Kedves barátom,

azt hiszem, sajnálhatod, hogy nem jöttél velem erre az útra. Én azt sajnálom, hogy elmentem. Téged, tősgyökeres anyaországit, ki sosem járt még Erdélyben, többször próbáltalak meggyőzni arról, hogy nem elég az itt szerzett többé-kevésbé hiteles információk alapján okoskodni, értékelni, legyinteni vagy hőbörögni. Ezt látni kell, lehetőleg minden apró részletére kiterjedő figyelemmel, különben abszurdnak és hihetetlennek tűnhet bármilyen beszámoló, akár ez is.

Mondtad, most éppen nincs időd, máskor sem volt. Nem szeretnélek megbántani, de talán inkább kedved nem volt ehhez a kiruccanáshoz, netán féltél is kissé a bizonytalantól, az ellenséges szomszédoktól, akikről ismerőseid adtak elő rettenetes történeteket. Mi tagadás, egy ideje már magam is egyre nehézkesebben csomagolom össze elszántságomat, hogy mégis nekivágjak a bizonyára torokszorító kalandnak, de nekem muszáj mennem, gyermekeim, unokám él ott, anyósomat nem is említeném...

A megrendült egészségemre, pontosabban, krónikus betegségemre tornyosuló felfokozott érzelmi állapot miatt már induláskor számolok azzal, hogy valami végzetes hibát követek el a hatszáz kilométer megtétele közben. Nem magamat féltem, hanem az általában velem utazó gyerekeimet és feleségemet. De most nem velük utaztam, és nem én vezettem, németországi barátom gépkocsijába ültem be az anyósülésre, ő hívott útitársnak az évente esedékes „hazalátogatásához”, s felvetésemre ő mondta, hogy a hátsó ülésre akár le is feküdhetsz Te is, ha velünk tartanál. Tehát, így alakult, hogy végül csak kettesben gurulunk óhazánk felé, legalább a mások iránti felelősségtől mentesen vehetem tudomásul a fokozódó torokszorulást s hagyhatom eluralkodni a lelki lelombozódást. Igen, a német barátomnak is a szülőföldje az, melyre lépni készülünk, vagy huszonöt éve, a romániai szászok és svábok kiárusításakor választotta a diktatúra helyett az akkori Nyugat-Németországot, de valami miatt évente elmegy megnézni hajdani bölcsőjét: Erdélyt. Pedig kirándulhatna nyugodtan Spanyolba, Görögbe, Olaszba, akárhova. Majd megkérdem tőle, mi készteti őt rendszeresen erre az egyre elvadulóbb vidékre, hisz egyetlen rokona sincs már az egész Kárpát-medencében.

A sokat vitatott helyen meghúzott határhoz érve Johann mond egy nagyot: na, itt ér véget Európa. Sejtem, mire gondol s hogy mi minden van e megállapítás mögött: a határőrök és vámosok viselkedésformáinak különbözőségére, az utak állapotának különbségeire, a levegő hirtelen növekedett szennyezettségére, az Európa hatvanas úton ezután közlekedő lovas szekerekre, juhnyájakra, ökörcsordákra és egyéb ökrökre, a szemétre, a piros lámpáknál megállásra kényszerülők autóit köröskörül ellepő agresszív koldusokra, a megmocskolt természetre, a nyomorúságról árulkodó településeik házaira, utcáira s a rajta közlekedő emberekre..., vagyis mindarra, ami a civilizációra még hasonlító állapotokat megkülönbözteti annak majdnem totális hiányától.

Nekünk, notórius Romániát látogatóknak ez nem nagyotmondás, nem újdonság. Neked, kedves tősgyökeres anyaországi barátom azért ajánlanám hangsúlyozottan a figyelmedbe a német ember eme megjegyzését, mert mostanság elég sokat értekeznek (hőbörögnek össze vissza, vagy próbálnak ésszerűen elemezgetni) arról, hogy milyen messze vagy közel van Magyarország a nyugati határainknál már-már kopogtató Európához-csatlakozásról. Te is tudod, amit én is egyfolytában hallok, hogy mennyi minden hibázik ezzel a csatlakozással. Infrastruktúra, jogharmonizáció, eurokompatibilitás..., vagy inkább magyarul néhány gond: meg nem épült autópályák, kis fizetések, nagy árak, korrupció, kiárusítás fenyegette magyar föld, elvándorlás előtt álló magyar munkaerő s a többi. De ezt a német barátom nem tudja. Ő csak azt tudja, hogy Hegyeshalomtól Budapestig autópályán repült, Pesttől a határig sztráda híján s a nagy forgalom miatt kissé lassabban, de biztonságosan és zökkenőmentesen haladt, a benzinkútnál jó minőségű üzemanyagot töltött a kényes-drága Opeljébe, a kutas nem akarta átverni a fizetéskor, ivott egy finom kávét, megsimogatta a presszós csaj arcát, aki ezt az aktust hálás mosollyal jutalmazta..., no de figyeld csak, mi vár ránk odaát.

Összehasonlításként: a magyar oldalon megkérdezték, van-e elvámolni valónk, a haver intette, hogy nincs, a finoman kíváncsiskodó pedig azt, hogy mehetünk. A román vámos kinyittatta a csomagtartót, beleturkált mindenbe, a hátsó ülés támlája fölöttébb gyanús lehetett neki, mert azt kérdezte: ez mindig ilyen kemény volt? Mondja neki Johann: nem tudom, én még sohasem tapogattam meg, tényleg kemény? Valahogy átcsusszantunk a nálunk nem lévő kábítószerekkel, fegyverekkel és az Erdélyt visszakövetelő röpcédulákkal. Barátom óvatosan araszolgatott ugyanannak a nemzetközi útnak a romániai folytatásán. Ha kikerült egy gödröt, belement kettőbe. Sajnálhatta nagyon a különleges becsben tartott gépkocsiját, mert egyből kiborult az addigi joviális hangulatából és kulturált viselkedéséből, választékos beszédét egyből feladva, sűrűn emlegette, hogy „foszobele!” (a szülőhelyén, Homoródon felszedett magyar nyelvtudása megkopott, ezért hiányzik a népi szólás eleje, a „raknám a”).

Megszámlálhatatlanul rakosgatta, miközben vezetett, különös gyakorisággal akkor, amikor Bánffyhunyadon útépítés miatt (ami saját tapasztalatom szerint már három éve tartott) elterelték a forgalmat az úgynevezett főútról. Ott, az elterelésnél volt egy tábla, utána egy sem. Földutakon tévelyegve próbáltuk minden elágazásnál kitalálni, merre tovább, végül annyi idő alatt kecmeregtünk ki ebből a magyarul szép nevű, lerohadt, ronda városkából, mint amennyibe telt addig megtenni a határtól azt a száztíz kilométert. A juhok, lovak, marhát és egyéb állatok miatti „foszobele”-ket sem számolom, de az említést érdemel, hogy Kolozsvár előtt jó volt az út, lehetett is volna a haladás érdekében előzni, ha nem halad előttünk egy busz, amelyik oly vastag füstöt okádott elénk, hogy nem lehetett tőle kilátni, jön-e szembe valami. „Ezek még mindig szart tankolnak?”, kérdezte a német, mert már fulladozott is a bűztől, aztán egy merész mozdulattal - ha jön valami, hát pechünk volt gondolattal - belehajtott a sűrű szar büdös füstjébe, megúsztuk.

Nem úsztuk meg viszont a rendőri túlkapásokat, a csalafinta vámolást. Minden óvatosság ellenére a magam vezette autóval is ritkán jutottam el szülővárosomig úgy, hogy állítólagos gyorshajtás miatt ne állítottak volna meg a külföldieknek az odalátogatástól kedvét szegni igyekvő hatóság forgalmistái. Különösen a magyar rendszámú gépkocsikat szúrják ki, terelik félre és követelnek a vezetőiktől tízezer forintnak megfelelő összegeket lejben, valutában, forintban; akármiben. De a németországi autó is a kedvenceik közé tartozik, tudják, sok erdélyi magyar szökött oda, mi másért jönne most errefelé. A barátomat is magyarnak nézhették, mert „igazi németet” az igazoltatás után tovább szoktak engedni, de Johann közben azt találta mondani, hogy „foszobele”, s a román rendőr ehhez hasonlót csak magyaroktól hallott. Német barátom fizetett vagy háromszor Kolozsvár környékén Funar embereinek, pedig a megengedett sebesség szigorú betartását követte génjei, szokásai, beidegződései szerint.

Életem kezdetének és értelmes részének városában, Marosvásárhelyen első akciójaként útitársam valutát váltott be, hogy elfoglalhassuk szállodai szobánkat, s utána némi eledelt vegyünk magunkhoz kárpótlandó az utazás megpróbáltatásait. Kétmillió lejt adtak neki becsületesen megszámolva, én zsebre is vágtam volna. De kiszámolva becsületesen nem volt, s ezt a német precizitásával és odafigyelésével Johann nem tette. Szólt, hogy már bocsánat, de elnézhetett a pénzszakértő egy csekélységet, tízszer annyi, vagyis húszmillió járna, ha nem akarnák átverni. „Ja, bocs, tévedni emberi dolog.” „Hogy raknám beléd”, mondtam erre én románul a számolóművésznek.

Vacsorázunk városom legelegánsabb szállodájának hajdan patinás éttermében. Mikor leültünk, még reméltük, hogy kellemes esténk lesz, bár addig, míg elfogyasztjuk a betevőt. A régóta ismerós pincér kedvessége is ezt sugallotta. Nemsokára egy népes, legalább tucatnyi cigány társaság telepedett le a közvetlen mellettünk lévő nagy, kerek asztalhoz. Nincsenek faji előítéleteim, tudhatod, de ezt a fajtát még nem láttam. Az urak mind fekete ruhában, hatalmas karimájú fekete kalapban (melyet nem vettek le a fejükről helyfoglalás után sem), a hölgyek tarka ruhában, megszámlálhatatlanul sok szoknyában (nem is akartam megszámolni), mintha ebbe a városba, ebbe az étterembe születtek volna, annyira otthonosan köpködtek, kiabáltak és ettek kézzel. A hatalmas húsokkal telerakott tálak megrághatatlan részét (a csontokat) hajították az asztal alá vagy mellé, mikor hogy sikerült. Kérdem a régóta ismerős pincért, hogy fordulhat elő ilyesmi itt? Meg kellett értenem az ő szempontjait is: „hát ezekből élünk, ők dollárral fizetnek, és annyi borravalót kapok egy-egy alkalommal, mint a havi fizetésem”. Ja, az más. Akár a város, akár Erdély...

Másnap muszáj végigsétálnunk a valamikori patikatiszta, békés főtéren. Akkora a tömeg, mint egy tüntetésen. De ezek nem tüntetnek, csak - mint a sáskák - elleptek mindent, hogy felfaljanak, amit csak lehet. Ha ez szerinted, kedves pesti barátom, nem baj, hát szerintem sem. Csakhogy ezek jönnek neked, mint a barmok. Nem állnak félre egy ütközés elől, nem törődnek mások haladási irányával, létével, ha nem figyelsz arra, hogy sikló mozdulatokkal kitérj előlük, bizony, felöklelnek, láttam, mi történik a nálunk kevésbé fürgékkel. Kérdi tőlem a német, hogy azt mondja, „te, itt mi van, ez nem Vásárhely?” Nem.

Nyolcvanhétben, megfutamodásom évében az újságárusoknál általában tizenöt lapot kínáltak - megszámoltam! -, ebből három íródott román nyelven. Most is számolgatom: ötvenből ötven román nyelvű. A helyi magyar újság felől érdeklődöm, a válasz: nem kaptunk belőle. A valamikori Székely Színház városában a (román) Nemzeti Színház magyar tagozata (!) alig tart(hat) előadást. A magyar diákok jelentős része (iskola híján) román osztályokba jár, miközben azon töpreng, mikor és melyik országba távozzon innen, hogy emberhez méltó élete legyen. Ezt és ehhez hasonlókat panaszoltak el nekem rövid ott-tartózkodásom alatt azok az ismerőseim, akik még nem választottak melegebb éghajlatot, nem végzett velük a korántsem véletlenül beköszönő betegség, vagy nem lettek öngyilkosok.

Egy helyi barátom lakásán próbálom elmagyarázni Johannak, hogy mindenféle RMDSZ-es propaganda dacára (mely az ő nagy helytállásukról és kiharcolt jogaikról, eredményeikről szól), sikerült „kiharcolni” azt, ami előrelátható, kiszámítható volt: a történelemben először ebben az évben tudták hitelt érdemlően kimutatni, hogy Marosvásárhely nem magyar város abban az értelemben, hogy a statisztikai mérleg átbillent a javukra, a városban többségben van a románság (meg a feketekalapos hordaléka). Hidd el, nem sok túlzás van abban a megállapításomban, hogy majdnem minden második vásárhelyi utcában felhúztak az elmúlt tíz évben egy-egy román ortodox templomot. Persze, ennyire akkor sem lenne szükség, ha száz százalékban ők laknák a várost, de a jelenlétüknek hamis nyomatékot így tudnak adni.

Kimentem a szüleim sírjához a református temetőbe. Betegségem miatt két éve nem látogathattam meg őket. Két éve is elkeseredtem azon, hogy gyerekeim, akiket a nagyanyjuk ringatott, gondozott és a nagyapjuk vigyázott, hozott haza az iskolából, távollétemben nem törődnek a sírral. A betonkeretes síremlék virágágyásnak hagyott földjéből csak a gaz nőtt, de nagyon. Most közelebb érve látom, hogy a burján már nem érdekes, közepén egy fa nőtt úgy kétméteresre. A sír közepén egy máris vastag törzsű fa! Szóljak a temető gondnokának, hogy most már tegyen valamit, vágja ki, irtsa ki a vad növényeket? Azt mondja erre Johann, hogy bármennyibe is kerüljön, ő ezt kifizeti a temető gondnokának. Lehet, le fogsz tolni érte, de azt mondtam némi töprengés után a németnek, hogy ne. Ahogy ezek terjeszkednek néhai magyar városomban, igyekeznek eltüntetni mindent, ami hetven évnél régebbi, s hogy betonnal öntik le még a virágos parkjainkat is, csak hogy legyen a bagóért megvett, nyugatról vámmentesen behozott, szart okádó autóiknak parkolóhely..., hát nem. Talán így nagyobb biztonságban van anyám sírja, apám sírja, hogy földi maradványaikat egy izmosodó fa gyökerei ölelik körül. Az a fa belőlük nőtt, és gyökerei hamvaikat ölelik erősebben, mint egy nefelejcsvirág.

Kibaktattunk a hatalmas magyar temetőből (a románoknak ilyen errefelé nincs, őseik a Kárpátokon kívül nyugszanak), az utcákon nem az anyanyelvemen beszéltek a virgonc betelepültek. Egy balkáni városban jártam, a Balkán buldózere jött velünk szemben. A német megmondta már a határon, meddig tart Európa, hajlok arra, hogy igaza van. Most már...

Szerettem volna, hogy velem gyere, kedves anyaországi barátom, de úgy érzem, elvettem tőle a kedved végleg. Nem baj. Ne menj oda. Utazzál csak Spanyolba, Görögbe, Olaszba...

De ilyeneket ne mondj, hogy „Vissza a Nagy Magyarországot!”, „Erdély a mienk! Erdélyt visszafoglaljuk!”. Ugyan már, milyen Erdélyt?