetemi Színpadon is a Nyugat harmadik nemzedéke estjén, felolvastunk. Leveleket is váltottunk egymással. Nagyon kedves, barátságos ember, ám személyes barátságot mégsem kötöttünk, de érezzük egymást, szívünk dobbanását. Eljutott hozzám a híre, hogy egyszer, amikor József Attila-díjra tettek javaslatot, ő felállt, és azt mondta, hogy Kiss Tamás mikor kap már József Attila-díjat, már nagyon régen illetékes lenne erre. A szolidaritáson, a nemzedéki együvé tartozáson kívül talán egymás értékeinek a megbecsülése is mondatta ezt vele. Vas Istvánnal semmilyen viszonyba nem kerültem. Annyira nem, hogy Vas István engem kihagyott még a könyvéből is. Felsorolt mindenkit a nemzedékből, csak engem hagyott ki a Miért vijjog a saskeselyű? című könyvben. Az új magyar költők antológiájáról beszél, amelyben a harmadik nemzedék együtt van. Csak engem hagyott ki. Ez talán nem is véletlen. Egyszer elküldtem neki az Árkádiában éltünk című könyvemet egy dedikációval, ő pedig elküldött nekem egy verseskönyvet: Kiss Tamásnak nagy szeretettel Vas István. Hogy mi van e kettősség mögött, nem tudom, de nem is keresem. Én becsülöm, főleg mint prózaírót, de úgy is mint költőt, és mint műfordítót különösen. Rónay Gyurkával, sajnos, nem találkozhattunk. Így mondom, mert mindig Gyurkázom magamban, annyira szeretem ezt a tiszta embert. Egyszer egy nemzetközi költőtalálkozón, Budapesten, úgy a hetvenes évek második felében, egymás mellett ültünk, s csendesen váltottunk néhány mondatot. Sajnálom nagyon, hogy csak ennyi volt. Mi olyan együvé tartozók lettünk volna lélekben is! Meghalt, mielőtt megismerhettem volna. Még Tatay Sándort kell említenem, akivel régi nemzedéki kapcsolatom van, mint szerkesztővel is - a Szabó Pál szerkesztette Kelet Népének volt ő a mindenese. Más prózaíróval, így például Szentkuthy Miklóssal, nem volt kapcsolatom. A Prae-t megjelenésétől kezdve, akár értettük, akár nem értettük (Proustot akkoriban ismertem meg), határozottan jelentős, nagy műnek éreztük és sejtettük. Volt egy kedves, jól induló író a nemzedékünkből, Soós László, aki Az Almieri-trió című regényével jelentkezett, szinte berobbant az irodalomba, majd elhallgatott. Később aztán még jelent meg műve.

- Tamás bácsi a költőktől, íróktól kapott leveleket nem gyűjti kötetbe?

- Dehogynem! Már készen is van. Háromszáz flekk körüli. Nem gondoltam még kiadásra. Egy levélgyűjtemény kiadása meglehetősen nehéz az élő személyek miatt. A címe: „Ötven év levelekben 1934-1984-ig.” Fél évszázados múlt és emlékek ébresztésére, egyben a magam mulatságára gyűjtöttem egybe ezeket a leveleket. Hiszen írók levelei, és az irodalmi életről is hírt hoznak, de úgy vélem, leginkább személyes érdekűek. Olvastukra talán itt-ott kimozdul a literatúra szeizmográf-mutatója is, de nagyobb földlökéseket csak ritkán jelez. Bár ki tudja? Aki a história, az írás, a szellem mozgását érzékenyebb lélekkel képes felfogni, talán maga is együtt emlékszik, érez ezekkel a levelekkel. Elfelejti, hogy mögöttük teljes életét az irodalom centrumától kissé távol töltő ember áll, és inkább küldőire, azok gondjaira, gondolataira figyel. Nos, éppen ez a céljuk. Keletkezésüket, fennmaradásukat pedig éppen a távolságnak köszönhetik. A távolságokon, nehézségeken felülemelkedő szellemnek. Kiss Tamás, 1984. Debrecen”. A következők leveleit illesztettem ebbe a kéziratba: Weöres Sándor, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Kosztolányi Dezső, Illés Endre, Vajthó László, Asztalos Dezső, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél, a Vajda János Társaság, Révay József, a szerkesztő, Cs. Szabó László, Révész Imre, Makkai Sándor, Móricz Zsigmond, Sárközi Györgyné, Czibor János, Németh László, Illyés Gyula, Erdélyi József, Dénes Zsófia, Csatkay Endre, Koczogh Ákos, Simon István, Kardos Pál, Kardos László, Krúdy Zsuzsa, Pákozdy Ferenc, Veres Péter, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Pinczési Judit, Kónya Lajos, Csorba Győző, Csuka Zoltán, Rákos Sándor, Juhász Ferenc, Kovács Sándor Iván, Czine Mihály, Simándy Pál, Ratkó József, Niklai Ádám, Várkonyi Anikó, Kiss Anna, Fodor András, Nemes György, Köpeczi Béla, Rába György, Kenyeres Zoltán, Pomogáts Béla, Buda Ferenc.

- Czibor János is kisújszállási születésű volt.

- Igen. Az édesanyját ismertem inkább. Kisfiú volt akkor, amikor még én is Kisújszálláson éltem. Titokzatos ember volt szegény. Abody Bélával, Réz Pállal volt ő jóban tudomásom szerint. Ide tartozhatott szegény Kormos Pista is. Az Új Holdnak egy kis szelete lehetett itt együtt. Annyit tudok róla, hogy nem tudott bánni a pénzzel szegény, adósságai voltak, s nem tudom, milyen szerelmi ügyek lehettek még a háttérben. Az unokaöccse talált rá napok múlva. Öngyilkos lett.

- Beszélhetnénk Tamás bácsi kunsági vonatkozású verseiről?

- Mint afféle Debrecenbe (akkor még idegenbe) került ember, hazajártam Kisújszállásra, az egykori Mária Terézia körút 71. számú öreg házba. Akkor keletkezett az Itthon című versem 1933 elején. Az Alvó testvér ugyanaz év nyarán készült: a nagybátyámról szól, Tóth Albertről, aki a háború idején beleesett a Drávába télen, hazahozták, és meghalt. A halála mintegy az emlék megrázkódtatásából jött elő. Én akkoriban ismerkedtem meg Arthur Rimbaud verseivel, akinek A völgy alvója című versét fordítottam. Jóval később tudtam meg, hogy rám ez a vers hatott. Ha nem mondanám, senki nem fedezné fel. A Kunsági elégia egy nyári vakáció élményköre a pusztán, s a puszta központja Porosállás volt. Ez az a puszta, aminél a Hortobágyon sem láttam szebbet és délibábosabbat soha. A vers másik témája a közelgő háború. 1938-ban kezdtem ezt a verset írni, és 1942-ben tettem rá pontot, tulajdonképpen akkor, amikor beavatkoztunk a háborúba. Valahogy én már tudtam, mi lesz ennek a vége. Már a Don is benne van ebben a versben. A Kunsági elégiáról írta Pomogáts Béla, hogy ennek a versnek nem szabad hiányoznia a magyar nemzet antológiájából, mert ez sorshordozó vers. Ebben a versben én messzebb elmentem a magyarság-féltésemben, mint az esetleg illenék. De hát egy költő legyen csak mindig illetlen! A Réti fűz című versemet már egy új élet reménye táplálja: a hatvanas évek elején, 1962-63-ban írtam. Van egy nosztalgikus versem is, a Péterszállás. A régi szállásra való visszavágyás ez a vers, egy álom tulajdonképpen. Éreztem a világban valami idegenséget, és mint az öreg emberek, szerettem volna a régi öregekkel kiülni a kapu elé, és elbeszélgetni. Bár én itt is itthon élek. Debrecen nem földrajzi fogalom: ez a város a mi magyarságunk is a kollégiumával, múltjával, küzdelmeivel és fennmaradásával.

 (Az interjú 1984. november 8-án készült)

Vissza a tetejére